Családi Kör, 1998. január-március (9. évfolyam, 1-13. szám)
1998-02-26 / 9. szám
Ha bármelyik művelődési egyesület próbatermében, ivójában szóba kerülnek - s a beszélgetések második negyedórájában biztosan szóba kerülnek - a bánsági műkedvelők, akkor először a tordaiak gondjairólbajairól érdeklődnek, mert ebben a magyar faluban, nem messze Nagybecskerektől, egymást követték a kulturális események. A helyi művelődési egyesület színházi előadást hirdető plakátján mindig - elmaradhatatlanul - fölfedeztük Tápai Pál, azaz „Pali bácsi” nevét. A vendégszereplések a környező falvakban - bár a tordaiak a szabadkai Népkörben is felléptek (s akkor a falak mellett még álltak is nézők) - jelentősen hozzájárultak a mozgalom népszerűsítéséhez: közönséget hoztak. Torda kiváló vajdasági magyar színművészek szülőfalva. Az utóbbi évtizedekben például Fejes György nevétől volt hangos a sajtónk, rádiónk. Jeles színművészünk ebben a poros bánsági faluban surrant be a Medrano cirkusz rögtönzött nézőterére, majd onnan 1945-ben a Szabadkai Népszínházba vezetett az útja. Ausztráliába szakadt magyar színészeink, Gyapjas István és János is Tordáról indultak, Szabadkán és az Újvidéki Rádióban szerepeltek évekig. Gyapjas Máriával, mindannyiunk Marikájával még itt, nálunk érték meg saját színházi legendájukat. Fecskés Annamária, a nagybecskereki Madách Színház üdvöskéje is a nézők emlékezetébe vésette magát, már első fellépése alkalmával. - Igen, valamikor régen Tordán már a színpadra lépés pillanatában megérezték a nézők, hogy kiből lesz „valaki" - mondja beszélgetőtársunk, Tápai Ibolya, a tordai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke. - Édesapám, az ön által említett „Pali bácsi” nagyon jól ismerte a falu embereit, a lelkükbe-szívükbe látott, s pontosan megérezte mindig a színpadi jelenlét titkát. Mert van annak titka, mondogatta nekem sokszor. Csak addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Csak azt mutassuk be, amit az egyszerű szegény ember is megért. Amolyan „örömszínházat” vezetett évtizedekig. Sokan segítették a mozgalmat, mert a tordaiak szíve akkora, mint a mennybolt - a színházterem mindig megtelt csillogó szemű közönséggel. De apám gyakran megkérdezte (tőlem is): „Tartós lesz-e ugyan az amatőr színjátszás fejlődése nálunk, vagy egy bizonyos fokon - esetleg éppen a jelenlegin - megreked? Lesze elég erőnk, vagy csak a mostani szintet tudjuk majd ismételgetni?” Én ezekre a nyugtalanító kérdésekre nem adhattam választ. De adott a háború! A 90-es évek elején elnémultunk. A szép művelődési házban megszűnt minden munka. * Ön, Ibolya, szemtanúja volt tehát a virágzásnak és a hanyatlásnak egyaránt... - Több, mint húsz esztendeje veszek részt a mozgalomban. A színjátszóknak lelkesen - de nem túl hangosan - súgtam, majd átvettem a néptánccsoport irányítását. Édesapám mozgatott mindent akkor is. Végre akarta hajtani a nagy ugrást. Bár néha elfáradt és visszavonult, azután újra erőre kapott, visszatért, visszahívták - s mellette felnőttek azok, akikben az egész falu vakon megbízott. Aztán 1996-ban - a már elviselhetetlen csönd után - újjászerveződtünk, és hamarosan kiderült: nincs itt baj az áldozatkészséggel, munkabírással, tenniakarással. Hát akkor vágjunk neki, adjunk mindenkinek neki való munkafeladatot, olyan embereket mozgósítsunk, akikkel valóban együtt tudunk dolgozni. Nem lehet egy művelődési egyesületben hol cikben, hol cakkban futni. Fel a csizmát, a rakott szoknyát, perdüljünk táncra! Hihetetlen életkedv lobog a táncosainkban, akik most dél-alföldi táncokkal készülnek a Gyöngyösbokréta rendezvényének elődöntőjére. Szeretnénk fiataljainkkal még ebben az évben betaníttatni egy klasszikus meg egy cigánytáncot, s