Családi Kör, 1999. július-szeptember (10. évfolyam, 26-39. szám)
1999-08-12 / 32. szám
Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is. No, ez még nem lett volna nagy hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak. Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy lelőtte mindenki lekapja a fejémalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg. - Ha én mindenkinek visszaköszönnék, mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen. A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujuk porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki. Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt! - Hátha megszánja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak. Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fejében. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján. - Hát az miféle jöttment ott? - horkan oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni? - Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle. - Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok? - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket. Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak. De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza: - Meg nem süvegelem senki száz aranyát. Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki. - Nini - mosolygott kínjában, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák? A szegény diák megcsörrentette a markában az aranyat, becsúsztatta a mentése zsebébe, aztán legyintett a kezével. - Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor miért köszönlek én kegyelmednek előbb, mint kegyelmed nekem? De már erre egészen meghökkent a kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron. Meg is próbálta, nagy alázatosságra fogva a szót: - Kedves öcsém uram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat is, tiszteljen meg érte a köszöntésével. A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire: - Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza. Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magam formájú módos ember előtt. Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálban vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik és igyekezett el a hálálkodások elől. - Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is! - Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a diák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét. (Móra Ferenc elbeszélése) Mese, mese, meskete... Petőfi Sándor Csokonai Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből S a jóbarát előtt megáll, S „Ihatnám, pajtás!" - így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, hát pincémben; Ottan nem egy hordó bor áll." Szólott a pap, s leballag vele Csokonai Vitéz Mihály. „Ihol ni, uccu!” - fölkiált a pap. Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért! Ott fönn felettem; Szaladj, öcsém, de meg ne állj!" És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap. Csak várt, csak várt, hogy jön talán a csap , a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba’ marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapott szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lagzi volt, Elébe hoztak ételt és italt; És ím, az étel és bor mellett És a zenének hanginál, csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. PETŐFI SÁNDOR 24 / 1999. AUGUSZTUS 12.