Családi Kör, 1997. január-március (8. évfolyam, 1-13. szám)

1997-01-02 / 1. szám

Tudjuk, a világon mindenütt, így Versecen is sok vonatkozásban elfordult a társadalmi közgondolkodás azoktól az ideáloktól, amelyek valamelyest megszépítették, tartalmasabbá tették életünket. Mostanság népünk érdeklődését más irányba tereli egy valamilyen értelemben praktikusabb, valójában technicizált közgondolkodás. Lehet-e ilyen körülmények között sikerrel működtetni egy szegény és elárvult művelődési egyesületet, méghozzá Bánátban? Szembe kell néznünk azzal, hogy a kultúra közönsége összezsugorodott, s ezt a sajnálatos zsugorodást éppen akkor vesszük észre, amikor életünknek egy nehezebb korszakába lépünk. Beretka Sándor mérnöktől, a verseci Petőfi Sándor ME elnökétől várjuk ezekre a nyugtalanító kérdésekre a választ. - Úgy látszik, hogy minden összeesküdött ellenünk - mondja beszélgetőtársunk hosszabb gondolkodás után. A verseci magyarság létszáma rohamosan csökken, s egyre kevesebb körében az értelmiségi is. A beolvadás folyamata az utóbbi években ijesztően felgyorsult. Mostanában ritka, egyre ritkább az olyan eset, amikor magyar legény magyar lányt vezet oltárhoz, s ha hozzátesszük, hogy a verseci iskolákban már évek óta nincs magyar tagozat, nincs magyar óvoda, akkor még reménytelenebbnek tűnik a helyzetünk itt, Vajdaság legdélibb csücskében. Megjósolhatjuk - bár nem szívesen tesszük -, hogy két-három évtized múlva már nem lesz a városban olyan fiatal, aki Petőfit és Aranyt szaval, magyarul olvas és ír levelet messzire került rokonoknak... * Lát-e valamilyen kiutat az elnök úr ebből a helyzetből? - Igen is, meg nem is. Igényelnénk mi nemzetmentő munkánkhoz a város anyagi támogatását, a munkakörök bővítését, de süket fülekre találunk. Egy-két embert még beszervezhetünk, de pénzjuttatásról a város hallani sem akar. Igaz, persze, nem szabad minden kötelezettséget másokra hárítani. A magunk erejéből kellene tenni valamit - és tesszünk is. Nemrég, a dél-bánáti művelődési egyesületek becskereki tanácskozásán részletesen beszámoltam a nehézségekről, meghallgatásra találtam, s közösen megállapítottuk, hogy a gondok, problémák ebben a régióban összerímelnek. Másutt sem rózsásabb a helyzet, de azért mi nem adjuk meg magunkat. Most azon fáradozunk, hogy sürgősen megnyissuk (újranyissuk) a verseci magyar tagozatot az iskolában és az óvodában. Nagy örömmel számolhatok be róla, hogy a városatyák nem emelnek akadályokat elképzeléseink megvalósítása elé. Megértették, hogy nekünk húsunk-vérünk a magyarságunk, a lényünk igen fontos darabja. El is várják tőlünk - mondják -, hogy kézen fogjuk gyermekeinket és gondoskodjunk róluk. Most a rosszul okoskodó magyar szülőket kell meggyőzni, hogy gyermekeiknek szükségük van a magyar nyelvre és kultúrára. * Nehéz lesz-e jobb belátásra bírni az önpusztítókat? Nézze, ha három magyar embert bezárnak egy sivár, mocskos, rideg helyiségbe, ahonnan már csak menekülni érdemes, de benne élni nem, akkor az a három ember miért nem képes közös erővel, egyazon akarattal nemcsak kitörni onnan, hanem lakhatóvá, kényelmessé tenni a közös házat? Valószínűleg azért, mert az egyik mindig a másik fölé akar kerekedni, és mert titkon - vagy akár bevallottan is - önzőek vagyunk. Én mégis optimista vagyok. A hatalmi mesterkedésekről talán már lemondtak a magyarjaink, s belátják, hogy életünknek értelmet, jövőt csak az összetartás