Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)

2022-03-01 / 3. szám

AZT CSINÁLHATTUK, AMI ESZÜNKBE JUTOTT Beszélgetés Szűcs Edit jelmeztervezővel Tavaly Szűcs Edit jelmeztervező nyerte el csapatával a The Good Traitor című fil­mért a Dán Filmakadémia által kiosztott, hatalmas szakmai elismerést jelentő Ro­­bert-díjat a Legjobb jelmez kategóriában. Hetvenhét színházi előadásban működött közre jelmeztervezőként és kilenc filmben - köztük a Saul fia című Oscar-díjas alko­tásban. Többször volt az év jelmeztervező­je. A MOME textil tanszékének adjunktu­sa. Sokféle előadásban dolgozott, például a Madách Színház sikerdarabjának, a Mamma miának és az Állami Népi Együt­tes táncprodukcióinak jelmezeit tervezte. Hogyan választódott ki ez a pálya? Tizenkét-tizenhárom éves koromban ötvös szakkörbe jártam, ahol már ma­tériával dolgozunk. Az, hogy anyaggal dolgozhattam, azt formálhattam, egy új világot nyitott számomra. A lányok inkább babaruhát varrnak, itt meg fémmel kellett dolgozni, meg kalapáccsal. Az, hogy látszólag egy megmunkálha­­tatlan anyaghoz nyúltam, engem nagyon izgatott. Az ékszerek világába vittem én el az ötvösséget, nem a nagy tárgyak irányá­ba. Ez is adta a kulcsot, hogy változtassak A képzőművészeti szakközépiskolába jár­tam, ott ötvös szakot végeztem. Imádtam ezt a szakmát, és amikor jelentkeztem a főiskolára, ott közölték velem, hogy szakpárokat kell választani. Az ötvös­nek szükségszerű szakpárja a fémműves, ami viszont már nagy tárgyak tervezését kívánja. Ez már tőlem távol állt. A felvé­telinél nagyon elbizonytalanodtam, de szerencsémre nagyon jó szemű mesterek voltak a felvételiztető tanárok, akik azt mondták, hogy próbáljam meg a textilt. Ennek szükségszerű párja az öltözékter­vezés volt, ami a divat világát jelentette. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a divat a maga marketingtechnikájával, ahol fo­lyamatosan az eladásra kell koncentrálni, állandóan külső behatást, a legfrissebb divatirányokat beengedni, nem az én vilá­gom. Szerencsére, amikor a főiskola vé­géhez közeledtem, behívtak már egy-két olyan munkába, ahol a kreativitás meg az anyagmegmunkálás volt az érdekes. A főiskolán kik voltak a mesterek? Kisfaludy Mártával kezdtem el dolgozni, majd Sárvári Katalin következett, aki fan­tasztikus egyénisége volt a szakmának. Ő is dolgozott a színház világában. Őt követ­te tanárként Szilviczky Margit, aki látva, hogy engem a színház érdekel, külső ok­tatót hívott erre. Benedek Mari lett ott az én személyes mesterem. Az említett művészek mindegyike teljesen más megközelítésben foglalkozik a textillel, más-más vizuális nyelvet beszél. Sokféle impulzust kaptam. Azt hiszem, az volt a legfontosabb számomra, hogy azt a szemléletmódot, amit ők képviseltek, ho­gyan tudom én a saját egyéni gondolko­dásmódomban átalakítani. Nem követ­tem őket direktben, hanem abból a sok hatásból, ami­ért, összeraktam valamiféle egyéni látásmódot. Mi volt az első színházi munka? Az Alvisurához kapcsolódott. Somogyi István vezetésével a Szkéné Színház ke­retében működött az Alvisura Színházi Társaság 1980-tól 1996-ig. Több olyan előadásuk is volt, mint például a Mester és Margarita, amelyek nagy sikert arattak egy bizonyos szubkultúrában. Ezt a művet én már korábban az egyete­men vizsgafeladatnak választottam, ők ezt látták, és felkértek, hogy tervezzem meg számukra a jelmezeket. Ez volt az első színházi munkám. Szerencsére ez más szempontból is nagyon izgalmas időszak volt. Rendszerváltás történt, és kinyílt a színházi világ is, jöttek sorra Magyaror­szágra a különböző együttesek. Érkez­tek olyan hatások, amik egészen frissek és újak voltak. Ilyen volt a Természetes Vészek Kollektíva Árvai György vezetésé­vel. Óriási hatással voltak rám, így kértem Árvai Györgyöt opponensnek a diploma­­munkámhoz. Ennek a nyitott és izgalmas világnak köszönhetően sokfelé hívtak j­elmeztervezőnek. Már a legkorábbi időkben is több rendezővel dolgozott. Hogyan sikerült úgy együttműköd­ni, hogy megmaradjon az autonóm alkotói személyisége? Amit megtanultam a mestereimtől, az pont ez a flexibilis gondolkodásmód. Az a fajta kettősség, hogy hogyan lehet egyéni ízt kialakítani és egy stiláris képet felvál­lalni úgy, hogy közben alkalmazkodom az adott feladathoz, az adott alkotótár­sak stílusához. A következő nagy lépés számomra az volt, hogy Mohácsi János Kaposvárra hívott, akivel aztán tizennégy évig folyamatosan együtt dolgoztunk. Minden darabja nemcsak egyedi, de kü­lönböző is volt. Mindegyiknek megvolt a maga külön világa, mert Mohácsi állandó­an a színház friss értelmezését keresi. Ő egy folyamatában dolgozó alkotó, akinél a legutolsó pillanatig alakulnak a produkciók. Hogy lehet ehhez alkalmazkodni, mert ha a szituáció és a szöveg módosul, akkor az alakok látványában is alkalmazkodni kell ehhez. Nem? Az igazi edzést ez jelentette, hogy az utolsó pillanatban is kitalálhatott olyant, ami nekem feladatot adott. Akkor még a színház anyagi háttere megengedte, hogy felhívhatott engem a premier előtt egy héttel egy egészen új ötlettel. Ilyesmi nemcsak fejtörést okozott, de a kreativi­tást is kinyitotta. Azt hiszem, ha ilyen edzést nem kapok az elején, akkor talán már feladtam volna. Mik voltak ezek az emlékezetes produkciók? Ilyen volt a Csak egy szög, vagy a Megbom­báztuk Kaposvárt, amelyekben egy olyan egységes vizuális világot hoztunk létre, ami szólt a korunkról, az előadás tartal­máról és önmagunkról is, tehát megta­pasztaltam azt, hogy bármiből bármit lehet csinálni, aztán azt kicsavarni és újra megteremteni. Így dolgozott Mohácsi János, és én ehhez hoztam létre a jelmeze­ket. Ez volt az egyik világ. A másik világ pedig a táncosok, a mozgásszínházak vilá­ga, amelyekben dolgozhattam. Ez nemcsak egy más műfaj, de jelmezalko­tásban különleges feladatot ró a tervezőre. Itt nemcsak a karaktert kell „látványosítani”, hanem a táncost mozgásában támogatni. Az segített engem, hogy folyamatosan CRITICAI LAPOK - INTERJÚ 29

Next