Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)
2022-10-01 / 10. szám
I EMBEREK, ÁLLATOK, KÍSÉRTETEK Erdélyi Hét Gyulán Lassan, de határozottan alakul át a Gyulai Várszínház arculata. A Gedeon József által megálmodott, nemzetközi jelentőségűvé vált, kimagasló külföldi előadások sorát hazánkba hozó Shakespeare-fesztivál az utóbbi években egyre inkább háttérbe szorul (programján elsősorban magyar nyelvű produkciók szerepelnek). Ezzel párhuzamosan mind fontosabbá válik az Erdélyi Hét, amelynek keretében változatos erdélyi előadások jutnak el Magyarországra. A „változatos” nemcsak a bemutatókat prezentáló színházakra vonatkozik, hanem az előadások műfajára, tartalmára, formájára, de még eredeti premierjének időpontjára is. Ez utóbbit úgy értem, hogy a válogatás nem csupán a friss produkciókra terjed ki: az általam látott három előadás közül a Karnyóné már tavaly is látható volt Kisvárdán, a kolozsvári Állatfarmot tavaly májusban mutatták be, míg a marosvásárhelyi Doktor úr szilveszterkor került színre. Noha a hét műfaji palettája idén is szélesebb volt, a három említett produkcióról egyaránt elmondható, hogy a színvonalas szórakoztatás jegyében született. Még akkor is, ha a választott alapanyag, illetve a feldolgozás formája eltérő. Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös bemutatója egészen eredeti és termékeny módon nyúl Csokonai Vitéz Mihály darabjához. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak távolról sem irodalomtörténeti ritkaság, hiszen viszonylag gyakran kerül a színházi repertoárra. Eljátszását egyszerre könnyíti és nehezíti a Csokonai-féle archaikus nyelv, amely egyfelől a játék sava-borsát adja, másfelől nem mindig teszi könnyen befogadhatóvá a dialógusokat. A történet csúfondáros komédia ugyan, de komoly, tragikus magja van - a szituációk viszont statikusak, a szereplők már-már végletesen egydimenziósak. A darab általam látott korábbi bemutatói jobb esetben színészi jutalomjátéknak, örömszínháznak, rosszabb esetben unalmasan pergő stílusimitációnak, még rosszabb esetben nekiszabadult ripacskodásnak hatottak. Az aradi előadás rendezője, Tapasztó Ernő viszont talált egy olyan formát, amely egyrészt tökéletesen indokolttá teszi a szerepek végletes egyszerűségét és a szituációk statikusságát, másrészt módot ad arra, hogy ezekből erényt kovácsoljon a produkció, harmadrészt markánsan meghatározza a színészi játékmódot (miközben pontos határok közé szorítja azt, számos eszköz alkalmazására ad módot a színészeknek). Tapasztó Ernő ugyanis vásári bábjátékként értelmezi a Karnyónét. Szvatek Péter díszlete voltaképpen egy jókora paraván, amely mellesleg hatalmas fiókosszekrény is (ha jól számoltam, 6x4 fiókkal), amely Karnyóné boltjaként is felfogható. A szereplők maguk pedig bábok: Varsányi Anna színes, ötletes jelmezei is annak öltöztetik őket, de mozgásuk, testtartásuk, gesztusaik is a láthatatlan kezek által mozgatott bábokat juttatják eszünkbe. Néhány játékos ötlet pedig még fokozza is ezt a hatást. Samu például néha „felhúzza” és ezáltal újra mozgásba lendíti az élettelenül összecsukló Lipitlottyot. Samut amúgy nem kisfiú, hanem színésznő, Éder Enikő játssza, aki alig-alig mozdul el a helyéről, mivel a szerepformáláson kívül egyéb dolga is van: ő kíséri végig zongorán az előadást. Bármilyen nagyszerű is az alapötlet, maga a játék ettől még lehetne egysíkú, könnyen kiismerhető. Ám a rendező sokat tesz azért, Eder [UNK] Enikő, Kancsár Orsolya, Gulyás Hermann Sándor és Kálmán Zsófia - Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. Szegedi Pinceszínház - Aradi Kamaraszínház (fotó: Kiss Zoltán)