Családi Kör, 1998. július-szeptember (9. évfolyam, 27-39. szám)

1998-08-27 / 35. szám

Volt egyszer egy szegény asszony, annak a szegény asszonynak volt egy legény fia. Ez a legény álló napon át dolgozott a gazdag molnár malmában, s fizetségül csak egy csupor lisztet kapott. Amint hazafelé ballagott, rá­rontott az északi szél, s az utolsó csöppig elhordta a ke­serves munkával szerzett lisz­tet. Megharagudott a legény, s elhatározta, nem is megy haza az édesanyjához, míg vissza nem szerzi a széltől a lisztet. Hosszú vándorlás után meg is találta az északi szél ta­nyáját. - Mi járatban vagy itt, ahol a madár sem jár? - így sivított a legényre a szél. - Add vissza a lisztet, amit elfújtál a csupromból! - mond­ta nagy bátran a legény. - Megdolgoztam érte, nem is megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohász­kodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, útközben még azt is elszórtam, amit tőled vettem el. De hogy mégse menj haza üres kézzel az édes­anyádhoz, adok néked egy mesebeli asz­talkát. Ha csak annyit mondasz neki, hogy „Terülj, terülj, asztalkám!", menten tele lesz mindenféle jóval. A legény ráállt az alkura, hóna alá fogta az asztalkát, s indult hazafelé, az édesany­jához. De hosszú volt az út, közben be is sötétedett, a legény betért egy fogadóba. Se enni, se inni nem kért a fogadóstól, csak leállította az asztalkáját az egyik sa­rokba, s elmondta a varázsigét: - Terülj, terülj, asztalkám! Az asztal azon nyomban roskadásig megtelt mindenféle jóval, a legény evett, ivott, aztán elaludt. A fogadósnak meg több sem kellett, a csodálatos asztalkát kicse­rélte egy másik, szemre szakasztott olyan asztalkával. Reggel a legény fogta az asztalkát, s ment tovább hazafelé. Estére meg is érke­zett az édesanyja házához. - Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Az északi szél elvitte a csupromból a lisztet, de ide nézzen, mit adott cserébe! Azzal leállította az asztalkát, s elmondta a varázsigét: „Terülj, terülj, asztalkám!" - de bizony nem terült az, hogy is terült vol­na, mikor a fogadósnál maradt a mesebeli asztalka! Nekibúsult a legény, fogta magát, s in­dult vissza az északi szélhez. - Nem ér semmit az asztalkád, amit a lisztemért adtál cserébe! Add vissza a lisz­temet, vagy adj más egyebet cserébe, nem megyek haza üres kézzel az édes­anyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohász­kodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok neked egy mesebeli kecskét. Ha csak annyit mondasz neki, hogy „Adj ara­nyat, kis kecském!" - azon nyomban el­pottyant három aranytallért. A legény ráállt az alkura, madzagot kö­tött a kecske szarvára, s indult hazafelé, az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az út menti fogadóba, vacsorát meg éjszakai szállást kért, s mikor fizetésre ke­rült a sor, megsimogatta a kecskét, s el­mondta a varázsigét: - Adj aranyat, kis kecském! A kecske meg azon nyomban elpot­­­tyantott három aranytallért. A legény evett, ivott, aztán elaludt, de még álmában is a kecske szarvára kötött madzag végét fog­ta. A ravasz fogadós azonban szépen elol­dotta a mesebeli állatot, s egy szemre sza­kasztott olyan, másik kecskét kötött a helyére. Reggel aztán a legény ismét útnak in­dult, ment hazafelé. Estére meg is érkezett az édesanyja házához.­­ Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Ide nézzen, mit adott az északi szél cserébe a lisztemért! Azzal megsimogatta a kecskét, el­mondta a varázsigét: „Adj aranyat, kis kecském!” - de bizony nem adott az ara­nyat, hogy is adott volna, hiszen a fogadós­nál maradt a mesebeli jószág! Nekibúsult a legény, fogta a madzag végét, s indult vissza az északi szélhez.­­ Nem ér sokat a kecskéd, csak egy­szer adott aranyat! Add vissza a lisztemet, vagy adj más egyebet cserébe, nem me­gyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohász­kodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok neked egy mesebeli fütyköst. Ha csak annyit mondasz a fütykösnek, hogy „Üsd, vágd, ne sajnáld", addig hadakozik helyetted, míg csak rá nem szólsz, hogy „Elég lesz már, botocskám!" A legény fogta a fütyköst, s indult haza­felé az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az út menti fogadóba. A foga­dás mentén megsejtette, hogy a terülj, te­rülj, asztalkám, az aranyat pottyantó kecske után ez is valami mesebeli jószág. De a le­gény is gyanút fogott, lefeküdt a lócára, nagy horkolásba kezdett, de nem aludt, vár­ta, hogy mi lesz most. A fogadós a lóca mellé lopakodott, már nyúlt volna a fütykö­sért, mikor a legény elkiáltotta magát: - Üsd, vágd, ne sajnáld! No, a mesebeli fütykös ütötte-verte az álnok fogadóst, az meg ordított, jajgatott, s a végén könyörgőre fogta: - Jaj, jaj nekem! Állítsd meg a mesebe­li botot, mert még agyonver! Állítsd meg, inkább visszaadom a mesebeli asztalkádat, mesebeli kecskédet! Ekkor aztán a legény odaszólt a füty­kösnek: - Elég lesz már, botocskám! - s a füty­kös azon nyomban abbahagyta az ütlege­lést. A legény meg vállára vette a mesebeli asztalkát, egyik kezébe a fütyköst fogta, másikba a kecske madzagját, s indult haza az édesanyjához. Ha azóta meg nem haltak, máig is együtt örvendeznek a mesebeli asztalká­nak, kecskének, fütykösnek. így volt, mese volt. (Norvég népmese) Mese, mese, meskete A fiú meg az északi szél Móricz Zsigmond A török és a tehenek Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed lát egy csomó tehenet. „Én vagyok a Mehemed!” „Mi vagyunk a tehenek!" Csodálkozik Mehemed: „Ilyenek a tehenek?" Számlálgatja Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is számol Mehemed háromféle tehenet. Fehéret, feketét, tarkát, „Meg ne fogd a tehén farkát!” Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek. 24 / 1998. AUGUSZTUS 27.

Next