Család és Iskola, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
A kezemben két cédula. Az egyik nemrégiben bukkant elő a fiókomból. Hogyan állta ki az elmúlt évtizedek viharait nem tudom, de mindenesetre tiszteletre méltóan megőrizte diákkorom egy emlékét. Az első sort már-már elfeledett padtársam kézírása ékíti: „Írj híres embert M- mel!” Alatta pedig vagy huszonöt név sorakozik az én írásommal, kócos rendiben, ahogyan a játékos figyelem egymáshoz dobálta őket Vannak elévülhetetlen társasjátékok, s míg a világ, világ, fegyelmezetlen diákok. A másik cédulával, amelyen két haszontalan gyerek óra közben „híres embert” játszott, egyik kollégám örvendeztetett meg , mint osztályfőnököt. Ott sorakoztak a nevek egymás után B, G és Af-betűvel. Az összehasonlítás a közel húsz évvel öregebb névsorral önként adódott. Távol álljon tőlem, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le ebből a játékból, de a két névsor tagadhatatlanul gondolatébresztő. A művek születési körülményeit tekintve csak egy számbavehető, de alapvető különbség van: a keletkezés időpontja. És itt persze nemcsak a majd két évtizedes távolságot, hanem az ez idő alatt lezajlott társadalmi változásokat is figyelembe kell vennünk, azokat, amelyeknek talaján megszülethetett az egyik és másik névsor. Csak az első 10—10 nevet idézem, mivel az ismeretek tendenciáját illetően a továbbiakban sincs eltérés. 1942 1960 Majakovszkij Monteverdi Marx Mozart Mendelejev Mező Imre Michelangelo Móricz Zsigmond Micsurin Milton Michelangelo Miann Thomas Márai Sándor Molnár Ferenc Musset Manet Mozart Marconi Maupassant Mann Thomas Szokatlan büntetéshez folyamodtam. Behívtam a két gyereket a tanáriba. — Ki volt Monteverdi? — Olasz zeneszerző. — Kicsoda Thomas Mann? — Thomas Mann a XX. század egyik legnagyobb humanista írója volt. Végigkérdeztem a névsorban szereplő neveket. A feleletek ugyan nem voltak minden esetben egészen pontosak, sem túlzottan terjedelmesek, de a valóság az, hogy a kislány legalább néhány szót mindenkiről tudott mondani. Becsülettel meg kellett állapítanom, hogy én bizony annak idején jónéhány híres emberből csak a nevét tudtam. És szó, ami szó, a korról, melyben éltem, annak igaz lényegéről nem is olvastam és nem is tudtam jóformán semmit. Az „általános műveltség" mivoltát vitatják most kultúrpolitikusok, szülők, pedagógusok, de sőt, vitatják maguk a gyerekek is, a fiatalok, akik birtokba akarják venni, meg akarják szerezni koruk általános és korszerű műveltségi anyagát. De hát mit is tartalmaz ez voltaképpen? Többet, vagy kevesebbet, mint a régi, a megelőző korok műveltsége? Ha meggondoljuk, az a régi műveltség sok minden volt, de általános a legkevésbé. Hiszen az általános szó önmagában annyit jelent, hogy mindenre és mindenkire kiterjedő. Mindkét jellemvonás hiányzott belőle. A kor hivatalos világnézete az idealizmus volt. Középkori hagyományokon alapulva, Pázmány Péter nevét és szellemét őrizte a szellemtudományok fellegvára az egyetem, a középiskolai, gimnáziumi képzés pedig nagyrészt kívülrekesztette a természetüknél fogva materialista következtetésekhez vezető természettudományokat , a gyakorlati tevékenységet, a fizikai munkát pedig egyenesen lebecsülte. Az ilyen körülmények között elnyert klasszikus, humán ismeretanyag értékét lerontotta az egyoldalúvá torzult világnézeti tartalom