Családi Kör, 1991. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)
1991-06-13 / 23. szám
A fal megnyitása utáni napokban az NDK állami jelképe bámulatos átalakuláson ment át. A „kalapács és körző” szimbólum, amelyre sok NDK-zászlón már csak egy kör alakú lyuk emlékeztetett, kicsit megtépázva újra felbukkant sok ezer berlini lakos és berlini turista kezében, akik november 9-e óta a falat kalapáccsal és vésővel megadásra kényszerítik. Százhatvanöt kilométer hosszúságban hetek óta éjjel-nappal ütik-verik a falat. A kopácsolást a hirtelen védtelenné vált falon messziről és késő éjszakáig hallani, sem a tízfokos hideg, sem a kitartó esőzés, sőt még a sötétség sem tartja vissza a falkopácsolásokat. Azokkal a szerszámokkal dolgoznak, amelyeket az otthoni szerszámosládában találnak: némelyek fejszék fokával vernek be a falba kihegyezett vasrudakat, mások apró kalapácsokkal parányi, roppant törékeny csavarhúzókat kocogtatnak türelmesen, láttak olyan amatőröket is, akik kövekkel zsebkéseket ütögettek. Csak kevés embernek van alkalmas szerszám a keze ügyében, és a barkácsboltokban elkelt minden véső. November 9. óta Berlinben megduzzadt ujjakról és a hüvelykujj körmének kék aláfutásáról ismerszik meg az ember. A nemzetközi brigádban, amely ott majd napi huszonnégy órát munkálkodik, minden korosztály megtalálható. Megértik egymást, közös művük ez az alapzövej, de közös a szándék is: nem felépíteni, hanem lebontani, ez a jelszó. Minden bizonnyal így történt ez Babilonban is, mielőtt az istenek a túlméretezett torony építését a nyelvek zűrzavarával büntették. Az együtt végzett falbontás szemmel láthatóan jól halad, mert a résztvevők elismerték az egyéni lelemény elvét. Egyfajta betonmámor uralkodott el rajtuk: a bármelyik gödörből felszedhető falszilánkokat óvatosan, akár az ékszereket, vállalkozókedvű felvásárlóknak adják tovább, zseblámpával és csipesszel még a befestett betonmorzsákat is fölszedegetik. Egy levert faldarab ára első pillantásra nem áll ésszerű arányban a készlettel. Nagyság és befestettség szerint három és hét márka közötti árat kérnek érte. Foglalatban „falbrossként” ugyanaz a darabka az ékszerüzletben könnyen háromszorosába kerül. A falárusok jelenleg óránként mintegy 150 márkát keresnek, az irányzat emelkedő. Bundába öltözött hölgyek és urak, akik pénzüket nemrég még Peck- és Salomé-kötvényekbe fektették, végigjárják a falat, és műértő szemmel kikeresik a legszebb darabokat. Keresettek azok a műtárgyak, amelyeken színes háttéren betűfoszlányok láthatók. Nem tudni, mikor éri el a berlini falbeton az arany árát, de majd ha a japánok is beszállnak az üzletbe... Csak a szabadkereskedelemhez nem szokott kelet-berliniek árulják olcsóbban. Nehezen tanulják meg, hogy egy termék árát a piacon a kereslet határozza meg. Nyugati vetélytársaik közül némelyek persze naivitás helyett tisztességtelen ügykezelést szimatolnak, és dömpingárakról beszélnek. A kíméletlen piacgazdaságot most a fal mellett a fallal gyakorolják. A munka várakozáson felül nehéz. Kiderül, hogy alábecsülték a fal keménységét. Egy kósza hír szerint egy amerikai szakértő Oklahoma Cityben végre megfejtette a fal kémiai képletét. Eszerint gyémántkeménysége az azbeszt magas arányára vezethető vissza. A nyugat-berlini Zöldek, az Alternatív Lista, amely eddig nem sok kivetnivalót talált a falban, most „környezetvédelmi botrányról” beszél. Egyik szóvivőjük a „kőfejtő munkálatok félbeszakítását” javasolta, és „szakszerű eltávolításról és tárolásról” beszélt. Az igazi nehézség ezenközben a tulajdonviszonyok