Család és Iskola, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
TÖRÖK SÁNDOR A beszéd szempontjából például A beszéd szempontjából is határozottan enyhül a helyzet. Az ő javukra természetesen, vagyis hogy a gyerekek javára. Magam ma már egyre aláhúzottabban a felnőttek közé számítok, mondhatnám bevettek maguk közé és nemegyszer teljesen nyíltan beszélnek előttem, így aztán eléggé jól ismerem a helyzetet. Egészen bizalmasan, mint egyik felnőtt a másikkal, úgy közölte velem egy apa nyolcéves gyermekéről: — Mégis csak tűrhetetlen, hogy mindenbe belebeszél. Ezt valamelyes mentegetőzésképpen tette hozzá az én számomra, amikor a fiút kiküldte a szobából a TV elől, mondván: légy szíves EV KEZDŐ FELNŐTT EMLÉK-, IRATAIBÓL foglalkozz a magad dolgával. A gyerek ugyanis a híradóban mutatott dolgokról folyton megkérdezte, hogy mi micsoda, miért, kinek, mettől-meddig, mivégre, és hogyan. Mikor én akkora voltam, mint ez a gyerek, ennél az apánál sokkal óratáncosabb-bajuszosabb nagybácsik és a mai néniknél szintén sokkal nénibb jellegű nénik gyakorta így figyelmeztettek: — A gyerek akkor beszél, ha kérdezik. Némelyek ezt különösen oktató hangsúllyal és félig súgva közölték, fölemelt mutatóujjal, így fokozva a pedagógiai hatást. Volt olyan erősen felnőtt, aki szerette hozzátenni: — Az én időmben a gyereknek hallgass volt a neve! E fokozatok, íme, visszafelé az időben erősödnek ... és minden nemzedék, úgy látszik, úgy találja, hogy az ő idejében összefogottabb volt az illemrend és szűkebb a gyermek belebeszélési joga, hogy úgy mondjam. — De bocsánat — mondom, egykori magam nevében és mai tapasztalataim birtokában — bocsánat, én figyelek, és látom, hogy éppen most figyelek kitűnően és minden jel arra vall, hogy nekem most beszélnem kell, én most éppen tanulom a világot. Mondhatnám — egykori magam nevében és mai szóhasználatomban — én most szenvedélyes objektivitással megkezdem a világ fölmérését, a tapasztalatok regisztrálását, az összefüggések fölfedezését, ne tessék haragudni, bácsi kérem, de nyolc éves vagyok, mikor beszéljek, ha most nem? — Mit szólnál, te óriás, ha én öt-hat éves koromban azt mondanám neked a felszólításra, hogy hallgassak, azt mondanám, lábamat egymásra vetve, mint te, és ujjaimmal térdemen dobolva, mint te, azt mondanám: Nézd, öregem, nekem ez igen fontos, és vedd fontolóra, hogy én konkrét dolgokról beszélek. Én nem társalgok, mint te, ne haragudj, én érdeklődöm affelől, hogy környezetemben mi micsoda, és hogyan bonyolódik. Ennyi az egész. Hogy néha kissé túlkapok? Ez már vele jár. — Meg aztán — zavarban vagyok... — memóriám kitűnően működik és messzire hord... — így folytatnám öt-hat éves magam —, hiszen ti alig vártátok, hogy én megszólaljak! Eleinte kértetek, könyörögtetek nekem, hogy beszéljek, beszéljek, beszéljek... hát most beszélek. Előbeszéltetek nekem, én megtanultam e csodás tudományt tőletek! Hálás vagyok érte. És most alkalmazom. Rajtatok. Körülimádtatok engem, hogy beszéljek, még abban az időben, amikor ennek a műveletnek nálam a technikai előfeltételei szunnyadó állapotban voltak körülbelül, és az volt a dicsőségteljes közületek, aki rá tudott bírni engem egy-egy sikkantásra. Minden hangomat tovább adtátok, ünnepeltétek. És értelmeztétek: ez azt jelenti, az meg azt jelenti nála. Nálam ez én voltam. Volt idő, hogy az idézetek jórésze a családban tőlem származott: ő azt mondta, hogy . . . Minden előcsücsörítésért, amit kaptam tőletek, hálás vagyok, de higgjétek el, ez mind oka annak, hogy ma azt kérdezem apától, mondja el, mi az, hogy hőerőmű, és közlöm N. nénivel, hogy ne csöngessen be folyton, mert anya nem győzi utána törölgetni az előszobában a linóleumot. Ilyeneket mondok, megtanultam beszélni. — De hadd folytatom, már engedj meg ... előbb ti kérdeztetek tőlem. Mindenféle olyan dolgot, amiről nagy ravaszul tudtátok a pontos választ! Hol a lámpa? Hol a kicsi füle a fiúnak? És a másik füle neki? Hol az ablak? Lassanként megjött az étvágyam és most egyre több olyan dolgot kérdezek viszsza, amelyre nem vagytok ilyen körültekintően felkészülve. Hogy hol a lámpa, ebben már megegyeztünk. Hogy melyik a másik fülem, ezen is túl vagyunk. Most mondd el kérlek az atomreaktort, és mondd el, hogy hogyan lesz a gyerek egyáltalán. Te kezdted, ne haragudj, hogy ismétlem, te kezdted és én nem állhatok meg fejlődésemben, bocsáss meg ezért a nagyképűségért is, de én nem tarthatom vissza magamat ott, hogy hol a lámpa, meg hogy melyik az én kicsi fülem. — Egyébként persze te ezzel sem volnál megelégedve, gondold el, ha tizenöt éves koromban ahelyett, hogy szerelmi ügyeimmel zavarnálak, ügyesen ismételném a régi műsort: ott a lámpa és ez az én kicsi fülem! Nem tizenöt éves koromban én belebeszélek mindenbe. Sőt „mindent jobban akarok tudni”, miközben esetleg „levitelek” és „fölényes vagyok” és olyanokat kérdezek, hogy te belepirulsz. És dadogsz. De nekem ezt is tudnom kell, beláthatod. — Ne vedd rossz néven kérlek, hogy így kitálalok, de hiszen téged idegesít az is, ha egy kicsit — jó, sokat — például ugrálok. Ne mászkáljak, mi? Izgek, mozgok, mi? Na de úgyszintén a mozgást is te ébresztetted elő tagjaimból és én ezért is hálás vagyok. Most mozgok neked. Emlékezetedben ott kell lennie a pillanatnak, amikor én felálltam és elindultam. Ragyogtál. Hálás tanítvány vagyok, nyüzsgésemet neked dedikálom, a mesternek el nem múló barátsággal! — de most körül kell futnom az asztalt. — Gondold el, kérlek, s zárjuk le a témát, ha azt mondanám neked, akkori helyzetemben és mai elgondolásaimból — gondold el, főként e kettő zavarja nyugalmadat: gondolkozással egybekötött beszédem és mozgásom. Következtess tovább, könyörgöm... ha ilyen zavaró volna számodra, hogy én a szememet használom, és nézek... hogy a fülemet, és hallok .. . és így tovább — ízlelem a világ ízeit, felszívom az illatait, tapintom a felületeket s te rámszólnál: ne tapints folyton! — Már megengedsz, de érzékszerveim teljes összhangját be kell gyakorolnom ahhoz, hogy teljes jogú felnőttjévé váljak világomnak és rászólhassak az utánam következő nemzedékre: ne mozogj folyton, ne szólj bele!