Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei - Ormányság. Bodonyi Nándortól
Hát lesz az nem valami nagy még, de azért van / S épen elegendő arra, hogy újjá hegyével meg lehessen csípni s egy kicsit megpödöríteni. A kalap is jól áll hozzá, csak az a kérdés, mi lesz az ára? Mert a bugyellárisa nem igen dagad a pénztől, csak annyi van, amennyit az „édes szülém“ a kender árából adott a kalapra, de úgy lenne az jó, ha legalább egy bábszívre is telnék belőle a Dombi Sárikának. Aztán meg egy pár „czigázi“ is elkelne. S mindennek az árát a kalapon kellene megspórolni. — Hogy ez a kalap ? — Két forint, öcsém, az utolsó ára. Dejszen siet is a vevő lerakni s úgy elszellent onnét, mintha puskából lőtték volna ki. Kiabálhat már utána majsztrom : — Hogy hát mit ígér érte ? A kalaposokon túl vannak a gyolcsos tótok. Ott az egyik szülike alkuszik nagy igyekezettel; az unokája számára valami vánkoshéjnak való kanavászt akar. Mert hiába! El kell a leányt készíteni rendesen, ha maholnap valami szerencséje akad. „Bé ke vörőzni.“ A gyolcsosok mellett vannak a szitások. Százával hever ott a sok szita-rosta. Egy cselédasszony, onnan valahonnan a Palajból, a sűrű szitáját reklamálja, amit reperálásra oda adott még a múlt vajszlói vásárkor. A szitás váltig erőlködik visszaemlékezni rá, de hát akkor igen sok volt a vevője. Ki tudna valamennyire visszaemlékezni? Hanem azért sebaj! Ad ő helyette egész újat, nem is drágán, csupán a reperáczió árában. És a jámbor cselédasszony megveszi új gyanánt a saját szitáját. (Igaz, hogy csupán a „reperáczió“ árában!) A fülsüketítő lármából kihallatszik a fűzős Poldi hangja: — Vége van a fűzőnek, vége van, vége van! Ha valaki elég naiv megkérdezni a Polditól, hogy ugyan miért van vége a fűzőnek, hát megtudhatja : — Azért van vége a fűzőnek, mert annak vége szokott lenni. A pokoli hangverseny zaja folyvást magasabb fokra hág. Pereczessíp, kintorna-hang, csengetyű szó, dobpufogás, czintányér-csirrenés túltesz a jövendő legwágneribb zenéjén. Legelevenebb a laczi-konyhák környéke. Hej, azok a laczi-konyhák ! Ezek az ormánysági vásárok „Hotel Imperiál“-jai. De azok közt is legtöbbet ér Csóka Ferenczné asszonyomé. Már messziről meglátni a crégérjét. Hosszú czucza-nyélre egy pár kolbász, meg egy teli vörös fiaskó van oda kitűzve. A sistergő kolbász illata távolról is oda csalogatja az embert. Aztán ott muzsikálnak a monyorócskai hangászok is, akik hétköznapokon a vályogvetés nemes mesterségét űzik, de már ilyen sátoros ünnepek alkalmára ki szoktak mosdózni a szutyokból. Egyébként pedig a két „sakkban“ egyenlő művészek: a vályogvetésben ép úgy, mint a muzsikálásban. Most épen valami ráczországi magyar gulyásnak húzzák, aki hazajött egy kis magyar borra, magyar szóra. Ott abban a vad országban leíz egyikben sem igen akad része.