Család és Iskola, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
GONDOLATOK AZ ELMÚLT ESZTENDŐRŐL a valaki azt kérdezné tőlem, mi volt az elmúlt, 1963-as év legnagyobb eredménye a nevelésben, nehezen tudnék felelni rá. Az iskolarendszer fejlődéséről, a hálózat gyarapodásáról, az eszközök gazdagodásáról már annál inkább vannak adataink, amelyeket idézhetünk. S ezek is nagyon fontosak. Mégis, új év kezdetén, egy munkás és tartalmas év lepergése után előbb az első kérdésre kísérelnék meg választ keresni. Mindenki érzi, barát és ellenség egyaránt, hogy termékeny esztendő volt számunkra a múlt év, az egész országnak , a politikában, a gazdaságban, a kultúra terén, az építkezésekben. Hanem a nevelésben, amely szerves része — bizonyos tekintetben egyik legfontosabb eleme— a gondolkodás alakulásának, ebben mi újat tudunk felmutatni? A gondolatok formálódását nehéz tetten érni. Csak akkor lehet, amikor valamilyen módon már kifejeződnek, így villan meg egy-egy pillantra a jó és a rossz, a hasznos és a káros, a mély és a tartalmatlan. S a nevelőmunkában, az iskola, a család légkörének, szellemének változásaiban ugyancsak nehéz észrevenni azt, hiszen a gyermekek formálása, alakítása olyan folyamat, amely — milyen jól tudják ezt a pedagógusok, akiknek „anyaguk” az ember! — nem ér véget soha. Mindig minden esztendőben újra kezdődik, új lendülettel, elhatározásokkal, reményekkel, örömökkel. Ha egyetlen mondattal kellene felelnem rá, hogy mi tehát az új, azt mondanám, hogy a szocialista gondolkodásmód szemmel látható előretörése az iskolában és az otthonokban. Az elmúlt napokban sokat lapozgattam a budapesti és vidéki újságok, folyóiratok 1963-as évfolyamainak pedagógiai tárgyú cikkeit. S összehasonlítottam őket az elmúlt évek hasonló témakörű írásaival (az 1960—1958-as évfolyamok cikkeivel). Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem, s ezek segítségével vontam le az előbbi következtetést a szocialista gondolkodásmód — nem félek azt mondani, hogy közgondolkodás — alakulásáról. Néhány évvel ezelőtt a lapok számos levelet, cikket, hozzászólást és választ közöltek az iskolarendszer és az iskolai munka — módszertani, szervezési, lebonyolítási gondjairól. Hogy fűthető-e az osztályterem, hogy mikor szabad kirándulni vinni a kicsiket, felépül-e tavaszra a tornaterem, változtassák meg egyes helyeken a „kétműszakos” oktatási rendszert és így tovább. Ezek a problémák azóta sem szűntek meg, de az ilyen szerű észrevételek mellett ma már mind nagyobb terjedelemben tűnnek fel olyan pedagógusi és szülői vélemények, amelyek a nevelés szellemét, gondolatait, tartalmát érintik. S ezekből kicsendül az a meggyőződés (sok helyütt óhaj, másutt energikus követelés, esetleg kritika formájában), hogy mind a pedagógusoknak, mind a szülők többségének természetes igénye az, hogy a gyermekeket szocialista szellemben neveljék. A reformtantervekről folyó tartalmas és lényeges társadalmi kérdéseket érintő vitában a szülők tanácsot, útmutatást kérő írásaiban s a pedagógusok válaszaiban egyaránt ez a legfontosabb gondolat, a legfőbb kérdés: hogyan lehetne az iskolákban, s az otthonok meghittebb, szeretetteljes légkörében mind teljesebb értékű szocialista embert nevelni. Ha mindezeket végiggondoljuk, azt hiszem, felesleges lenne megfosztani magunkat bizonyos elégedettség csendes örömétől. S nemcsak azért, mert új év kezdetén ilyesmire egyébként is hajlamos az ember, hanem mert jogunk is van hozzá. Hiszen a közgondolkodásnak ezek a jelei azt mutatják, hogy a társadalom legfőbb célkitűzéseihez jutunk közelebb minden esztendővel. Ez — véleményem szerint — az elmúlt év legnagyobb eseménye, noha nem köthető egyetlen rendelkezéshez, dátumhoz, időponthoz, ünnepséghez sem. Mindez természetesen nem választható el azoktól az erőfeszítésektől, amelyeket az iskolarendszer tartalmi és formai tökéletesítésének fejlesztésére az egész társadalom tett. Az 1963-as évnek egyik igen fontos eseménye volt a reformtantervek megjelenése. Nem választhatók el mindettől olyan tények, hogy például: a felső tagozatos tanulók 87 százalékát az 1963/64-es tanévben már a szaktárgyukra képesített tanárok oktatják; hogy az elmúlt tanévben a felsőtagozatos tanulók kétharmada — 440 ezer gyermek — kapott politechnikai képzést, szemben az 1958-as 11 százalékkal (58 ezer tanuló); hogy azoknak a gyermekeknek a száma, akik a nyolc általánosnak megfelelő végzettséget szereztek, 1938-ban 34 ezer volt, 1963-ban pedig 160 ezer; hogy a 187 ezer középiskolai diák közül 105 ezer leányt tart már számon a statisztika; hogy tömegesen hoztunk létre olyan oktatási formákat, intézményeket, amelyek a felszabadulás előtt nem léteztek ... De önmagunkat csak önmagunkkal mérhetjük, és nem messzi múltunkkal. Az csak támpont lehet, arányokat adhat. Saját múltunkban — e rövid tizennyolc esztendőben is — van már annyi erő, tett és eredmény, hogy kiállja az összehasonlítást. A feladatok java még előttünk van. Azok az eredmények, amelyeknek körvonalairól vázlatosan igyekeztem számot adni, a kezdeti lépéseket jelentik utunkon. S ezeket sem tudtuk volna elérni az iskola és a szülői ház együttműködése, munkájának, nevelési tevékenységének mind jobban kibontakozó harmóniája nélkül. Úgy gondolom, örömmel tekinthetünk vissza az elmúlt esztendőre s bizakodással az új év felé, még több lehetőséget nagyobb távlatokat rejt. Rajtunk múlik, hogy elérjük azokat. S van is biztosítéka annak, hogy a lendület, a munka továbbra sem lankad, hiszen a gyermekeinkért dolgozunk. TAMÁS ISTVÁN