Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Nemcsak országszerte, világszerte is egyre nő az érdeklődés a nevelési kérdések iránt. S hogy a témakörbe tartozó problémák mennyire idő- szerűek és majdnem azonosak I a világ minden táján, ezt bizonyítja I az is, hogy például a Család és Is Ikola „Ismered őket 7" pályázatával I egyidőben Lengyelországban egy napilap „Milyen vagy család ?” című ti pályázatára küldik be hozzászólásaikat a szülők, nevelők, pedagógusok. „ Franciaországban jártam az elmúlt hetekben, és sokféle tapasztalatot gyűjtöttem arról, hogy milyen elmélyülten foglalkoznak a francia szülők is gyermekeik nevelésének tudományos kérdéseivel. Feltűnően sok könyv jelent meg az utóbbi időben Franciaországban erről a tárgyról. Majd minden könyvüzlet kirakatában, de a Latin negyed legnagyobb könyvesboltjaiban biztosan ott találjuk A. Ferré és H. Revault d’Allones Neveljük jobban gyermekeinket című nevelési ábécéjét, amely arról szól, hogyan teremtse meg a szülő a bizalom légkörét otthonában. A. Berge A szülők hibái című művében arra hívja fel a figyelmet, hogy mielőtt valamiért leintjük gyermekünket, vagy éppen megbüntetjük, vizsgáljuk meg a magunk lelkiismeretét: helyesen cselekszünk-e? Nem hamarkodjuk-e el, amit teszünk? S vajon nem önzésből, türelmetlenségből tesszük-e? A ma ifjúsága című könyvében J. Rousselet arra int, hogy ne ragadtassuk el magunkat semmiféle divatos elmélettől, ne tekintsük kamaszodó gyermekünket sem áldozatnak, sem szörnyetegnek ... A sok pedagógiai mű közül azonban a legkeresettebb Rose Vincent Gyermeknevelés című könyve, amely nemcsak a gyermek egyetlen korszakával foglalkozik, hanem végigvezeti a szülőt a gyermek születésétől kezdve egészen addig a napig, amíg szárnyára nem bocsátja. A könyv azonban nemcsak tartalmánál fogva népszerű, s nemcsak élénk, majdnem regényszerűen izgalmas stílusánál fogva, hanem azért is, mert a szerző nevét Párizsban régóta ismeri mindenki, akit csak egy keveset is érdekel a pedagógia. Rose Vincent író és újságíró egy évvel ezelőtt írta meg az egyik ismert, képes családi lapban Hogyan nevelik a franciák gyermekeiket? című cikkét, amely számtalan későbbi cikk, tanulmány, értekezlet, vita elindítójává vált. Az írónő ezt az újságcikket egy számadat közlésével kezdi: a negyvenmilliós Franciaországban húszmillió a szülő. Mit jelent ez? — teszi fel a kérdést. Azt, hogy tízmillió asszonyt hívnak Franciaországban anyukának, s ebből a tízmillióból ha négy-öt, de ha csak kettő is összetalálkozik a munkahelyen, piacon, utcán — miről beszél? Arról, hogy „Hány órakor fekteted le a fiadat?” vagy „Te hogyan számítod ki a gyerek vitaminszükségletét?” vagy „Az én lányom tizennyolc éves kora előtt nem mehet el hazulról este egyedül... Erről mi a véleményed?...” Az írónő ez alkalommal csak felvetett néhány, gyermekneveléssel kapcsolatos kérdést, amelyre többszáz levél érkezett Franciaország minden részéből. A levelekben — ahogyan ez lenni szokott — legtöbbször nem a feltett kérdésekre válaszoltak, hanem újabbakat tettek fel, s ezeket Rose Vincent következő cikkében csoportosítva — nem fontossági sorrendben! — közölte, kimutatva ezekből, hogy melyek a családi élet, a nevelés legaktuálisabb, legsürgősebben megoldandó problémái. Eszerint: 1. A televízió, amely felborítja a gyermek napirendjét, s igen nehéz küzdeni ellene. 2. A telefon, amelynek csengésére az asztal mellől, a tanulóasztal mellől is felugrik a gyerek, ha a pajtása hívja, s ez ellen sem igen lehet rendszabályokat hozni; továbbá a telefonon keresztül a szülők zavartalanul beszélnek meg minden olyan kérdést, amelyet egyébként nem beszélnek meg a gyerek füle hallatára. 