Családi Kör, 1991. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)
1991-06-20 / 24. szám
Képzőművészeti hagyományaink Kálmán Péter, az „ismeretlen" negyedik 4Q4P -ben a szabadkai laktanyában négy II . bácskai festőművész ette a komiszkenyeret: Pechán József, Kálmán Péter, Oláh Sándor és Baranyi Károly. A Hadsegélyző Hivatal állományába tartoztak, polgári foglalkozásukat itt is zavartalanul űzték, ezzel kerülték el, ha ideiglenesen is, a frontszolgálatot. „Most már hárman voltak, akiktől tanultam: Oláh, Pechán és Kálmán. Minden szabad időmet velük töltöttem..." - így ír önéletrajzában ezekről a napokról Baranyi Károly, a legfiatalabb a négy közül, aki majd később szobrászként fog érvényesülni. Még azt is feljegyezte, hogy Pechán és Kálmán „egy külön szobában kaptak elhelyezést és megfestettek mindenkit, akinek valamilyen magasabb rangja volt". Ők ekkor már neves festők voltak, a külön elbírálás a befutott művészeknek szólt. A szabadkai kényszertalálkozónak persze nincs művészettörténeti jelentősége, még Vajdaságra nézve sem. A háborús kavarodás véletlenje tömörítette egy helyre a bácskai festőket, esetleg egy művészetpártoló felettes keze lehetett még benne. Tulajdonképpen az összefutott személyek az érdekesek: kettő is van közöttük, akiktől majd számítani kezdik a jugoszláviai magyar képzőművészet indulását. Mindenekelőtt Pechán Józseftől, akinek egész életműve - szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ezt most ne firtassuk - ide tartozik, mintegy jelképezve a kezdetet is meg a folytonosságot is. Némi megszorítással ezt mondhatjuk Oláhra is, Baranyi viszont már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a két háború között fog majd kibontakozni - Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Husvéth Lajos és mások nemzedékéhez. Kálmán Péter teljesen kiesik egy ilyen nézőpontból, ő másfelé tájékozódott, úgyhogy a „szabadkai négyek” közül róla nem sok szó esik sem a két háború között, sem a felszabadulás után. Még előzményként is csak elvétve emlegetik, ami már az igazságtalansággal határos. Vajon ki is ez az elhallgatott festő, az ismeretlen negyedik? Kálmán Péter Zsablyán született 1877. február 28-án, azaz a mezőváros egyik cselédtanyáján. Szülei, Kálmán György és Gyurcsik Erzsébet, a Tisza túlsó partjáról, a bánáti oldalról, Törökbecséről jöttek át, s szegődtek el béresnek az egyik nagygazdánál. Szolgasors várt Kálmán Péterre is, ha serdülő korában nem tűnik ki rajztehetségével. Már akkor fűtötte a nyugtalanság, vonzotta a nagyvilág, csakhogy a továbbtanulásra nem sok remény volt, a földmunkás szülők ilyen terhet nem voltak képesek magukra venni. Akadt azonban több helybeli pártfogója, akiknek feltűnt „a tanyai suhanc" néhány faragványa, ceruzacsonkkal megrajzolt portréja a szállási emberekről, s végül is ők a múlt század kilencvenes éveinek derekán besegítették „egy újvidéki arcképfestőhöz”. Ez a mester, Singer József, valójában fényképész volt - montenegrói udvari fényképész, ahogy képeinek hátlapján fel volt tüntetve -, műtermét saját házában tartotta a Duna utca 9. alatt. Jól működő üzletében sok munka volt, úgyhogy szüksége volt a jókezű zsablyai fiúra. Csakhamar bevezette a retusálás titkaiba, de fényképek után néhány portrét is festetett vele, ez két, mivel' megnyerte tetszését, eredeti műként is tette a Duna utcai műtermének kirakatába: aki óhajtott, rendelhetett. Inaskorában készült egy tenyérnyi deszkára festett arckép is, amelyet évtizedek múltán is féltve őrzött müncheni otthonában. Egy ünneplőbe öltözött cselédasszonyt ábrázolt - az édesanyját. Kálmán Péter katonaidejét Zágrábban, Ljubljanában és Budapesten, szolgálta, majd az újvidéki fényképész Zomborban élő öccséhez, Singer Samuhoz került, akinek szintén fényképészeti műterme volt. Ő még bátyjánál figyelt fel a tehetséges fiatalemberre, magához édesgette, s azt várta tőle, hogy a fényképészsegéd fizetésért elsősorban kuncsaftjainak arcképét fesse meg. Amikor elkerült a müncheni akadémiára, Kálmán akkor is neki küldte vásznait, hogy értékesítse, a nyári hónapokat is nála töltötte, s kosztért, kvártélyért festett neki. Ezzel magyarázható, hogy a zombori múzeumban mintegy húsz vászna található, ha hinni lehet a leltárkönyveknek. A magángyűjteményekben szintén van néhány műve. Kálmán becsvágyát zombori helyzete érthetően nem elégíthette ki, ezért a XX. század legelején - 1902-ben vagy 1903-ban - már a budapesti Strelisky-műteremben találjuk. Itt is fényképész, de most már komolyabb kísérletet tehet, hogy a képzőművészeti élet fő sodrába kerüljön. Sikerült neki bejutnia Székely Bertalanhoz, aki akkoriban a Mintarajziskola és Rajztanárképző Intézet igazgatója volt. Ő pártfogásba vette a tehetséges fiatalembert, órákat adott neki, s végül az ő segítségével jutott ki Münchenbe is. Wagner Sándorhoz. Kálmán Péter 1904-ben került ki a bajor fővárosba, az ottani akadémiára, majd Rómában folytatta tanulmányait, aztán ismét Münchenben. Közben állandóan kiállít, főleg a Glaspalastban, amely valamikor rangot jelentett, de ennek nimbuszát magával vitte az eltűnő XIX. század. 