adhat. * Mit tesznek az egyesületben a kultúra elfogadása és megőrzése érdekében? - Kis lépésekkel haladunk előre. Ez is valami, gondolom. A Verseci Rádióban magyar nyelvű műsor is van: kedden és szombaton 2-2 órás magyar adás hallható. Szükség esetén meg is hosszabbítható a műsor. Megjelenik a községben egy helyi újság, a Vrsacka kula, tehát: a Verseci Bástya. Sikerült elérni, hogy az újság magyar nyelvű mellékletet is közöljön. Krizbai Hajnalka meg én - alkalomadtán az egyesület többi tagja is - bedolgozunk ebbe a lapba. A magyar oldal igen olvasott: elég színes és színvonalas ahhoz, hogy olvasói érdeklődését fölkeltse. Meggyőződésem, hogy a rádió és az újság is jó eszköz anyanyelvi kultúránk megőrzéséhez. • Mit mondanak a tagok a művelődési egyesületben? Csak az hagyja nyugodni az embert, hogy amit megcsinált, az jó? - Évekkel ezelőtt - mondják - döcögött a munka. A vezetőségi tagok - ha szabad így fogalmaznom - „nem értették meg egymást”. Ismeri József Attila sorait? .... Még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást.” Én - amikor átvettem az elnöki posztot - „civil” voltam a pályán. Egy építővállalat igazgatója, egy mérnökember a kezdet kezdetén elég nehezen védelmezhette az időtálló szellemi értékeket. Nem voltam álomlátó, se rebellis, nem oldozhattam meg saruimat, amikor az egyesület helyiségeibe léptem, de sikerült az embereket összebékíteni, sikerült programot összeállítani. Megbűnhődtünk mi már a bűneinkért- gyerünk, csináljunk is végre valamit. Megfizettük már régen az iskolapénzt. Az amatőrizmus nagyon fontos közművelődési missziót tölt be. Összefogja és mozgósítja az ifjúság színe-javát, gátat vethet a mindent megtagadásnak, kimondhatja a kimondhatatlant. Az amatőrmozgalom kitűnő iskola - és sokáig benne lehet maradni. Krizbai Hajnalka, Csuláék, Bodnár József és Erzsébet, Tóth Ferenc és Margit, ifj. Tóth Ferenc, Bene Sándor a nejével, Tóth Mátyás, Lantos Lajos, a helyettesem és Ilonka, a felesége, meg a többiek, a működő szakosztályok tagjai meggyőződésből vannak velünk és vállalnak vezető szerepet. Hogy megünnepelhessük ünnepeinket, elmenjünk a Gyöngyösbokrétára és a Durindóra, táncolhassunk, muzsikálhassunk, gyermekeinket nyári nyelvművelő táborba küldhessük, szemlékre utazhassunk és vendégeket fogadhassunk. Nálunk általában 100-120 ember tapsol a rendezvényeken. * Elégedett-e az eddig elértekkel? - Ha figyelembe vesszük, hogy nulla pontról indultunk, akkor igen elégedett vagyok. De hiányolom a tanügyiek, a pedagógusok részvételét a mozgalomban. Nem akarunk mi valami lehetetlent, de itt serényen dolgozni kell. Ehhez azonban - úgy látszik - nincs kedvük. Márpedig a fölemelkedés közös ügy, gondolom. * Számítanak-e a többi vajdasági magyar segítségére? Nagyon megköszönnénk, ha a magyar sajtóorgánumok kiadói legalább egy-egy példányt ingyen küldenének nekünk: ha valaki betér hozzánk, legalább egy magyar újságot, folyóiratot találjon az asztalon. A „világi hívságok” - mint rang, pénz, elismerés - minket nem érdekelnek, de szeretnénk a munkánkból származó előnyöket élvezni. S akkor visszanyerjük az önbizalmunkat, hogy aztán az élet irányába nagyobb igényeket is támaszthassunk az eddigieknél. Úgy legyen! Mert: miért ne lehetne úgy? BARÁCIUS Zoltán Műkedvelők Látogatóban Beretkó Sándornál, a versed Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökénél VERSEC KÖZPONTJÁBAN 19/1997. JANUÁR 2.