Családi Kör, 1998. július-szeptember (9. évfolyam, 27-39. szám)
1998-08-27 / 35. szám
Volt egyszer egy szegény asszony, annak a szegény asszonynak volt egy legény fia. Ez a legény álló napon át dolgozott a gazdag molnár malmában, s fizetségül csak egy csupor lisztet kapott. Amint hazafelé ballagott, rárontott az északi szél, s az utolsó csöppig elhordta a keserves munkával szerzett lisztet. Megharagudott a legény, s elhatározta, nem is megy haza az édesanyjához, míg vissza nem szerzi a széltől a lisztet. Hosszú vándorlás után meg is találta az északi szél tanyáját. - Mi járatban vagy itt, ahol a madár sem jár? - így sivított a legényre a szél. - Add vissza a lisztet, amit elfújtál a csupromból! - mondta nagy bátran a legény. - Megdolgoztam érte, nem is megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohászkodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, útközben még azt is elszórtam, amit tőled vettem el. De hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok néked egy mesebeli asztalkát. Ha csak annyit mondasz neki, hogy „Terülj, terülj, asztalkám!", menten tele lesz mindenféle jóval. A legény ráállt az alkura, hóna alá fogta az asztalkát, s indult hazafelé, az édesanyjához. De hosszú volt az út, közben be is sötétedett, a legény betért egy fogadóba. Se enni, se inni nem kért a fogadóstól, csak leállította az asztalkáját az egyik sarokba, s elmondta a varázsigét: - Terülj, terülj, asztalkám! Az asztal azon nyomban roskadásig megtelt mindenféle jóval, a legény evett, ivott, aztán elaludt. A fogadósnak meg több sem kellett, a csodálatos asztalkát kicserélte egy másik, szemre szakasztott olyan asztalkával. Reggel a legény fogta az asztalkát, s ment tovább hazafelé. Estére meg is érkezett az édesanyja házához. - Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Az északi szél elvitte a csupromból a lisztet, de ide nézzen, mit adott cserébe! Azzal leállította az asztalkát, s elmondta a varázsigét: „Terülj, terülj, asztalkám!" - de bizony nem terült az, hogy is terült volna, mikor a fogadósnál maradt a mesebeli asztalka! Nekibúsult a legény, fogta magát, s indult vissza az északi szélhez. - Nem ér semmit az asztalkád, amit a lisztemért adtál cserébe! Add vissza a lisztemet, vagy adj más egyebet cserébe, nem megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohászkodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok neked egy mesebeli kecskét. Ha csak annyit mondasz neki, hogy „Adj aranyat, kis kecském!" - azon nyomban elpottyant három aranytallért. A legény ráállt az alkura, madzagot kötött a kecske szarvára, s indult hazafelé, az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az út menti fogadóba, vacsorát meg éjszakai szállást kért, s mikor fizetésre került a sor, megsimogatta a kecskét, s elmondta a varázsigét: - Adj aranyat, kis kecském! A kecske meg azon nyomban elpottyantott három aranytallért. A legény evett, ivott, aztán elaludt, de még álmában is a kecske szarvára kötött madzag végét fogta. A ravasz fogadós azonban szépen eloldotta a mesebeli állatot, s egy szemre szakasztott olyan, másik kecskét kötött a helyére. Reggel aztán a legény ismét útnak indult, ment hazafelé. Estére meg is érkezett az édesanyja házához. Lelkem, édesanyám, most lát ám csodát! Ide nézzen, mit adott az északi szél cserébe a lisztemért! Azzal megsimogatta a kecskét, elmondta a varázsigét: „Adj aranyat, kis kecském!” - de bizony nem adott az aranyat, hogy is adott volna, hiszen a fogadósnál maradt a mesebeli jószág! Nekibúsult a legény, fogta a madzag végét, s indult vissza az északi szélhez. Nem ér sokat a kecskéd, csak egyszer adott aranyat! Add vissza a lisztemet, vagy adj más egyebet cserébe, nem megyek haza üres kézzel az édesanyámhoz. - Hej, hát mitévő lehetnék? - fohászkodott az északi szél. - Nincs nekem egy maroknyi lisztem sem, de hogy mégse menj haza üres kézzel az édesanyádhoz, adok neked egy mesebeli fütyköst. Ha csak annyit mondasz a fütykösnek, hogy „Üsd, vágd, ne sajnáld", addig hadakozik helyetted, míg csak rá nem szólsz, hogy „Elég lesz már, botocskám!" A legény fogta a fütyköst, s indult hazafelé az édesanyjához. Mikor besötétedett, megint betért az út menti fogadóba. A fogadás mentén megsejtette, hogy a terülj, terülj, asztalkám, az aranyat pottyantó kecske után ez is valami mesebeli jószág. De a legény is gyanút fogott, lefeküdt a lócára, nagy horkolásba kezdett, de nem aludt, várta, hogy mi lesz most. A fogadós a lóca mellé lopakodott, már nyúlt volna a fütykösért, mikor a legény elkiáltotta magát: - Üsd, vágd, ne sajnáld! No, a mesebeli fütykös ütötte-verte az álnok fogadóst, az meg ordított, jajgatott, s a végén könyörgőre fogta: - Jaj, jaj nekem! Állítsd meg a mesebeli botot, mert még agyonver! Állítsd meg, inkább visszaadom a mesebeli asztalkádat, mesebeli kecskédet! Ekkor aztán a legény odaszólt a fütykösnek: - Elég lesz már, botocskám! - s a fütykös azon nyomban abbahagyta az ütlegelést. A legény meg vállára vette a mesebeli asztalkát, egyik kezébe a fütyköst fogta, másikba a kecske madzagját, s indult haza az édesanyjához. Ha azóta meg nem haltak, máig is együtt örvendeznek a mesebeli asztalkának, kecskének, fütykösnek. így volt, mese volt. (Norvég népmese) Mese, mese, meskete A fiú meg az északi szél Móricz Zsigmond A török és a tehenek Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed lát egy csomó tehenet. „Én vagyok a Mehemed!” „Mi vagyunk a tehenek!" Csodálkozik Mehemed: „Ilyenek a tehenek?" Számlálgatja Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is számol Mehemed háromféle tehenet. Fehéret, feketét, tarkát, „Meg ne fogd a tehén farkát!” Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek. 24 / 1998. AUGUSZTUS 27.