1911-ben megkapja az akadémia legnagyobb kitüntetését, 1912- ben pedig megrendezi első önálló müncheni tárlatát. Az akadémizmus fellegvárában egy új csillag születését ünneplik, Budapesten is felfigyelnek rá. „A Kunstverein kiállításai is újabban majd mindig nívótlanok. Elöregedett glaspalastiak uralják a jó öreg falakat és így annál szenzációsabban hatott egy egész fiatal magyar művésznek, Kálmán Péternek a kollekciója...” - írta 1913 elején Lyka Károly lapja, a Művészet. Amikor tehát 1915-ben bevonult Szabadkára, már egy felfelé ívelő pálya állt mögötte. Pechánt régi ismerősként köszöntötte: ő volt az, aki tanuló éveinek elején Münchenben felkarolta, akitől az első palettát kapta, s akivel később is tartotta a barátságot, így felkereste Pechánt pesti műtermében is. Majdnem egyidősek voltak, kortársak, bácskaiak. Az első világháború után Kálmán Péter Münchenben telepedett le, felvette a német állampolgárságot. Egymás után rendezi kiállításait, a bajor főváros leghíresebb festőjeként ünnepült. München hagyományának utolsó megtestesítőjét látják benne. Állami megrendeléseket kap; amit a megtépázott hírnevű képzőművészeti központ még nyújthat, azt mind megadja neki. A nemzetközi siker sem marad el, így 1930-ban a barcelonai Arte Mo 1derneben rendezett nemzetközi műtárlaton aranyérmet kap. 1927-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából abban a hatalmas üvegpalotában, a Glaspalast- ban rendezik meg gyűjteményes kiállítását, amelyet a modern német művészet árja is már nagy ívben elkerült. Még ebben az évben Budapesten is bemutatkozik, s újra felfedezik. „... A tárlat legjobban reprezentált kiállítója a müncheni Kálmán Péter. Ő egész termet kapott a Nemzeti Szalon kiállításán... - írja a Képzőművészet 6. száma 1928- ban - ... az ő naturalista piktúrája egy ízig-vérig művészi temperamentummal átitatott festő nagyvonalú művészete.” Hatvanéves kora után már alig vette kézbe az ecsetet, visszavonultan élt saját tervezésű alpesi villájában, Nussdorf táján. Életének utolsó két-három évtizedéről nincsenek adataink. Egyes források szerint 1966-ban halt meg, 89 éves korában. Kálmán Péter a portrék és aktok mellett az életképek sokaságát festette meg, szinte elmerült a mindennapi élet részleteinek, az esetlegesnek, az anekdotaszerűnek az ábrázolásában (A nagymama büszkesége, Hegedülő nő, Cigánylány). Malonyay Dezső a Münkheni társaság című festményéről írta, hogy ezen egy kiterjedt rokonságot jelenített meg „egészségben, tobzódó életkedvben, viharbíró erőben”. Az életvidám alakok vonzó, realista ábrázolási módja folytán Kálmánt sokszor hasonlították a régi holland mesterekhez, Franz Halshoz például, a Rembrandt előtti korszak legnagyobb alakjához meg az egyszerű motívumokat, zsánerszerű portrékat zseniálisan festő Vermeer van Delfthez. Kortársai közül rokonságba hozták Anders Zornnal, a század eleji svéd festészet legkitűnőbb mesterével és Wilhelm Leiblvel, a XIX. század egyik legjelentősebb német festőjével, akit Kálmán egyébként mestereként is tisztelt. Hogy azok az összevetések mennyire helytállóak és hogy tulajdonképpen mit is jelentenek, arról hosszan lehetne beszélni, az viszont tagadhatatlan, hogy Kálmán Péter a XX. század első harmadában München vezető festője volt. Életművét, bácskai gyökérzete miatt is, illene jobban megismerni, itteni hagyatékát megfelelőbben kezelni. A Zombori Múzeum leltárkönyvei 20 művét tartják számon, Pavle Vasic Umetnicka topográfija Sombora című, 1984-ben megjelent könyve viszont csak „több mint tízről” tud. Hogy mennyi is van tulajdonképpen, nem lehetett megállapítani - hozzáférhetetlenek. A legjobb esetben valamelyik depó mélyén lapulnak.* A jugoszláviai magyar festészet egy elképzelt galériájában Kálmán Péternek megvan a maga helye: egy esetleges, az Előzmények címet viselő gyűjtemény legvégére kerülne. A versek Melegh Gábor, a becsei Than Mór, a palánkai Eisenhut Ferenc, a kulai Jakobey Károly, a zombori Juhász Árpád után. 1985 KALAPIS Zoltán * A szerző Festők nyomában című kötetéből, amely tavaly jelen meg az újvidéki Forum kiadásában