problémája. Mert az NDK leghosszabb és leghíresebb, még ha nem is legszebb építménye, akárhogy vesszük is, szocialista állami tulajdon, a Nyugat csak a bepingálásához járult hozzá. Az NDK- ban már régen fölmerült az a vélemény, hogy a fal gátlástalan lebontását Nyugat felől tervszerű kerékvágásba kellene terelni. Végül szót kért egy keletberlini külkereskedelmi vállalat, név szerint a Limes-Bau-Export, és a „rendelkezésre álló faldarabok egész világon történő eladására” illetékesnek nyilvánította magát. Az árbevétel humán célokat és az NDK egészségügyét szolgálná. A lebontásban és a faldarabok tárolásában a „Berlin-Mitte” határőregység katonái és a „Kerületi Közúti Igazgatóság” venne részt. Ez már megint tervgazdaságra és nem gazdasági tevékenységre emlékeztet. A legjobb biztosan az lenne, ha az egész létesítményt mint az NDK első nagyüzemét magánkézbe adnák. De melyik vállalkozó védhetne meg egy ilyen hosszúságú építményt az illetéktelen behatolástól? Rockefeller és Trump nem véletlenül inkább a magasba építkeztek, így a falat nem Sothebynél, hanem helyette Los Angelestől Isztambulig a feketepiacokon fogják szépen csendben elkótyavetyélni. A falat szinte sajnálja az ember. Senki sem érzi magát igazán felelősnek érte. Elárvultak körülötte az őrtornyok. A néhány megmaradt határőr a Brandenburgi kapunál éppolyan tiszteletlenül tapos rajta, mint a nyugati falnéző turisták, akik fényképeket készítenek róla a családi album számára; a faj volt őrzői, a több mint háromezer kutya, állatmenhelyeken új gazdikra vár. Hatalmától megfosztott, a vízszintesbe elcsúszott totem - így áll itt ez a torzszülemény - s azoknak az őt legyűrni és tőle megszabadulni akaróknak fantáziaképei, akiket eddig elválasztott, betűről betűre lepotyognak róla. Néhány hét múlva a status quót összetartó mítoszból semmi más nem marad, mint egy lyukas fal, amelyen átsüvít a szél; az év végéig állítólag végleg lebontják, és elszállítják a romokat. A szemközti zöldségesasszony egyik kollégája családi házban lakik, közvetlenül a berlin-staakeni határátkelő mellett. November 9-én este, pár perccel éjfél előtt, valami azt súgta neki, menjen ki még egyszer az üvegházba. Kilépve a házból véget nem érő emberáradatot lát, amely kurjongatva és üvegeket lóbálva átmegy az egyébként elárvult határátkelőn. A tömegben különös jelenség ragadja meg a figyelmét: egy asszony hálóingben lábujjhegyen eltipeg a vámhivatal bódéja mellett, hirtelen megáll, és kutatva a földre néz. „Hol van itt a határvonal?” „Milyen határvonal?” „Most Nyugaton vagyok?” „Azt hiszem, igen. De ha egészen biztosra akar menni, tegyen még két lépést!” „Hát ez hihetetlen, hogy itt nincs határvonal! Tehát biztos, hogy én most Nyugaton vagyok?” „Ha egészen biztos akar lenni, jöjjön be a házamba, és igyon egy pohár pezsgőt!” „Nem, köszönöm, ennyi elég, holnap felöltözve visszajövök”, mondja a jelenség, ráteszi papucsát egy láthatatlan vonalra, megpördül és visszalibeg, Kelet irányába. Néhány nyugat-berlinit, akikkel beszéltem, a történtek annak a napnak a krónikájára emlékeztették, amikor az aztékok először találkoztak a spanyolokkal, persze nem világos, hogy jelen esetben kik voltak az indiánok. Mások E. T. földreszállására gondoltak, de gyorsan kiderült, hogy ez a hasonlat már csak a jövevények nagy száma miatt sem állja meg a helyét. A legtöbben maguk is meglepődtek, milyen mélyen meghatotta őket a találkozás. Az örömmámor kiváltói nyilván azok voltak, akik a tiltott kapun át először mehettek Nyugatra. De ellenállhatatlanul magukkal ragadták a nyugat-berlinieket