Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Másfél esztendős volt Zsuzsi, falun nyaraltak, és nagyon szerette az ud­varon totyogó kiskacsá­kat. Annyira, hogy egyszer egymás után vagy hármat agyonszorongatott. Hiába volt minden fenyítés, mese, üldözte szeretetével a kis­kacsákat. — Ha megtudom — mondta egyszer Anya —, hogy még egyszer a kiska­csák után megy, nagyon kikapsz és visszaküldünk Pestre. — De honnan tudod meg? — Megmondják ők ne­kem. Kis idő múlva Anya megjelent az ajtóban egy nagy tállal, amelyben a kacsaeledel volt, s a ka­csák a jól ismert piros tá­lat és Anyát meglátva ro­hantak a konyhaajtó felé: hap, hap, hap, hap! Zsuzsi elszörnyedve csap­ta össze a kezét: — Most rohannak árul­kodni! M­intha csak vicc volna, de nem­­ igaz. Egy tanít­ványom a főszereplő és egy villamoskalauz a partner. A fiú, egy kis zavarban, gyerekjegyet kért a villa­moson. A kalauz ránéz, s azt mondja: — Elmúltál te már tíz­éves is. — Akkor kérek egy át­szállót ... és ne tegezzen. A nyolcéves Gabi az anyja mellett ül az asztal­nál este, öccse már alszik. Vagy legalábbis mintha már aludna... A bizalmasnak tetsző kettesben egyszerre azt mondja Gabi: — Anyukám, hogyan születik tulajdonképpen a gyerek? Anya hallgat, elgondol­kozik. A kicsi kidugja a fe­jét az ágyból: — Hagyd, Gabi, majd én elmondom. A gyerekek nagy izga­lommal várták a Miku­lást. Minden szabályosan megtörtént fogadására, ra­gyogtak a cipők az ablak­ban. A nagymama volt megbízva a varázslással. Nagy szeretettel rakosgatta aztán bele a cipőkbe és a cipők közé az ajándékokat és az igazán csak szimbo­likus, aranyozott virgácso­kat. Mikor a gyerekek meg­látták ezt az ablaki csodát, megmámorosodtak az örömtől, jóformán alig tud­ták kinyitni az ablakot, hogy hozzájussanak az ajándékokhoz, ölelték a csomagokat, a cipőket, minket. S akkor a nagyma­mát hirtelen elfogta a fel­világosítás buzgósága. Hi­szen annyit hallott már a nagymamás babonák ellen, annyira fel volt már oko­sítva kettős nevelésről, modern időkről és a többi, hogy a négyéves Mariká­nak, aki hozzábújt a csoko­ládés dobozával, elkezdte megmagyarázni, hogy ho­gyan van ez az egész do­log ... végül is tulajdon­képpen az derült ki, hogy ő hozta ezt a csokoládét a Közértből. Mindnyájan már megdermedni készül­tünk, kár volt ezt most csinálni... azonban Ma­rika szeme még fénye­sebbre gyulladt: — Szóval te voltál az, nagymama! A Mikulás még csak ezután jön! .GERGELY MIHALYNÉ Sokgyerekes család va­gyunk és nagyon jóban vagyunk egymással. Jó­formán nincs sokkal na­gyobb távolság a szülők és gyermekek, mint az idő­sebb és fiatalabb testvérek között. Sokat tréfálunk, de mindenki mindenkit komo­lyan vesz. Így aztán a gye­rekeink nagyon bíznak bennünk, s ebből a biza­lomból származik a követ­kező történet. Gáborka ugrál a lépcsőn. Felmászik, leugrik. Ismét felmászik, ismét leugrik. — Gáborkám, ne ugrálj, összetöröd magad. — Akkor Api megra­gaszt. Mikor az apja először elvitte az Állatkertbe, nem hitte el az állatokat. Képeskönyvekből ismerte az elefántot, a zsiráfot, a zebrát, de nem tar­totta őket igaziaknak. Kővé meredt a víziló, a teve, a majmok előtt. Apja igye­kezett elmagyarázni neki szépen, hogy hogy is van ez a dolog ezekkel a csodá­latos állatokkal, a gyerek hitetlenkedve hallgatta. S amikor egyszerre csak egy páva széttárta csodás le­gyezőjét, és Apa mondani kezdte, hogy: Ez a páva... Gábor ráfenyegetett az ut­já­val: — Miket találsz ki! Még Rodolfo bácsi is lehet be­lőled! De most mondd el a valóságot! Ha a gyerekek szobájá­ból már-már a tettleges felé menő vita hangzik, az igaz­ságtevés rendesen így indul: Ki kezdte? Mikor aztán egyszer Gá­bort már harmadszor kap­tuk rajta, hogy ujjait igyekszik a konnektorba dugdosni, az apja egy ki­csit rápacskolt. — Emlékeztetőül — mondta. Szegény Gábor egész dél­után emlékezett. Újból és újból könnyezve járkált alá-fel, emlékezett. Egy­szerre hozzám fordult: — Anya, Apit is meg­verte az ő apája? — Hát igen. — És nagyapára is rá­ütött az ő apája? — Persze... biztosan előfordult... Egy félóra múlva jött új­ból. — És a dédapát az ő apája? — Gábor, hagyd már abba ezt! — Csak azt akarom ki­kutatni, hogy ki kezdte! BENEDEK MÁRTONNÉ Miklós három és fél esztendős és nem nagyon vigyáz persze arra, hogy halkan beszéljen ott, ahol halkan kell beszélni. Az ölemben ül a zsúfolt villa­moson, s felszáll egy feltű­nően kifestett idős nő. Mik­lós felkiált: — Nézd, Anyukám, de csúnya a néni! — Pszt... ne ilyen han­gosan! — Miért? Hát ő nem tudja? A kisebb fajta sebesü­lésekre nála is az álta­lános gyógyszer az úgy­nevezett gyógypuszi. Egy verőfényes nyári nap késő délutánján a Duna-parton sétáltunk. Lementünk az alsó rakpartra is. A legalsó lépcsőn egy fiatal pár be­cézte egymást, a napszak­hoz és a helyhez képest kis­sé túlzott buzgalommal. Miklós felfigyel: — Nézd, a nagy fiúnak fáj a kis szája, puszilgatja neki a nénikéje. Miklós csak igen későn lett szobatiszta. Már 3 éves is elmúlt, és mi ta­gadás, elég mosnivaló pe­lenka akadt még a ház kö­rül. Igaz, hogy inkább csak éjszaka történt a baj. Tü­relmes voltam vele, soha ilyesmiért nem kapott ki, utóbb mindig annyit mondtam neki: édesanya most nagyon szomorú ... Ilyenkor látszott rajta a megbánás és az igyekezet. De hát hiába. A családunk tagjai, különösen a mind­két oldali nagymamák, nem értettek egyet velem, meg is botránkoztak a gyermek „rosszaságán”, másrészt hogy én milyen közönyös vagyok az ügy­ben. Vége-hossza nem volt az olyan történeteknek, melyekben a csodagyerekek már 10 hónapos korukban kikéredzkedtek. Sokáig bírtam a dolgot, de egy reggel amúgy is bal lábbal kelve — talán már bal láb­bal feküdve — ideges­kedve, hirtelen mérgemben rávertem a gyerekre. Na­gyon meghökkent és így rimámkodott: — Ne verjél... jaj ne verjél... inkább legyél nagyon szomorú. G. KOVÁCS ÁGNES SZAVAI EDIT rajzai 2

Next