Családi Kör, 1997. október-december (8. évfolyam, 40-52. szám)
1997-10-02 / 40. szám
Sinka István : Sír violák alatt Reggel indultam temetni, a nevét is felejteni. Könnyeimtől alig láttam, violák alá sírt ástam. Zsebkendőjit betétettem, a halottnál halványabb lettem. Halottnál lettem halványabb. Másnap láttam Ilonámat. Állott kinn az ajtófélen, Zsebkendő nélkül a szemében. Istenem, de árvák voltunk, egymás elől elfordultunk. * A költő születésének százéves évfordulójára emlékezünk Van még remény. Nem igaz, hogy a vajdasági magyarság menthetetlen, elsősorban azért, mert valamiféle mélységes csalódottság vett rajta erőt, ebből pedig olyan sűrű közöny alakult ki, amiben már mozdulni sem tudunk. Eszem ágában sincs tagadni, hogy évről évre nagyobb teherként nehezedik ránk ez az átok, de azért azokkal sem tudok együtt bólogatni, akik kizárólagosak és csak legyintenek a kérdésre: mi lesz velünk? Meglehetősen ritkán számolhatok be ugyan az ellenpéldáról, a közösségi szellem virágzásáról, az odafigyelésről és a cselekvőkészségről, de azért éppen elégszer ahhoz, hogy némiképpen enyhíteni tudjak megkeseredettségemen, és hogy mások számára is biztató szavakat mondhassak. Miért éreztem szükségét annak, hogy éppen most tegyem szóvá bizakodásomat? Azért, mert a minap, a Családi Kör szerkesztőségének jóvoltából, Kupuszina vendége lehettem egy estére. És ezen a vendégeskedésen olyan élményben volt részem, amit sokáig nem feledhetek. Mert hát mi is történt valójában? Néhány újságíró vállalta a feladatot, hogy élőben is a kapuszinai emberek elé áll, hogy a lehető legközvetlenebb kapcsolatot alakíthassa ki ottani olvasóival. Azt már előre tudni lehetett, hogy igen népes a Családi Kör olvasótábora ebben a nyugat-bácskai magyar faluban, de azt azért senki sem remélte, senki sem merte remélni, hogy a négyszáz férőhelyes színházteremben ötszázan szoronganak majd. Hétköznap és kora este. Márpedig ez történt. Zsúfolásig megtelt színházteremben állhattak olvasóik elé az újságírók, meg természetesen a helybéli művelődési egyesület táncosai, énekesei és versmondói is. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Ha most némi kritikátlanság élne bennem, szemrebbenés nélkül kimondanám: jövetelünk váltott ki ekkora érdeklődést a faluban. De nem mondanék igazat. Tény és való, hogy a Családi Kör népszerűsége és közkedveltsége hozzájárult a közönségsikerhez, de hát a lapot másutt is olvassák, másutt is szeretik, csak éppen arra már nem futja az erőből, hogy tömegesen részt vegyenek egy-egy közösségi eseményen. Kell tehát valami többlet is ahhoz, hogy falvaink, kisvárosaink valamelyikében szükségét érezzék az emberek a megjelenésnek, a támogató részvételnek egy-egy közösségi eseményen. Kupuszina bőven rendelkezik ezzel a többlettel, az elvitathatatlan gondok és nyavalyák ellenére is élő közösségi szellemmel A mi szerény vendégszereplésünk ugyanis nem volt kivétel a falu magatartásában. Kupuszina telt házzal fogadja mindenkori vendégeit. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, nem is olcsó mulatság egy helybéli család számára a megjelenés, hiszen a tíz-húsz dináros belépő megszokott dolog; a művelődési egyesület gyakorlatilag abból él, amit a rendezvényekkel megkeresnek. És él bizony ez az egyesület, jószerivel normálisnak mondható körülmények között dolgozik, ami azt jelenti, hogy nem sírnak naponta egy verset a pénztelenség és az érdektelenség miatt. Nyilvánvaló, hogy Kupuszina példája nem általánosítható, még akkor sem, ha a közösségi szellem meglétére más példákat is megemlíthetünk azért, hogy hirtelenében csak Feketicset idézzük fel, de reménykedésre és bizakodásra igenis feljogosítanak bennünket ezek a példák. Csak azt nem tudom, hogy miképpen lehetne a kupuszinai, feketicsi szellemet másutt is meghonosítani? Nem szeretnék ezúttal ellenpéldákat felsorakoztatni, olyan bácskai magyar nagyközségeket néven nevezni, amelyekben a sok ezer emberből sehogyan sem tud közösség kialakulni, és amelyekben az érdektelenség már-már megsemmisítő erejű. Inkább azt mondanám a kipellengérezés helyett, hogy ezekben a falvainkban, nagyközségeinkben önvizsgálatot kellene tartani, elsősorban azoknak az embereknek, akik valamilyen módon vállalták a köz szolgálatát. Magától értetődik, hogy a pedagógusokról van szó elsősorban, meg a rajtuk kívül még fellelhető maroknyi értelmiségről (orvosokról, jogászokról, közgazdászokról, tisztviselőkről, papokról stb). Tudom jól, hogy az ilyen felhívás jóformán semmit sem ér. Sokkal összetettebb okok miatt terpeszkedett el nálunk a közöny és az érdektelenség, semhogy néhány biztató szóval változtatni lehessen rajta. De biztos vagyok benne, hogy a követésre érdemes példát legalább akkora lelkesedéssel kell ország-világ tudomására hozni, mint gondjainkat és nyavalyáinkat. Hogy legalább tudják a tespedtségbe süllyedt falvainkban és kisvárosainkban is, lehet azért másként is élni. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Biztató kivétel Kupuszinán 3/ 1997. OKTÓBER 2.