Család és Iskola, 1962 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1962-01-01 / 1. szám

KARINTHY FERENC: Egy karrier története Marci lassanként már kinő a gye­rekkönyvek közül, havonta selejtezi kis könyvtárát, a Micimackó két kö­tete azonban megrendíthetetlenül, elrongyolódva is kedvenc, a könyv­ből készült drámai játékot pedig, me­lyet korántsem tartok életem főművé­­nek, hatszor egymás után nézte vé­gig az elmúlt évadban, ismételten kiharcolva, hogy elvigyék, vagy maga autóbuszozott át Pestre; a jegyszedők már ismerték, beültették, mint levakarhatatlan potyanézőt. Nem egészen értettem, mi élvezetet lel újra meg újra e kis színpadi mó­kában, hisz minden szavát, taktusát betéve tudja, jobban a színészeknél, míg aztán, többszöri faggatózásra egy gyönge pillanatában ki nem val­lotta, miféle reménységet dajkál szívében. Egy csodálatos előadásról ábrándozik, melyre mégis csak sor kerül majd egyszer, csupán ki kell várnia, ki kell fognia; részleteit ap­róra kidolgozta, — itt közlöm tömör kivonatban, mind az elismerést, mind az esetleges megrovásokat a szerzőre hárítva. Tehát: egy alkalommal, lehetőleg olyankor, mikor az egész osztály ott van a Petőfi Színházban — vagyis Szongoth, Orczy, Molitor meg a töb­biek — az előadás sehogy sem akar elkezdődni. Már elmúlt fél négy, háromnegyed is, a közönség türel­metlen, innen-onnan taps csattan fel; hiába, a függöny nem libben. Végre négy óra tájban kialszik a vil­lany a nézőtéren, de akkor sem a nyitány jól ismert üte­mei hang­zanak föl, hanem egy frakkos úr je­lenik meg a függöny előtt: Kamarás Gyula, a darab rendezője. — Mélyen tisztelt közönségünk, kedves szülők, kedves gyerekek, egy sajnálatos bejelentést kell tennem. Mai előadásunk a Zsebibabát alakító kis színészünk váratlan megbetege­dése folytán elmarad... Be sem tudja fejezni, olyan erő­vel tör ki a felháborodás, a nézőte­ret megtöltő közönség összevissza kiabál: — Le vele! Nem kell! Tes­sék megkezdeni az előadást! — A rendező alig bírja lecsöndesíteni a rajongókat. — A jegyeket természetesen visz­­szaváltjuk, és higgyék el, nekünk a legkínosabb a dolog. De hát mit te­gyünk, Zsebibaba a darab egyik leg­fontosabb szereplője, nélküle lehe­tetlen megtartanunk az előadást... Szavait elnyomja a füttykoncert, a megújulva kirobbanó méltatlanko­dás. Kamarás, látván e viharos egy­séget, fölemeli jobb kezét. — Hacsak ... hacsak nincs az itt jelenlévők közt egy olyan kisgyerek, persze csakis az általános iskola alsó tagozatából, aki Zsebibaba szerepét el­verné, és ami még fontosabb, el is tudná játszani... Nos? Erre aztán elnémul a közönség, az imént még oly hangos gyereksereg megszeppenve lapul: kinek volna bá­torsága ilyen képtelen feladatra vál­lalkozni? — Na kérem! — néz körül a szék­sorok közt Kamarás. — Nincs je­lentkező? Most miért nem kiabál­tok? A nézők moccanás nélkül ülnek helyükön, mindenki kerüli a ren­dező fürkésző tekintetét. — No gyerekek, mi lesz? ... Sen­ki? Hát akkor sajnálom, még sincs előadás ... Nos, utoljára: senki sem vállalja? — Én vállalom, — szólal meg ek­kor egy vékonyka hang a bal hár­mas páholyból. Minden fej arra felé fordul. — Ugyan! — lepődik meg a ren­dező is és a szemét meresztgeti, de a sötétben nem igen látja, ki volt az. — Te ott, te el mernéd játszani Zsebibabát? — El merném — ismétli az előbbi hangocska. — És tudnád is? — Miért ne? Erre már Kamarás is kíváncsibb lesz, fölint a magasba: — Hahó vi­lágosítók! Két lefrektort a bal hár­mas páholyra! A „refrektorok” kigyúlnak, a ke­reszttüzükben egy sötétkék ruhás, elálló fülű kisfiú tűnik fel. A néző­téren pissz sem hallatszik a rend­kívüli feszültségben. — Hát te vagy az a bátor legény? — méregeti a rendező. — És nem félsz, hogy belesülsz. — Nem félek — feleli a kisfiú. — És honnan tudod Zsebibaba szerepét? — Én már láttam a színdarabot. — Ugyan, fiacskám, egyszeri hal­lásra nem lehet ilyen hosszú szere­pet megtanulni. — De én hatszor láttam. — Hatszor? — ámul el Kamarás. — Na jó, jó, akkor is: a színészek he­tekig próbálnak egy ilyen darabot. — De én olvastam is — közli a kisfiú. — A könyvet, elhiszem. De a szín­darab mégis más. — Én a színdarabot is olvastam. — Hogyhogy olvastad? — Apukám ideadta. — Már megbocsáss, fiam, ez a da­rab nem jelent meg sehol, hogy ke­rült volna atyádhoz? — Úgy, hogy a színdarabot ő írta. A rendező álla leesik. — Hogyan? Te K. Marci vagy? — Az vagyok, — feleli a kisfiú, szemét lesütve. — Hát akkor szaladj fiam az öltö­zőbe sminkelni!... Ügyelő, függönyt föl! Az előadást megkezdjük. A többit már nem nehéz elkép­zelni. Mikor a kék-ezüst jelmezes kis Zsebibaba először lép színre, olyan tapsorkán fogadja, a játékper­cekre leáll, a „Mit tegyünk veled te kis tigrismacska” kezdetű dalocskát pedig kilencszer kell megismételnie. S ez így megy végig, minden meg­mozdulását ujjongás, üdvrivalgás kíséri, s midőn a finálé után a sze­replők meghajolnak, Micimackónál, Fülesnél és a többieknél egy-két te­nyér ha összeverődik, Zsebibabánál azonban­ az a bizonyos egykori sajtóbeszámolókban szereplő „üte­mes taps, szűnni nem akaró lelke­sedés, mely ovációba megy át, a hallgatóság feláll, a színpad felé tó­dul” stb., stb., a jegyszedők, alig tud­ják kiüríteni a termet. Az előadás után az öltözőben meg­szólal a hangosbemondó: — Zseb­i­­baba alakítója fáradjon azonnal az igazgatói irodába! — Ott egy szakál­las, ősz, rendjeles úr, a Petőfi Szín­ház főigazgatója öt kvó tejcsokolá­­dét nyújt át az ifjú művésznek sike­res beugrásáért, továbbá négyszáz forintot, hogy adja át szüleinek, a színház ezzel kíván hozzájárulni ne­veltetési költségeihez. A művészbe­járónál ünneplő tömeg, autogram­kérők, kik egész az autóbuszig kísé­rik, fehér kendőkkel soká integet­nek a kocsi után. S másnap reggel az iskolába siető gyerekek az épület előtt egy virágokkal, zászlócskákkal feldíszített diad­alkaput pillantanak meg, felírása: „Éljen iskolánk hőse, Zsebibaba alakítója, K. Márton, III. A.”. 2

Next