Család és Iskola, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Anyák-Apák — és minden Felnőttek — tovább idézünk a diáklapok hasábjairól. Egy színházi beszámolót így kezd szerzője, Katona Márta: „Régen is holtak túlhajtásai, merészségei és a kísérletezés lázában ki nem forrott cselekedetei az ifjúságnak. De ma ez a teljes szembefordulás a régivel, az azt képviselő felnőttekkel, és az új minden eddiginél hevesebb, talán túlságosan is heves óhaja hajtják az ifjúság jelentős részét, afelé, hogy az új életmód, erkölcs — vagy különösen itt, a szocialista táborban, a munkakörülmények, teljesítmények — megváltoztatása, átalakítása érdekében furcsa, kissé zajos, néha dühös, és néha bizonytalan, imbolygó álláspontot tartson szentnek is védelmezzen.” Két műhöz fűzi ilyen, mondhatnám éles és óvatos reflexióit, egy angol, és egy szovjet íráshoz. Osborne Dühöngő ifjúsága az egyik, Akszjanov Kollégák című darabja a másik. A két kitűnő elemzés azonban egyben ürügy arra, hogy magáról a gyermek-ifjú-felnőtt-kérdésről elmondja a véleményét. Hiszen cikkének címét sem a bírált darabok adják, írása élén e felkiáltás áll, így: MIÉNK A JÖVŐ! Sőt, az alcím beljebb vezet a problémába: „KÉPES LESZ-E A MAI IFJÚSÁG FELVÁLTANI A FELNŐTT GENERÁCIÓT?" Ugyanabban az óvatosan éles megfogalmazásban — s igen szép bizakodóan — így zárja mondanivalóját: „Feleletünk világos a címben feltett kérdésre: a felnőtteket felváltó nemzedék még csak most van érlelődésben. A szovjet fiatalok — természetesen a magasabbrendű társadalmi környezet hatására — csak apró, felszíni jelenségekben követik a világméretű ifjúsági mozgalmakat. A Dühöngök, a Jimmy-k pedig még nem látják tisztán a cselekvés célját, nem ismerik fel az erőket, de szerelmükben erkölcsösek, tiszták, és ez lesz alapja fejlődésüknek.” Ezek a lapok változatosak. Tessék megnézni, így figuráznak ők afölött, hogy hogyan érik negyedikessé az elsős kislány: Szalvátások figyelvmi Szalvétasorozatot adott ki a dorogi KI mit gyűjt klük» A sorozatban lavó 75 szalvéta az eddigi olympiában kivívott magyar győzelmeket ábrázolják* Az érdekes szalvétákat elküldik a külföldi testvérkluboknak is» Igen ám, de — kedves Anyák- Apák, és minden más Felnőttek — ezek a szalvétátok lesznek a dühöngök és a kollégák és pedig most rögtön, mindössze nyolc-tíz év múlva, 1975 körül... Ezek építik fel azt a szociális otthont, amelyben én aggságom napjait szándékszom tölteni — 1980—85 — ezek vizsgálják felül egész életművünket — 1995—2000 . . . Akit ma leküldök tejért, és aki visszaszól a közért-kiszolgálónak, és az erre neki, erre tanítanak az iskolában? — ezek döntenek mikor a világ az évezred fordulóján átcsikordul új sarkaiba, ezek intézkedni fognak háború és béke dolgairól, mindenről — övék a jövő! És mi neveljük őket. Mi vagyunk az ő környezetük. Mi hirdetjük azt, hogy csak a példa nevel igazán ... Hozzánk való viszonyukról idézek egy másik lapjukból: „Kedves szüleinket és nevelőinket kérjük, gondoljanak arra, nem takar-e az érdes külső sokszor nagyon is érzékeny bensőt? Tudom magamról, előfordulhat az is, hogy azokat a tüskéket, melyek belülről szúrnak, kifelé fordítjuk és megsértjük azokat, akik jóindulatúan, de kellő tapintat nélkül közelítenek hozzánk. Bizony itt hibásnak mondható az illetékes fiatal, de ugyanígy mentsége is ez a fiatalság, hiszen tapasztalatlan. Ha ilyenkor megpirongatják, de különösen, ha nyilvánosan megszégyenítik, nincs más fegyvere, csak az ellenállás. Van, akit szemtelenséggel vádolhatnak ilyenkor, de van olyan is, aki konok hallgatással reagál.” Térjünk vissza az elejére, körré zárva e bemutatót, nézzük ismét, s most verses formában, kik azok — kik azok-mik-azok —, hogy: „mi fiatalok!" Egy önképzőköri pályázaton díjazott versből (Koncz Ildikó írta) másolom ide: Képzeletünknek a föld is szűk már, szárnyas ujjongva csillagok honába „miért ne?!” ... S perc sem kell, Ikarus perzselten zuhan le Riasztón tört reá az „atomszörny" réme. Egy másik szakasz a versből: Tavaszi csermelyként gáttalan rohanunk, Kacag a kék égbolt, a nap oly ragyogó Vidáman lendülünk, át az akadályon, Hurrá! Csak előre! Mienk a földgolyó. Kell-e felhívnom a figyelmet arra — kedves Szülök és más Felnőttek —, hogy e strófa végső szavai milyen azonosak a darabelemzés első szavaival: „Mienk a jövő!” — „Mienk a földgolyó!” S hogy a magányos kamasz csak bánataiban, vagy játszott bánataiban magányos s akkor én és én és ismét én — de a világot birtokba vevő ujjongásainak alaphangulata ez: mi és mi és a mienk ..mi vagyunk azok! Aggódás kavarog e verssorokban és nagy vidám ujjongató erők, bizalom és bizalmatlanság — s így tovább. Még két sor ebből a tárulkozásból hogy: ilyenek vagyunk.... Igaz! — mondja — Tapasztalás nincs még birtokunkban, — de küzdünk érte, mi „tudni” akarunk! „Tudni"... — az ifjú szerző maga tette idézőjelbe e szót versében, ő emelte ki mondanivalói halmazából,jelezte oly fontos voltát s meghatott örömmel utánzom, igen, ez a jó, ez a szép, így igaz, s erre még visszatérünk: ők „tudni” akarnak. (T.) És íme egy még üdébb híradás: