Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)

2022-10-01 / 10. szám

I EMBEREK, ÁLLATOK, KÍSÉRTETEK Erdélyi Hét Gyulán Lassan, de határozottan alakul át a Gyulai Várszínház arculata. A Gedeon József által megálmodott, nemzetközi jelentőségűvé vált, kimagasló külföldi előadások sorát ha­zánkba hozó Shakespeare-fesztivál az utóbbi években egyre inkább háttérbe szorul (prog­ramján elsősorban magyar nyelvű produkci­ók szerepelnek). Ezzel párhuzamosan mind fontosabbá válik az Erdélyi Hét, amelynek keretében változatos erdélyi előadások jut­nak el Magyarországra. A „változatos” nem­csak a bemutatókat prezentáló színházakra vonatkozik, hanem az előadások műfajára, tartalmára, formájára, de még eredeti pre­mierjének időpontjára is. Ez utóbbit úgy értem, hogy a válogatás nem csupán a friss produkciókra terjed ki: az általam látott há­rom előadás közül a Karnyóné már tavaly is látható volt Kisvárdán, a kolozsvári Állat­farmot tavaly májusban mutatták be, míg a marosvásárhelyi Doktor úr szilveszterkor került színre. Noha a hét műfaji palettája idén is szélesebb volt, a három említett produkcióról egyaránt elmondható, hogy a színvonalas szórakoz­tatás jegyében született. Még akkor is, ha a választott alapanyag, illetve a feldolgozás formája eltérő. Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös bemutatója egé­szen eredeti és termékeny módon nyúl Cso­konai Vitéz Mihály darabjához. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak távolról sem iro­dalomtörténeti ritkaság, hiszen viszonylag gyakran kerül a színházi repertoárra. Elját­szását egyszerre könnyíti és nehezíti a Cso­­konai-féle archaikus nyelv, amely egyfelől a játék sava-borsát adja, másfelől nem mindig teszi könnyen befogadhatóvá a dialóguso­kat. A történet csúfondáros komédia ugyan, de komoly, tragikus magja van - a szituációk viszont statikusak, a szereplők már-már vég­letesen egydimenziósak. A darab általam lá­tott korábbi bemutatói jobb esetben színészi jutalomjátéknak, örömszínháznak, rosszabb esetben unalmasan pergő stílusimitációnak, még rosszabb esetben nekiszabadult ripacs­­kodásnak hatottak. Az aradi előadás rende­zője, Tapasztó Ernő viszont talált egy olyan formát, amely egyrészt tökéletesen indokolt­tá teszi a szerepek végletes egyszerűségét és a szituációk statikusságát, másrészt módot ad arra, hogy ezekből erényt kovácsoljon a pro­dukció, harmadrészt markánsan meghatá­rozza a színészi játékmódot (miközben pon­tos határok közé szorítja azt, számos eszköz alkalmazására ad módot a színészeknek). Tapasztó Ernő ugyanis vásári bábjátékként értelmezi a Karnyónét. Szvatek Péter dísz­lete voltaképpen egy jókora paraván, amely mellesleg hatalmas fiókosszekrény is (ha jól számoltam, 6x4 fiókkal), amely Karnyóné boltjaként is felfogható. A szereplők maguk pedig bábok: Varsányi Anna színes, ötletes jelmezei is annak öltöztetik őket, de moz­gásuk, testtartásuk, gesztusaik is a láthatat­lan kezek által mozgatott bábokat juttatják eszünkbe. Néhány játékos ötlet pedig még fokozza is ezt a hatást. Samu például néha „felhúzza” és ezáltal újra mozgásba lendíti az élettelenül összecsukló Lipitlottyot. Sa­mut amúgy nem kisfiú, hanem színésznő, Éder Enikő játssza, aki alig-alig mozdul el a helyéről, mivel a szerepformáláson kívül egyéb dolga is van: ő kíséri végig zongorán az előadást. Bármilyen nagyszerű is az alapötlet, maga a játék ettől még lehetne egysíkú, könnyen kiismerhető. Ám a rendező sokat tesz azért, Eder [UNK] Enikő, Kancsár Orsolya, Gulyás Hermann Sándor és Kálmán Zsófia - Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. Szegedi Pinceszínház - Aradi Kamaraszínház (fotó: Kiss Zoltán)

Next