Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1963-04-01 / 4. szám
Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt? — Apám, nem látod a Villikirályt? Koronája fehérlik, uszálya suhan. — A köd gomolyog, csak a köd, fiam. — Apám, jaj, apám, nézd, ők azok, a Villikirály kisasszonyok! — Látom, fiam, ott fehérlenek a sűrű sötétben a vén füzek. — Borzongva az apa üget tovább, karolja nyöszörgő kisfiát, a ház kapuján bajjal bedobog, karjában a gyermek már halott. (Vas István fordítása) Mitől fél a gyerek? Talán attól a manótól, boszorkánytól, akiről a mesében hallott? Ha így van, egyszerű volna: ne meséljünk neki. Csakhogy: a mesét nem azért szereti a gyerek, mert olyan dolgokról hall benne amik értelmétől, értelmétől, képzeletétől addig idegenek, teljességgel ismeretlenek előtte. Nem, hiszen — gondoljuk meg! — az ötéves gyereknek hiába meséljük az egri vitézek vagy akár Hamupipőke szerelmének történetét — értelme, érzelme, képzelete még nem érett meg hozzá. De a Fanyevőről, vagy a Plútót és sárkányait legyőző aranyhajú ikrekről szóló mesét százszor is újra kéri, hallgatni akarja, és ő maga javít ki benne, ha valamit rosszul — az előzőkhöz képest másként — mondtunk. Azt a mesét kívánja és szereti a gyerek, ami a benne gomolygó indulatok világát fejezi ki a maga nyelvén. Meg kell hát fordítanunk amit az előbb mondtunk; nem a manótól, boszorkánytól fél a gyermek, hanem félelmét a manó és a boszorkány alakjával jól tudja kifejezni. De legtöbbször nem is kell hozzá manó vagy boszorkány. Eszter két és féléves. Világos, nagy szobában játszik a földön, néhány lépésnyire tőle ott ül az édesanyja, és dolgozik. Egyszercsak Eszter feláll, odamegy anyjához, közel bújik, nagy, ijedt szemmel néz fel rá és mondja: — Anyicu! szeretlek. Anyicu már tudja, Eszter most megijedt. De mitől? Nézi Esztert, megsimogatja a fejét. — Mi van? — Mindjárt bemászik egy kiskutya az ablakon. Pedig Eszter pontosan tud mindent. Tudja, hogy nem másznak be kiskutyák a harmadik emeleti ablakom tudja, hogy a kiskutya nem bánt, tudja, hogy anya is itt van és tudja, hogy a kiskutyát nem is lehet látni, Anyica még nem láthatja, hiszen csak — Mindjárt... fog bemászni. Jóska tizenegy éves. Anyja elvitte az ideggondozóba, mert a gyerek nagyon érzékeny és még mindig fél éjszaka, ő mondta erről a félelemről: — Elképzelek mindenfélét, ami nem is igaz; már elhatároztam, hogy nem hozok ki ilyet, de nem tudom, hogy milyen lesz. A diák Csokonai Vitéz Mihályról írja iskolatársa: „ . .. Ide tartozik az is, amit közönségesen beszéltek felőle a Kollégiumban, hogy éjtszaka a maga különös szobácskájában gondolkodván, a képzelődés által maga elébe állított dolgoktól mint jelenlevőktől megijedt, és azért, mintegy rettegve szaladt a kollégiumi strázsákhoz, hogy prücskeit fejéből kiverhesse. (Domby Márton: Csokonay V. Mihály élete) Mitől fél hát a gyerek? Kezdetben — pólyáskorában — két dologtól fél: a bizonytalan testhelyzettől és az erős hangtól. (A biztos kezű dajka, vagy anyja — ha ért hozzá — lóbálhatja akár féllábánál fogva is, boldogan nevet a gyerek, ezt nem érzi bizonytalannak, de ha valami ügyetlen kezű vendég, vagy apa veszi fel, két kézzel ugyan, óvatosan, de nem biztos fogással — sírva fakad.) Ez a kétféle félelem tágul aztán az életkor előrehaladtával. A gyerek fél, mert — kicsiségénél fogva — bizonytalanul érzi magát az ismeretlen, nagy világban. („És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok — írja Szabó Lőrinc), és fél a gyerek az ijesztéstől, amit kezdetben az erős hang, később minden más fenyegetés jelent a számára. Tehát ez lehet a gyermekkori — és nemcsak a gyermekkori — félelem kettős eredete: bizonytalanság és fenyegetés. A hároméves gyermek már a külvilág valamennyi ingerére képes reagálni (felfogja a külvilágot) de nem ké tNCIK SCHEIBLE (Brazília) felvétele