Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)
2022-03-01 / 3. szám
AZT CSINÁLHATTUK, AMI ESZÜNKBE JUTOTT Beszélgetés Szűcs Edit jelmeztervezővel Tavaly Szűcs Edit jelmeztervező nyerte el csapatával a The Good Traitor című filmért a Dán Filmakadémia által kiosztott, hatalmas szakmai elismerést jelentő Robert-díjat a Legjobb jelmez kategóriában. Hetvenhét színházi előadásban működött közre jelmeztervezőként és kilenc filmben - köztük a Saul fia című Oscar-díjas alkotásban. Többször volt az év jelmeztervezője. A MOME textil tanszékének adjunktusa. Sokféle előadásban dolgozott, például a Madách Színház sikerdarabjának, a Mamma miának és az Állami Népi Együttes táncprodukcióinak jelmezeit tervezte. Hogyan választódott ki ez a pálya? Tizenkét-tizenhárom éves koromban ötvös szakkörbe jártam, ahol már matériával dolgozunk. Az, hogy anyaggal dolgozhattam, azt formálhattam, egy új világot nyitott számomra. A lányok inkább babaruhát varrnak, itt meg fémmel kellett dolgozni, meg kalapáccsal. Az, hogy látszólag egy megmunkálhatatlan anyaghoz nyúltam, engem nagyon izgatott. Az ékszerek világába vittem én el az ötvösséget, nem a nagy tárgyak irányába. Ez is adta a kulcsot, hogy változtassak A képzőművészeti szakközépiskolába jártam, ott ötvös szakot végeztem. Imádtam ezt a szakmát, és amikor jelentkeztem a főiskolára, ott közölték velem, hogy szakpárokat kell választani. Az ötvösnek szükségszerű szakpárja a fémműves, ami viszont már nagy tárgyak tervezését kívánja. Ez már tőlem távol állt. A felvételinél nagyon elbizonytalanodtam, de szerencsémre nagyon jó szemű mesterek voltak a felvételiztető tanárok, akik azt mondták, hogy próbáljam meg a textilt. Ennek szükségszerű párja az öltözéktervezés volt, ami a divat világát jelentette. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a divat a maga marketingtechnikájával, ahol folyamatosan az eladásra kell koncentrálni, állandóan külső behatást, a legfrissebb divatirányokat beengedni, nem az én világom. Szerencsére, amikor a főiskola végéhez közeledtem, behívtak már egy-két olyan munkába, ahol a kreativitás meg az anyagmegmunkálás volt az érdekes. A főiskolán kik voltak a mesterek? Kisfaludy Mártával kezdtem el dolgozni, majd Sárvári Katalin következett, aki fantasztikus egyénisége volt a szakmának. Ő is dolgozott a színház világában. Őt követte tanárként Szilviczky Margit, aki látva, hogy engem a színház érdekel, külső oktatót hívott erre. Benedek Mari lett ott az én személyes mesterem. Az említett művészek mindegyike teljesen más megközelítésben foglalkozik a textillel, más-más vizuális nyelvet beszél. Sokféle impulzust kaptam. Azt hiszem, az volt a legfontosabb számomra, hogy azt a szemléletmódot, amit ők képviseltek, hogyan tudom én a saját egyéni gondolkodásmódomban átalakítani. Nem követtem őket direktben, hanem abból a sok hatásból, amiért, összeraktam valamiféle egyéni látásmódot. Mi volt az első színházi munka? Az Alvisurához kapcsolódott. Somogyi István vezetésével a Szkéné Színház keretében működött az Alvisura Színházi Társaság 1980-tól 1996-ig. Több olyan előadásuk is volt, mint például a Mester és Margarita, amelyek nagy sikert arattak egy bizonyos szubkultúrában. Ezt a művet én már korábban az egyetemen vizsgafeladatnak választottam, ők ezt látták, és felkértek, hogy tervezzem meg számukra a jelmezeket. Ez volt az első színházi munkám. Szerencsére ez más szempontból is nagyon izgalmas időszak volt. Rendszerváltás történt, és kinyílt a színházi világ is, jöttek sorra Magyarországra a különböző együttesek. Érkeztek olyan hatások, amik egészen frissek és újak voltak. Ilyen volt a Természetes Vészek Kollektíva Árvai György vezetésével. Óriási hatással voltak rám, így kértem Árvai Györgyöt opponensnek a diplomamunkámhoz. Ennek a nyitott és izgalmas világnak köszönhetően sokfelé hívtak jelmeztervezőnek. Már a legkorábbi időkben is több rendezővel dolgozott. Hogyan sikerült úgy együttműködni, hogy megmaradjon az autonóm alkotói személyisége? Amit megtanultam a mestereimtől, az pont ez a flexibilis gondolkodásmód. Az a fajta kettősség, hogy hogyan lehet egyéni ízt kialakítani és egy stiláris képet felvállalni úgy, hogy közben alkalmazkodom az adott feladathoz, az adott alkotótársak stílusához. A következő nagy lépés számomra az volt, hogy Mohácsi János Kaposvárra hívott, akivel aztán tizennégy évig folyamatosan együtt dolgoztunk. Minden darabja nemcsak egyedi, de különböző is volt. Mindegyiknek megvolt a maga külön világa, mert Mohácsi állandóan a színház friss értelmezését keresi. Ő egy folyamatában dolgozó alkotó, akinél a legutolsó pillanatig alakulnak a produkciók. Hogy lehet ehhez alkalmazkodni, mert ha a szituáció és a szöveg módosul, akkor az alakok látványában is alkalmazkodni kell ehhez. Nem? Az igazi edzést ez jelentette, hogy az utolsó pillanatban is kitalálhatott olyant, ami nekem feladatot adott. Akkor még a színház anyagi háttere megengedte, hogy felhívhatott engem a premier előtt egy héttel egy egészen új ötlettel. Ilyesmi nemcsak fejtörést okozott, de a kreativitást is kinyitotta. Azt hiszem, ha ilyen edzést nem kapok az elején, akkor talán már feladtam volna. Mik voltak ezek az emlékezetes produkciók? Ilyen volt a Csak egy szög, vagy a Megbombáztuk Kaposvárt, amelyekben egy olyan egységes vizuális világot hoztunk létre, ami szólt a korunkról, az előadás tartalmáról és önmagunkról is, tehát megtapasztaltam azt, hogy bármiből bármit lehet csinálni, aztán azt kicsavarni és újra megteremteni. Így dolgozott Mohácsi János, és én ehhez hoztam létre a jelmezeket. Ez volt az egyik világ. A másik világ pedig a táncosok, a mozgásszínházak világa, amelyekben dolgozhattam. Ez nemcsak egy más műfaj, de jelmezalkotásban különleges feladatot ró a tervezőre. Itt nemcsak a karaktert kell „látványosítani”, hanem a táncost mozgásában támogatni. Az segített engem, hogy folyamatosan CRITICAI LAPOK - INTERJÚ 29