Család és Iskola, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1965-03-01 / 3. szám
24 Istaik láttái ÖREGEK Úgy el tudom nézni nézni Az ezüst hajú véneket Amint görnyedve cipelik A hetven nyolcvan éveket Emlékeznek mesélgetnek A tereken, a padokon A múltba száll lelkük vissza Kigyúló esti csillagon Hogy elrepült ifjúságunk Mondják egymásnak csendesen A fehér hajú véneket A meséikért szeretem Ezt az öregek című verset — aki írta, már maga is idős ember — megmutatták néhány gyereknek. Kérték őket, hogy rajzoljanak valamit ehhez a témához, az ÖREGEK témájához. A gyerekek rajzoltak is ilyesmiket. AZ ELSŐN itt van egy kis tér, lehet, hogy ez a rajz nem a legjobban sikerült, de nagyon felismerhető rajta a tér, csúnya pesti tér. Az eredeti rajz sokkal nagyobb, mi csak a közepét mutatjuk: képünkről kimaradtak, de fölül óriási városi házak vannak, hajmeresztően sok ablak, türelmesen végignégyszögecskézve, az előtérben pedig egy rollerező gyerek, és a parkőr. A padokon, a lámpától jobb- és balfelé, ott ülnek az öregek, akik mellett mi is így szoktunk elsietni, akik a valóságban is ilyen távol ülnek tőlünk, ha gyorsan átmegyünk a téren. A rajzoló gyerek figyelme is elsiet mellettük. A papírlap nagy terén alig látszanak, elmosódó kriksz-kraksz emberek. Ha nagyon odafigyelünk, lassan mégis kibontakoznak. Először bizonyára a két sakkozó, Padon őszszel sakkozó öregurak. A képen talán nem látszik, de a jobboldali sakkozónak — aki sétabottal jár, most nekitámasztotta a padnak — valami különös skót hajóskapitány arcéle van, a homloka és az orra egyvonalban, aztán az orra alatt beugrik az arcél, az ajka erősen összezárul, alatta meg hatalmas szakáll bontakozik ki. Rendkívül határozottan nyúlkál a sakkfigurák felé, de olyan távol vannak tőle, nemigen érheti el őket. Az is lehet azonban, hogy a felül levő karját nem mozgatja, hanem a karján nyugtatja. Ezt a rajz alapján nem lehet eldönteni. A társának jó magyaros arca van, jános bácsis. Könyököl és néz fekete szemmel, de nem a hajóskapitányt nézi, nem is a bábukat, néz a kettő közé a semmibe. A skót viszont a pontszemével egyenesen az ő arcába mered vonalszemöldöke alól. Közben életre kelt a lámpa jobb oldalán beszélgető csoport is. A sakkozók felől ül, tábornoki vagy régi hordári sapkában, bottal, görbe kérdőjel arccal egy igen idős száraz kisember. Hallgatja a középen ülőt, aki kövér, jókedélyű, bár némileg szokatlan alkat, neki is van botja, de az arca még szinte fiatalos. Hátradől, cseveg, a száraz vékony bácsi nagyritkán felel rá valamit. Legjobboldalt ül egy öreg néni, nem öregasszony, se nem néni, hanem öreg néni. Ez nem beszélget, oda sem figyel. Lehet, hogy felesége a kövér beszédesnek, lehet, hogy csak ismeri a házból. A holnapi főzésen gondolkozik. A MÁSODIK kép eredetije nagy színes rajz. Nem olyan pedáns munka mint az előző, festőibb, anilin-színű. Szereplői viszont kevésbé élnek. Nem igazi ma öreg öregek, álomból tűntek elő, zöldpirossárga ligeterdőben ülnek, mégis fáznak és ijedtek, a nagy pipából pedig a tél borzongása száll. Igen, ezek nem megfigyelt öregemberek, hanem mint valami strindbergi szimbólum az öregségről ülnek itt, hatalmas tarka padon. Ilyet is rajzolnak a gyerekek. Talán német vagy norvég népmesék hajdani öregei ők, akik újjászülettek egy pesti kislány képzeletében.