ebben a zentai Terzin Róbert van a segítségünkre. Megemlíthetem azt is, hogy megalakult az iskolások tánccsoportja Nyerges Júlia és Raffai Imre vezetésével - kalocsai táncot tanulnak és countryt! A gyerekek versenylázban készülnek a fellépésekre. Mintha azt mondogatnák magukban ijedten: „Akire jó a csizmám, az holnap talán már helyettem táncol, hogyha nem vigyázok ma!” * Az elődökről, Fejes Gyurkáékról már szóltunk elöljáróban. Vajon az utódoktól mit várhatunk? Milyen az utánpótlás? A színjátszókkal, iskolás gyerekekkel - nagyon lelkiismeretesen - Manga József foglalkozik. Most három egyfelvonásos darabból folynak a próbák: a Piripócsi történetekből (vidám mesejáték, népköltészeti alkotások felhasználásával), A három pösze lányból és a Ludas Matyiból, amely nem más, mint pódiumjátékká formált népmese. Néhány szavalattal és énekszámmal tesszük teljessé, mintegy másfél órássá a műsort. Ha sikerünk lesz, ellátogatunk vele a környező falvakba. Fiatal színjátszóink sokat vállalnak, már-már el mernek menni a karikírozásig. Úgy tudnak típust hozni, hogy azt kívülről csak nézik. Mit mondjak? Nagyon tehetségesek. De sajnálattal kell szólnom arról, hogy fiataljaink többsége a diszkóban tölti szabad idejét, s nem vesz magának annyi fáradságot, hogy betérjen a művelődési otthonba. Tevékenyek a faragók és a festők. Nincsenek sokan, de tekintetbe véve falunk nagyságát, azt hiszem, a létszám mégis kielégítő. Ha megengedi, fölsorolom a nevüket: Lőrinc József, Fejes István, Mezei Ilona, Fürtön István, Vastag Enikő és Kéri Nándor. Sokévi ki nem bontakoztatott, kényszerűen búvópatakká lett energiájuk serkenti ezeket az alkotókat további munkára. Műveikből tárlatot szervezünk és nem csak Tordán mutatjuk be ezeket az érdekes, művészileg is értékes munkákat. * Az az érzésem, Ibolya, hogy úgy istenigazából mégsem sikerült még megmozgatni a falu apraját-nagyját. Örülünk neki, hogy az elemi iskolából mintegy ötvenen vesznek részt az egyesület munkájában. Szeretném ezúton is megköszönni a szülőknek az önzetlen támogatást, és biztatnám a többieket is, hogy - akár kézen fogva - hozzák be gyermekeiket a művelődési házba, mert itt nagyon hasznos tevékenységet folytathatnak... * A munkakörülmények olyanok, amilyenek, de a várt és remélt anyagi támogatás csak jelképes. Nincs tudomásom róla, hogy a többi községben segítik-e a mozgalmat az arra illetékesek. Mi jóformán egy vasat sem kapunk. A helyi közösség megszabott számunkra egy összeget, és annak nem egészen egyharmadát kaptuk meg, vagyis 700 dinárt. Viszont megemlítem, hogy a helybeli szövetkezet és Dvorák Mihály igazgató mindig a segítségünkre siet... Nagy gond a termék fűtése. A próbák télidőben dermesztő hidegben folynak. Előadások és szavazások alkalmával viszont befutünk (szavazáskor különben kötelesek is vagyunk!) Szeretnénk több színielőadást látni. Meghívtuk a Szabadkai Népszínházat hozzánk, autóbuszt szereztünk, hogy ideszállítsuk a színészeket, ám a vendégjáték mégis elmaradt. Hát... így állunk a hivatásosakkal. * Mégsem adják fel? - Nem, azt azért már nem! Édesapám mondogatta gyakran: „A színház orvosság a letargia ellen!" Minket most összetart a közös hivatás és szeretet, amiből életre szóló, nagy dolgok születhetnek. Képesek vagyunk mindent elviselni, a nincstelenséget, a hideget is. Csak a közöny ellen nehéz hadakozni. De reménykedünk, és közösen reménykedünk. Mert közösen azért könnyebb elviselni azt is, amit egyedül talán lehetetlen volna... BARÁCIUS Zoltán Műkedvelők Újjászerveződve, reménykedve Látogatóban Tápai Ibolyánál, a tordai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökénél: Nincs megállás - közösen mindent könnyebb elviselni TÁPAI IBOLYA 20/1998. FEBRUÁR 26.