Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-04-01 / 4. szám

Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt? — Apám, nem látod a Villikirályt? Koronája fehérlik, uszálya suhan. — A köd gomolyog, csak a köd, fiam. — Apám, jaj, apám, nézd, ők azok, a Villi­király kisasszony­ok! — Látom, fiam, ott fehérlenek a sűrű sötétben a vén füzek. — Borzongva az apa üget tovább, karolja nyöszörgő kisfiát, a ház kapuján bajjal bedobog, karjában a gyermek már halott. (Vas István fordítása) Mitől fél a gyerek? Talán attól a manótól, boszorkánytól, akiről a mesé­ben hallott? Ha így van, egyszerű volna: ne meséljünk neki. Csakhogy: a mesét nem azért szereti a gyerek, mert olyan dolgokról hall benne amik értelmétől, értel­métől, képzeletétől addig idegenek, teljességgel is­meretlenek előtte. Nem, hiszen — gondoljuk meg! — az ötéves gyereknek hiába meséljük az egri vitézek vagy akár Hamupipőke szerelmének történetét — értel­me,­­ érzelme, képzelete még nem érett meg hozzá. De a Fanyevőről, vagy a Plútót és sárkányait legyőző aranyhajú ikrekről szóló mesét százszor is újra kéri, hallgatni akarja, és ő maga javít ki benne, ha valamit rosszul — az előzőkhöz képest másként —­ mondtunk. Azt a mesét kívánja és szereti a gyerek, ami a benne gomolygó indulatok vi­lágát fejezi ki a maga nyelvén. Meg kell hát fordítanunk amit az előbb mondtunk; nem a manótól, boszorkánytól fél a gyermek, ha­nem­ félelmét a manó és a boszor­kány alakjával jól tudja kifejezni.­­ De legtöbbször nem is kell hozzá manó vagy boszorkány. Eszter két és féléves. Világos, nagy szobában játszik a földön, néhány lépésnyire tőle ott ül az édesanyja, és dolgozik. Egyszercsak Eszter feláll, odamegy anyjához, közel bújik, nagy, ijedt szemmel néz fel rá és mondja: — Anyicu! szeretlek. Anyicu már tudja, Eszter most megijedt. De mitől? Nézi Esztert, megsimogatja a fejét. — Mi van? — Mindjárt bemászik egy kis­kutya az ablakon. Pedig Eszter pontosan tud min­dent. Tudja, hogy nem másznak be kiskutyák a harmadik emeleti abla­kom tudja, hogy a kiskutya nem bánt, tudja, hogy anya is itt van és­ tudja, hogy a kiskutyát nem is lehet látni, Anyica még nem láthatja, hiszen csak — Mindjárt... fog be­mászni. Jóska tizenegy éves. Anyja elvitte az ideggondozóba, mert a gyerek na­gyon érzékeny és még mindig fél éjszaka, ő mondta erről a félelem­ről: — Elképzelek mindenfélét, ami nem is igaz; már elhatároztam, hogy nem hozok ki ilyet, de nem tudom, hogy milyen lesz. A diák Csokonai Vitéz Mihályról írja iskolatársa: „ . .. Ide tartozik az is, amit közön­ségesen beszéltek felőle a Kollégium­ban, hogy éjtszaka a maga különös szobácskájában gondolkodván, a kép­­zelődés által maga elébe állított dolgoktól mint jelenle­vőktől megijedt, és azért, mintegy rettegve szaladt a kollégiumi strázsákhoz, hogy prücskeit fejéből kiver­hesse. (Domby Márton: Csokonay V. Mihály élete) Mitől fél hát a gyerek? Kezdetben — pólyáskorában — két dologtól fél: a bizonytalan testhelyzettől és az erős hangtól. (A biztos kezű dajka, vagy anyja — ha ért hozzá — lóbálhatja akár féllábánál fogva is, boldogan nevet a gyerek, ezt nem érzi bizonytalannak, de ha valami ügyet­len kezű vendég, vagy apa veszi fel, két kézzel ugyan, óvatosan, de nem biztos fogással — sírva fakad.) Ez a kétféle félelem tágul aztán az életkor előrehalad­tával. A gyerek fél, mert — kicsiségénél fogva — bizony­talanul érzi magát az ismeretlen, nagy világban. („És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi va­gyok — írja Szabó Lőrinc), és fél a gyerek­ az ijesztés­­től, amit kezdetben az erős hang, később minden más fenyegetés jelent a számára. Tehát ez lehet a gyermek­kori — és nemcsak a gyermekkori — félelem kettős ere­dete: bizonytalanság és fenyegetés. A hároméves gyermek már a külvilág valamennyi in­gerére képes reagálni (felfogja a külvilágot) de nem ké­­ tNCIK SCHEIBLE (Brazília) felvétele

Next