3. A fáradtság, amely elborítja a szülőt, mire leül a családi asztal mellé, s amely megakadályozza abban, hogy mindazokat az okos tanácsokat betartsa a gyermekkel való érintkezés során, amelyeket a pedagógusoktól kapott. 1. A második világháború után beállott változások a társadalmi helyzetben. Az osztályok közötti sorompók meglazultak — írja az újságírónő — gazdag családok elvesztették vagyonukat, a szegényebbek viszont hamarabb összeszedték magukat, s így történhet meg, hogy mindkét osztály gyermekei egy padban ülnek. Hogyan viszonyulnak ezek a gyerekek egymáshoz? Nem könnyű kérdés. Másrészről maga a családi atmoszféra is megváltozott, a gyermek kevésbé foglya környezetének, mint a háború elött volt, jobban rákényszerül arra, hogy a maga lábán álljon, maga verekedjék meg az igazáért. Honnan vegyen erőt ehhez? 5. A család szétesése, a válások. Világszerte azonos probléma. Milyen erkölcsi alapra támaszkodik az elvált szülők gyermeke? Kire hallgat? Az apára, az anyára, vagy esetleg a nagyszülőkre? 6. Az amerikai befolyás. Nem másodrendű kérdés mondja az írónő, és még csak nem is pusztán politikai kérdés. A mindennap kérdése az ,,amerikománia”, mert mindennap látunk amerikai filmeket, lapozunk amerikai magazinokat, amelyeket gyermekeink kezéből sem vehetünk ki könnyűszerrel. Ennek következménye azután, hogy előbb kezdenek flörtölni, hosszú, fekete nadrágban járni, lányaink előbb kezdik festeni magukat, mint ahogyan azt a francia nevelési elvek jónak látnák. 7. A pszichológia uralma, amelyet tagadni nem lehet. A lélektan, a nukleáris fizika mellett, a huszadik század tudománya akkor is, ha nem veszünk tudomást róla. Megállapításai, tapasztalatai, eredményei, a filmekből, rádióelőadásokból, újságcikkekből, akarva-nem akarva felszívódnak a tudatunkba. Nem nélkülözhetjük a pszichológia tudományát gyermekeink nevelésében, nem maradhatunk le ezen a téren sem, mert ez annyit jelentene, mint szembefordulni napjainkkal, a korral, amelyben élünk. Ez utolsó pont során Rose Vincent kiválasztott a cikkére írt levelekből háromszázat, és — gondosan figyelembe véve a város és a falu, valamint a társadalmi osztályok közötti arányos elosztást — ezeket a kérdéseket tette fel, ugyancsak levélben, a háromszáz levél írójának: „Véleménye szerint önt jól nevelték-e? Ön is úgy neveli-e gyermekeit, ahogyan önt nevelték?” A levelekre, számításba nem veendő különbséggel, valamennyi kérdezett válaszolt. Az első kérdésre igennel felelt a falusi asszonyok 80, a munkásasszonyok 72,2, az értelmiségiek 75, a másodikra pedig a falusiak 94, a munkások 96, és az értelmiségiek 78 százaléka. A levelekben és a sajtó útján megkérdezett szülők ezután nem elégedtek meg azzal, hogy írásban társalogjanak az írónővel. Egymás után kapta a meghívásokat a párizsi és a vidéki iskolákba, egyik ankétot a másik (Franciaországi beszámoló) . Miért nem kapnak Az idén első alkalommal a félévi bizonyítvány elmarad az első osztályokban. Körültekintő, jó rendelet ez. Az óvodából vagy otthonról kerülnek a hatévesek az iskolába. Magukkal hozzák a kedvenc játékok még friss emlékét, az ebéd utáni alvás melegét. Az óvodások már próbálgatták a váltogatott foglalkozások rendjét, a jelentkezést, a hosszabb-rövidebb ideig tartó csendes, fegyelmezett figyelmet, a sorbaállást és az önállóságot. De bizony azok, akik a családi körből most léptek először gyerekközösségbe, mit sem tudnak minderről. Ismerkednek tehát egymással, az új renddel, szokásokkal és ismerkedik velük is az iskola, elsősorban a tanító néni. Gyengédséggel, türelemmel irányítja őket, és keresi mi lakik bennük, mennyire lesznek majd képesek túl.