Criticai Lapok, 2015 (24. évfolyam, 1-13. szám)

2015 / 1-2. szám

kezdetben hogy 24 pengő pártoló tagsági díj ellenében 24 fenntartott helyet lehetett igénybe venni, az első évadban éppenség­gel 24 előadásra. A tagdíj a nyitást követő években természetesen emelkedett, így például 1941-ben évi 12 és 36 pengő között volt, majd a következő évben a felső határ 60 pengőre növekedett, 1943-ban pedig tovább, 80 pengőre. 1939. november végén, a tényleges nyitás után csupán néhány nappal Weiller Ernő elnökhelyettes levélben jelezte Buday-Goldberger Leónak (aki egyébként 1939 végén lemondott az OMIKE elnöki posztjáról), hogy a pártoló tagok száma már meghaladta az 1200 főt, és a befolyt tagdíj összege megközelítette a 13 ezer pengőt. Az 1942-es évadnyitáskor már 5437 pártoló tagot tartottak nyilván. Az első évad 18 ezer pengő deficittel zárult. 1941-ben, az anyagi gondok csökkentésére létrehozták a „Művészakció barátai” elneve­zésű csoportot. A csoport tagja az lehetett, aki egyszer és mindenkorra legalább 500 pengő védnöki, vagy legalább 200 pengő alapítói adományt fizetett, avagy havi 20 pengő tagdíj fizetésére kötelezte magát, vagy szerzett további tagokat. A legtöbb mai ismertetés arról szól, hogy az OMIKE Művészakciója zártkörű volt. Jegyeket - vélik - nem árusíthattak, plakátokat nem helyezhettek el. A tájékoztatás a zsidó lapokon keresztül és havi műsorfüzetek segítségével történt. Úgy tűnik azonban a különböző sajtóhirdetésekből, hogy esetleg korlátozott módon, például a különböző matinékra, volt jegyvásárlási lehetőség. Ennél is fontosabb e tekintetben az, hogy visszaemlékezések szerint a megvásárolt helybiztosítások fel­­használásánál már nem vizsgálták, hogy az igazolás „felmutatója” tagja-e az izraelita hitközségek valamelyikének, így ír erről a kérdésről idősebb Magyar Bálint színháztörténész, színigazgató A Vígszínház története című könyvében: „A zsidó színészeknek van külön színházuk. Önerőből tartják fenn az ún. OMIKE mű­vészakció keretében a Wesselényi utca 7. alatti Goldmark-teremben. Hivatalosan persze a zsidó közönség számára, ám aki nem akar mindenáron félelmet affektálni, akadálytalanul megnézhet kitűnő műsorokat operától kabaréig.”14 1942-ben meghalt Ribáry Géza, a Művész­akció vezetője. Helyét Stern Samu, a PIH elnöke vette át. 1943-ban hunyt el Hevesi Simon, az OMIKE kitalálója. Az Egyesület vallási elnökévé fiát, Hevesi Ferenc rabbit választották. Volt egy lényeges - mai szemmel akár megszorító körülménynek is nevezhető - szempontja a Művészakció működésének. E folyamatban csak izraelita vallású művészek vehettek részt, tehát kikeresztelkedettek nem. Ennek az érintettek szempontjából a második zsidótörvény után lett jelentősé­ge, amikor annak végrehajtásakor a zsidó vallásúakon kívül a zsidó származásúnak minősített színészek, zenészek, festők is állásukat vesztették. A maradék világot jelentő deszkákon A Művészakció „embermentő” kezdemé­nyezése mellett a zsidó vagy zsidónak mi­nősített és így a színpadról lekényszerített színészek egy része - mondhatnánk, jobb híján - könyvek, visszaemlékezések írásába fogott. E kötetek - minthogy szerzőik között jelentős arányban találunk kabarészínésze­ket - alapvetően vidám, sztorizós jellegűek voltak. Könyvet írt ekkor Rott Sándor, Ormos Béla, Boross Géza, Lendvay Andor, Pártos Erzsi, Fehér Lili, vagy éppen Salamon Béla. És könyvet írt a népszerű komika, Victor Ferike is, akinek esetében az előszó drámaisága éppen az addigi vidám műfaj időleges elhagyásából következett: „Kezitcsókolom! A régi kis cseléd kopogtat szíved kapuján, kedves közönség, aki nevettél mókáimon és együtt könnyeztél velem, ha úgy hozta a nóta, hosszú évtizedeken keresztül. Színész vagyok és nem író, egy a komédiások Sándor Frigyes és Dénes Vera (magángyűjtemény)

Next