Családi Kör, 1998. január-március (9. évfolyam, 1-13. szám)

1998-03-12 / 11. szám

24/1998. MÁRCIUS 12. A magyar követek még a frankfurti birodalmi gyűlésen, 1454. október 27-én kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kény­telenek lesznek békét kötni a törökkel... Reméljük, hogy a né­metek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre, ha a segély megadá­sa késik, s a magyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked, Itália, jaj neked, Róma...!" Csakhogy a keresztes há­ború előmozdítása sehogy sem következett be. Némi remény akkor csillant fel, amikor Szent Péter székébe a török veszélyt igazi szenve­déllyel átérző idős főpap, a spanyol származású Alfonso de Borja, va­lenciai püspök került III. Calixtus néven, aki ünnepélyes esküt tett, hogy Konstantinápoly visszafoglalásának szenteli életét. Ezért adta ki az új keresztes bullát is, s állította le a pápai állam területén folyó nagyszabású építkezéseket, sőt a pápai könyvtár könyveiről még az arany- és ezüstcsatákat is lefejtette, csakhogy pénzt szerezzen a tö­rökellenes harchoz. Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa or­szágaiba önkéntes keresztesek toborozására, és tárgyalásokat kez­deményezett minden számba vehető keresztény uralkodóval. Hunyadi azt üzente a Szentszéknek, hogy ő maga 10 000 lovast tud felszerelni, Magyarország pedig még 30 000 főnyi hadat képes kiál­lítani, amely a többi keresztet felvett erőkkel együttesen 100 000 fő­nyi sereget tenne ki. Abban bízott a nagy hadvezér, hogy „három hó­nap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja...” De hiába égett az egész keresztény világ az optimizmus lázában, és hiába hangoztatta a sikert ígérő jövendölést valamiféle Keleten felfedezett kézirat alapján, amely szerint az 1456. évben „a keresz­tények nagy hada támad". Konstantinápoly előtt a felbőszült erők a szultánt megölik, „az összes pogányt kiirtják”, majd a francia király visszafoglalja a Szentföldet... A jóslás alaposan melléfogott, mert VII. Károly francia uralkodó meg sem ígérte a tervezett akcióban va­ló részvételt. Ráadásul a többi nyugati koronás fő is egymás után mondta le a keresztes hadjáratot. A kiszemelt fővezér, Fülöp bur­gundi herceg pedig a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról. A terv csúfos összeomlás előtt állt. Az optimizmus teljes pesszi­mizmusba és pánikhangulatba csapott át, amikor Budára megérke­zett a hír, hogy a szultán Nándorfehérvár felé vette útját. A magyar országgyűlésnek nem maradt más hátra, mint hogy kiadja a paran­csot: az összegyűlt sereg azonnal vonuljon a déli határra. Csakhogy sereg sehol sem volt. Az ország szinte egész nemesi tábora, a ná­dorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, sőt a királlyal együtt eltűnt a színről. V. László „vadászat ürügyén” Bécs alá vonult, komolytala­nul, sokkal fontosabbnak tartva volt gyámjának, III. Frigyesnek az osztrák rendekkel való összetűzésének kihasználását, mint a Belg­­rád felé hömpölygő félelmetes ellenség megállítását. A csalódott pá­pa keserűen ostorozta az árulókat. Egyedül Hunyadi János, a nagy humanista, Aeneas Sylvius szavai szerint, „a töröknek egyetlen félel­me és vallásunknak legerősebb kardja" volt az, aki a „kontyosok” előrenyomulásának hírére tüstént Szeged környékére sietett, hogy magánhadseregét összegyűjtse. Ugyanabban az időben a kereszt hirdetésével magyar földön megbízott idős ferences szerzetes, Kapisztrán János, a hazai Fe­­renc-rendiek kisszámú csapataival 1456 áprilisában elhagyta Bu­dát, és több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, valamint Csanád megyékben, „az ország eme alsó részein, ahol a nép re­meg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járt, kereszttel jelölve meg az önként jelentkező „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deáko­kat”. Közben újabb félelmetes hírek érkeztek Budára, hogy a szultán még június folyamán kb. 90 000 fegyveressel Nándorfehérvár alá érkezik, s Rómában is már a 300 000 főből álló ellenséges hadról beszéltek; azt a rémhírt terjesztették, hogy a török császár, vagyis az Antikrisztus „nem kíván egyebet a magyaroktól, mint hogy biztosítsa­nak átvonulást Itália felé”, Hunyadi pedig „hajlamos megnyitni fülét az ajánlatra...” Természetesen ebből semmi sem volt igaz, mert a „hadak villáma" akkoriban az Al-Dunánál már javában az ellenállás megszervezésén dolgozott: Nándorfehérvárt kipróbált őrséggel lát­ta el, a kapitányságot sógorára, a bátor és kitartó Szilágyi Mihályra bízva. A nyomasztó hangulatnak azonban még nagyobb súlyt adott egy természeti jelenség: június 3. éjjelétől megközelítőleg egy egész hónapon át hatalmas üstökös világított az égen, amelynek csóvája keletre mutatott, a korabeli asztronómiai leírások szerint azért, mert szörnyű csapás készült a keresztény világra. A déli harangszó ilyen légkörben fogalmazta meg a Szentszék, III. Calixtus sze­mélyében, 1456. június 29-én a később Bulla orationumnak elne­vezett rendeletét, azzal a céllal, hogy „fel­adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” és „áll­hatatos fohászkodással engeszteljék meg Istent”. A bulla minden templomban könyörgéssorozatot indított el „a pogányok ellen”, és megkövetelte, hogy naponta, az addigi reggeli és esti harangszó kö­zött, „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat. Aszerint, hogy a harangozás alatt a hívek hány Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak el, azzal a végkicsengéssel, hogy „Istenem, tedd, hogy ellenségeink pusztuljanak, tégy csodát!”, a rendelet 40-100 napi bűnbocsánatot helyezett kilátásba. A csata A végveszedelem óráiban szinte teljesen magára maradt Hunya­dit a Balkánról érkező vészhírek arra sarkallták, hogy erélyesen, ha­ladék nélkül cselekedjen. Míg a főnemesek nagy része legerősebb váraikban húzódott meg, és onnét nem mozdult, ő elhatározta, hogy személyesen veszi át a parancsnokságot a Kapisztrán által tobor­zott, leghűségesebb paraszti és kisnemesi keresztes csapatok fe­lett, amelyekhez csak imitt-amott csatlakozott néhány kósza külföldi lovag, így a vár felmentése végül is attól a 20 000-25 000, Hunya­di - egykorú becslések szerint - kb. 4000-6000 létszámú seregét kiegészítő, főleg délvidéki paraszttömegtől függött, amely szembe mert szállni a négyszeres túlerővel. A II. Mehmed vezette erők a Szávától a Dunáig terjedő vonalban emelték fel táborukat, a Dunán pedig, az erődítmény katonai és éles­ Vegyes házi királyok A nándorfehérvári diadal NÁNDORFEHÉRVÁR, XVI. SZÁZADI METSZET

Next