Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

H. I.-né, Gyula. Levelében arról az aggodalmáról ír, hogy kislánya nagyon fáradékony, rosszul alkalmazkodik a dél­utáni tanulás követelte erőfe­szítéshez. Nem tudjuk, hogy orvosi beavatkozásra van-e szükség, de mindenképpen fontos, hogy a kislány szabad idejében sokat legyen friss le­vegőn, mozogjon, sportoljon, amennyire a lehetőségek en­gedik. Kora szerint 10—11 óra alvásra van szüksége. Ajánla­tos a délelőtti és délutáni ta­nítás napirendjét is elkészíteni. A felkelés körülbelül azonos időben történjék. Fontos az is, hogy a gyermek étrendjében télen is megfelelő mennyiségű vitamin szerepeljen. A reszelt sárgarépa cukorral és citrom­lével jóízű és igen magas vi­tamintartalmú. Cs. Józsefné, Balmazújváros. Megírta, hogy a szülői értekez­let után nézeteltérése támadt az osztályfőnökkel és attól tart, hogy ez a tény befolyá­solja majd a pedagógust a fél­évi osztályozásban. Ismeretle­nül is bizton állíthatjuk, hogy az efajta megkülönböztetéstől nem kell tartania. Az osztály­zónapló alapján dönti el a ta­nári konferencia a tanulók végleges jegyeit, s ha nem tudtak közös nevezőre jutni a gyermek megítélésében, akkor sem lehet ilyen következ­ménye vitájuknak. Bánhalmi E„ Pécs. Mint írja, gyermekei szívesen fújnak-fa­­ragnak, rajzolnak. Ilyen kö­rülmények között feltétlenül szükség van arra, hogy legyen helyük a lakásban. Ha külön szobát nem is tud biztosítani számukra, tegye lehetővé, hogy a konyhában vagy vala­melyik lakószoba sarkában be­rendezhessék kis műhelyüket, polcuk, asztaluk legyen, ahol holmijukat rendben tarthatják, így megszokják, hogy saját szerszámaik, eszközeik rende­zetten és mindig felhaszná­lásra készen álljanak. K. A.-né, Budapest, Levelére válaszolva szeretnénk meg­nyugtatni, hogy az első osztá­lyosok általában nehezen al­kalmazkodnak a váltott taní­táshoz. Az óvodásokat az utolsó évben már szoktatják a rendszeres, órabeosztás sze­rinti munkához, az iskolában megkövetelt sorakozáshoz, csendes figyeléshez, de az ebéd utáni pihenés annyira megszokottá válik, hogy az is­kolai foglalkozás és a napközi elfoglaltság valóban kimerítik a gyermeket. Ezért azt taná­csoljuk, hogy a korai lefekvés­ből ne engedjen. Emellett ajánlatos minél több időt a szabadban töltenie a kisfiú­nak. Természetes, hogy a ko­rai sötétedés nehézséget okoz, de amikor az időjárás engedi, a délelőtti tanítás után, illetve a délutáni tanítás előtt a nap­sütéses órák jól kihasználha­tók. A legtöbb napköziben él­nek ezzel a lehetőséggel és az udvaron, a közeli játszótéren töltik a szabad időt. Beszéljen a napköziben felügyelő tanító nénivel, bizonyosan találnak közösen megoldást a levegőz­tetésre. MIV/tVÁL/tSZIÁSI TAIV/teS/WÓ A bútorasztalos A szakma múltja Olyan ősi szakma ez, hogy a kezdeteit nem is ismer­jük. A régi egyiptomi, görög-római bútorkészítés színvo­nalát Európa csak a francia forradalom kitörése előtt a tizennyolcadik században érte el újra. Aztán gyors ha­nyatlás következett, nem ugyan a technikában, hanem a bútorok formájában. Az iparosodó nagyvárosok jelleg­­telensége jellegtelen, pöffeszkedő utánzatokká nyomorí­totta a bútorokat is. Csak a mi századunkban eszmélt rá a bútorok használója — s a nagyvárosok lakója — hogy milyen kényelmetlen ízléstelenségbe szorította magát, s a mindennapi élet átalakulásával hozzá látott legszűkebb környezetének, lakásának átformálásához is, hogy lélek­telen utánzatból valódi szükségleteinek kifejezőjévé ala­kítsa. A magyar asztalosipar nagyhírű. Mátyás király olasz mestereitől tanulták el a magyar ácsok az asztalosságot s Itália határain kívül reneszánsz bútort legtovább i­s tiszta, szép formában — Erdélyben készítettek. A reform­korszakban maga Széchenyi tárgyal Steindl Ferenc pesti asztalosmesterrel, a dunai gőzhajók berendezéséről, s Kossuth újságjában dicséri a „honi születésű mester kéz­­műve”-it. Ez az időszak a magyar asztalosiparnak is egyik fénykora, szép, egyszerű vonalú, erős bútorok készülnek. Érdekes megemlíteni, hogy a szabadságharc leveretése után a nagyhírű Steindl-bútorok is elcsúful­­nak, továbbra is kiváló minőségűek, de elárad rajtuk a díszítés s aztán — európai hatásra — elmúlt korok búto­rainak utánzataivá fajulnak. 1900-ban, Párizsban, a világkiállításon, magyar bútorok aranyérmet nyernek, tervezőjük Horti Pál, világhírnévre tesz szert, a következő években ő rendezi Európa legna­gyobb bútorkiállításait, fényes szerződési ajánlattal hív­ják Amerikába, elutasítja, hazatér, majd a távolkeletre utazik, hogy az ősi magyar művészet gyökerei után ku­tasson, hogy a magyar bútorművészetet annak elemeivel fejleszthesse tovább. Bombayban sárgalázba esik és meg­hal, 1907-ben. A Thék Endre, a Mahunka és a Singl mű­helyek készítményei is világszerte megbecsülést szereztek a magyar asztalosiparnak. A mai ipar­ ba az északi országok (Dánia, Svédország, Finnország) állnak a bútortervezés és kivitelezés élén; az iparban új anyagok (préselt fa, kenderpozdorja, műanyag ragasztó­gyanták) s új gépek kerülnek alkalmazásra. Az új anyag új szerkezetet kíván. Látható, hogy mennyire nem lezárt szakma az asztalos­ipar. Nem lezárt abban az értelemben sem, hogy a szak­munkás előtt a technikusi képzésen át nyitva az út a tervezés felé. Az asztalos munkája a fűrésztelepről bekerült nyers fa előkészítésével kezdődik. S keze alól a kész bútort adja ki. Régen, a nagy mesterek, a fát három-négy évig szá­rították, ma ezt az ipar nem tudná kivárni, ezért szárító­kamrákban szárítják. De előbb: meggőzölik. Régen job­ban szerették a mesterek az úsztatott nemes fákat, mert a fa nedvét a víz kimosta belőlük. Ma ehelyett gőzölik. A tölgynek kékeslila a vére, a mahagóninak haragos­vörös. Ezt a víz kimossa, helyette a fa a vízzel szívja meg magát, ezt kell azután kiszárítani. Ezután kezdődik meg — a tervrajz alapján — az asz­talosmunka. A fát darabolják, gyalulják, simítják, azután

Next