is, így azok is örömkönnyeket sírtak. A város nyugati fele a keleti látogatókat példátlan fogadtatásban részesítette. A nagy közösségi érzés nemcsak az átlagembereket fogta el. Azok a viharedzett baloldaliak is, akik felvértezve érezték magukat az ilyen rohamok ellen, november 9-e éjjelén ellágyultak, és hetekkel később is elképedve vallották be nekem könnyeiket. Amikor a meglepő, bizalmas titok pontos oka felől faggattam őket, megtudtam, nem a túlcsordult nemzeti érzés volt az, Isten a tudója. Nem is a régóta elfojtott családi vagy újraegyesítési érzések, hanem valami sokkal egyszerűbb, általánosabb: „Hogy azok az emberek, akik oly sokáig be voltak zárva, hirtelen kiszabadulhattak. Ahogyan jöttek, ahogyan a szemüket meresztették! Hát ez levett minket a lábunkról!” Szavahihető emberem, saját észrevétele miatt elkeseredetten, nem sokkal később hozzátette: „Ha engem kérdezel, az újraegyesítés megtörtént november 9-én! De én ellenzem'" A Potsdamer Platzon megkérdeztem a bolhapiacon egy töröktől, mit jelent neki a fal megnyitása. „Csodálatos!” mondta, „örültem”. És neki magának, a munkájával kapcsolatban a megnövekedett konkurencia mellett? „Csodálatos, semmi gond” ismétli, és rám nevet. Rajtakaptam magam azon a hóbortomon, hogy saját világképem kedvéért nem létező gondjaikról faggatom az embereket. Csak amikor a nála vásárolt asztalt elhozta nekem, akkor tudtam meg, hogy a magamfajta üzletfél a vásárlás előtt más választ kap, mint utána. A reménybeli német vásárlót nem akarta elriasztani őszinte megnyilvánulásával. „Egészen egyszerűen félünk”, mondta egy csésze presszókávé mellett. „Ma délben egy két standdal arrébb árusító lengyel kocsijának mind a négy gumiját kiszúrták. Amikor megpróbáltuk a kocsit rendbe hozni, jött két másik lengyel, akik ugyanígy jártak. Mi, törökök, eddig még jobb helyzetben vagyunk, itt élünk már harminc éve, és nem térképpel az orrunk előtt mászkálunk a városban. No de meddig?” „Hároméves koromban kerültem ide, itt nőttem fel”, mondta a felesége. „Nem vagyok német, de külföldi sem vagyok. Micsoda ország az, ahol harminc év után is még mindig külföldiként kezelik az embert? Az egyetlen, ami egy német nőtől megkülönböztet, az a külsőm. Mi olyan rossz ebben?” Való igaz, Nyugat-Berlint németesítik, és a szép falfeliratot „Külföldiek, ne hagyjatok minket egyedül a németekkel”, feltehetőleg már régen leverték. A Keletről most érkező németek nincsenek hozzászokva a nem némethez. Nyugat-Berlinben a külföldiek aránya tizenkét százalék, az NDK-ban alig egy százalék. A nyugatnémet tömegtájékoztatási eszközökben egy ideje egy „multikulturális” társadalom modelljéről vitatkoznak. Nem kétséges, hogy a keletnémeteknek megvan a maguk jó oka arra, hogy ebben a vitában részt vegyenek. Hiszen aligha hihető, hogy a négy évtizedes nevelés ebben a két ennyire különböző társadalomban semmiféle nyomot ne hagyott volna. Az egyesülés kezdeti mámora után kiderül majd, hogy a fal mentén nem csupán két állam, hanem két kultúra is kialakult. Hogy e különbségek közül melyik tűnik el egyik napról a másikra, és melyik bizonyul majd tartósnak, most még nem lehet megmondani. Az azonban már most biztos, hogy egy olyan egységtől, amely minden különbséget egybemos, nemcsak a szomszédainknak kell félniük. SZABÓ Katalin fordítása Peter Schneider német író 1940-ben született Lübeckben, s 1961 óta él Nyugat-Berlinben. A fenti részletek Extreme Mittellage (Szélsőséges középhelyzet) című, tavaly megjelent riportkönyvéből valók. Peter Schneider Pillanatképek nyugatról, keletről 20