is. Így kerülhetett sor arra, hogy magukat műveltnek nevező nemzetek válhattak a modern barbárság megtestesítőivé, milliók gyilkosává, az emberiség — a humánum — ellenségeivé. S most itt vagyunk, egy új korszak felelősei, akik formáljuk, neveljük korunk műveltjeit. Milyenek is legyenek hát... mit követel tőlük korunk, a szocializmus korszaka, az atomkorszak, a holdrakéták, a kibernetikus gépek, a táguló emberi lehetőségek kora? A vakmerő távlatokkal teli jelen és jövő mind nagyobb terheket ró a nemzedékek vállára. Olyan műveltségre van szükség, amely megőrzi mindazt, ami az emberiség eddig felhalmozott kultúrájában érték, de amely egyúttal gyakorlati, életközeli, sokoldalú és persze mindenekelőtt csakugyan humanista. Hatalmasan megnövekedtek a világról való ismereteink. Előretörtek olyan tudományágak, amelyek néhány évszázaddal azelőtt még szinte ismeretlenek voltak. Hol van már a reneszánsz polihisztora, aki a versfaragástól a festékkeverés technikájáig, az ötvösművészet műveléséig mindenben egyaránt jeles volt. Elképzelhetetlen századunkban. Világméretekben növekvő technizálódási folyamatnak vagyunk a szemtanúi, részesei, művelői. A gép, amelyet József Attila még „kezes jószág”-nak is tud, ma már félelmetesen körénk növekedett. A bennünket körülvevő világ összetettsége, bonyolultsága társadalmi szükségszerűséggé teszi, a tájékozódóképesség növekedését. A „dolgok” fenyegetik az emberséget. Nem szabad megengedni, hogy uralkodjanak rajtunk. Az ember teremtményei felett az ember kell legyen az úr! A tájékozottságról, a tájékozódóképességről való lemondás, lemondás az emberhez méltó sorsról, a természet, a társadalom törvényei felett való uralomról. Az új műveltség elsajátítása felé vezető úton két veszély fenyeget. Az egyik a humán tudományok rovására történő technikai jellegű egyoldalúság — a másik éppen a sokoldalúsággal könnyen együttjáró felületesség. Gorkij írja Leninről: egy alkalommal, már a forradalom győzelme után, felkereste. A szovjet hatalom még legküzdelmesebb időit élte. Éhség, nyomor, emberfeletti erőfeszítések az új rend életbentartásáért, hatalmas gondok s ezernyi apró-cseprő ügy, baj nehezedett Lenin — és mindenki — vállára. S Gorkij Lenin íróasztalán megpillantja a Háború és békét — „Igen, Tolsztoj! — mondja Lenin. — Kedvem támadt, hogy elolvassam a vadász jelenetet...” Igen, Tolsztoj! „Tolsztoj”-nak jelen kell lennie a köztudatban. De másrészt, az adatok és tények halmazát megtanulni és minden területre kiterjedően megjegyezni ma már lehetetlen. Ezen a téren nem kereshetjük a megoldást. A megoldás elsősorban az lehet, ha az iskola, — a mindenkori műveltség intézményes szervezője — tanulni tanítja meg a diákot. Ha módszert, kulcsot ad a kezébe, mellyel a tudományok, művészetek titkaihoz majd maga is hozzáfér. Tanuljon meg a diák tájékozódni, ismerje meg a világ közös törvényeit s értékeit, váljék képessé önálló megoldásokra, és mindezt használja fel a társadalom életében való aktív cselekvésre. Ha mindezzel sikerül felébreszteni benne a tudni akarás és a cselekvés vágyát, akkor elmondhatjuk, hogy igazán humánus, hogy emberré vált, hogy elsajátította a korszak általános műveltségének alapjait. S ha ilyen vonatkozásban végső, nagy sikerekkel még nem is büszkélkedhetünk, hogy jó nyomon járunk azt bizonyítja egy kicsit — ez a két cédula. BÉKÉS MIKLÓSNÉ