Családi Kör, 2000. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)
2000-05-11 / 19. szám
22/2000. MÁJUS 11. Éjfél körül járhatott az idő, mikor a toronyban félreverték a harangokat. A félig álomban, félig ébren szorongó emberek egyszerre talpon voltak, némelyek fejvesztve menekülni szerettek volna, mások felkapták szerszámaikat, és rohantak a folyó felé, hogy testtel, lélekkel elébe álljanak az áradó víznek. Holdas, csillagos éjszaka volt, a hidegtől kongott a tér, s ebben az üvegszerű levegőben kísértetiesen peregtek és lármáztak a kisbíró dobverői a hosszú utca sarkán. Tram-tra-ra-tram Tram-tra-ra-tram Nem indulót dobolt a dobos, hanem riasztót, s valóban mindenki még jobban összeborzongott ezektől a hangoktól, és alávetette magát egy parancsoló hatalomnak, aminek a kilétét, célját és erejét senki sem tudta volna közelebbről meghatározni. Tram-tra-ra-tram Tram-tra-ra-tram Az üveges levegőben, a holdfény alatt innen is, onnan is előbukkant emberek nagy csoportokban rohantak tovább. Akik így összeverődtek, mintha egy nagy test részeivé váltak volna, kissé megnyugodtak magukban, de akik gyengeségből vagy egyéb okok miatt távolabb maradtak a csoporttól, úgy rohantak eszeveszetten a térben, mint akiket a gonosz szellemek kergetnek, vagy ismeretlen, megnevezhetetlen erők vonzanak a vesztükbe. Morgott és lármázott ez a tömeg, de ezt az általános zűrzavart áthasította egy-egy kiáltás, valaki feljajdult valamiért, valaki valakinek a nevét kiáltotta biztatóan vagy segítséget kérőn. Két negyven év körüli férfi rohant a kavargó tömeg élén. Két nagyon régi jó barát, akik így együtt nemegyszer megmutatták már jószándékukat, okosságukat és erejüket. Sok minden dologban segítségére voltak a község népének, s ha nyáron tüzek lobbantak fel a kazlak között, vagy télen és tavasszal, ha kiáradt a víz, félelmek nélkül vetették magukat szembe a veszedelmekkel. - János, hol vagy? - kiáltotta az egyik, és a másik mindjárt visszakiáltotta: - Itt vagyok, Jóska! - S a következő pillanatban már együtt voltak, mint az ikertestvérek, és rohantak tovább. Ők ketten olyanok voltak, mintha a többi százaknak alakot öltött lelke lettek volna közös céllal és közös akarattal. Együtt gyerekeskedett ez a két ember, együtt küzdöttek a nagy háborúban, s úgy látszott, örök időkre összeszövődött a sorsuk. A víz még nem szakította át a töltést, de már csak pillanatok hiányoztak hozzá, hogy megkezdődjön a drámai színjáték. Nem tették volna-e helyesebben az emberek, ha a folyótól ellenkező irányban kísérlik meg a menekülést? Az utóbbi huszonnégy óra alatt négy-öt méter magasságban dagadt fel a folyó a medrében, s ha kitör gátjai közül, nincs olyan élőlény vagy élettelen tárgy, amelynek megkegyelmezne. A tömeg már odaért a töltés alá, és nekivetette magát a munkának. Emberfeletti erőfeszítéssel ásták és lapátolták a földet, hogy feltöltsék a gátat, hogy elvégezzék kötelességüket még akkor is, ha semmi reményt nem nyújt ez a fáradozásuk. Fent az égen, mint egy sárga, kerek fémlap ragyogott a hold, s ugyanilyen hideg fémszerűséggel remegtek a csillagok. Észak felől éles fogú, vad szelek közeledtek, az emberek ruháin át behasítottak egészen a csontig és velőig, és az égen vöröslila és kénesszürke felhőket hajtottak maguk előtt. De minderre most senki sem figyelt, odaadó alázattal dolgoztak az emberek, nem látták a fenyegető égi színjátékot, és nem hallották a folyón összetorlódott jégtömbök ropogását, mormogását és dübörgését. Mintha kétféle harc folytatódott volna itt egy időben, egyik az ember életéért és javaiért, a másik az ember élete és javai ellen. Hogy a két erő közül melyik gyűri maga alá a másikat, nem lehetett volna előre megmondani. Az élet és halál végső pillanataiban bekövetkezhetik a csoda, amiben az előbb még senki sem hitt, s így nem is bizakodhatott megváltó segítségében. János és Jóska példaadóan dolgoztak, s mint valami elszánt hadsereg kapitányai, vezényelték az általános munka ütemét. Jó volt az ütem, s ezért többen reménykedtek benne, hogy végül is ők kerülnek majd felül a roppant küzdelemben. De nemsokára azok, akik legmesszebb dolgoztak a gáttól, ott hajlongtak a szabad térben, a havas és fagyott földeken, hirtelen, szinte állati riadalommal ordítozni kezdtek. Bekövetkezett a csoda, de nem úgy, ahogy azt az emberek a szívük mélyén kívánták. Amíg a gát feltöltésén fáradoztak, ki is gondolhatta volna, hogy a folyó kanyarjában, jó néhány kilométernyire innen tör ki a víz a medréből, s a hepehupás földeken tajtékosan indul meg errefelé, hogy bekerítse a fáradhatatlan munkát végző tömeget. Semmi kétség, ez az alattomos orvtámadás irgalmatlan elemi erőkkel tör előre, hogy elpusztítsa az útjában álló világot. S a szél egyre erősödött, s az eget mind sötétebbre változtatták át az egymás mellé sodort felhőrongyok. Csak a ravaszul tőrbe ejtett állatok érezhetnek olyan mély riadalmat, olyen reménytelen kiszolgáltatottságot, mint ezek az emberek, akik az előbb még bíztak magukban, és hittek a győzelem lehetőségében. A sötét ég alatt s a vizek összevissza morajlásában egyszerre összezilálódott a dolgozó tömeg rendje, a kezekből kihullottak a szerszámok, s a kiáltások, amik most valami feneketlen mélységekből szakadtak fel, értelmetlenül hangzottak el, mint a vadmadarak összeverődtek a levegőben, és szétmállottak nyomtalanul. Apa a fia után kiáltott, fiú az apja után. János is kiáltozott valahol Jóska után, és Jóska is kiáltozott valahol János után. Mindenki hallotta ezeket a kiáltásokat, és mégis, mintha senki sem hallotta volna. Néhány pillanattal előbb még a győzelemre fogtak össze, s most fejvesztetten széthulottak a menekülésben. A víz halált hozóan rohant feléjük, s nekik szűk egérutakon rohanniuk kellett az élet felé. Mindenki a maga kis életét érezte most a szívében dobogni, mindenki kívánta, hogy kijusson a veszedelmek torkából, s mindenki vakon és süketen legázolta azt, aki az útjába akadt. Milyen jó volt, hogy feketén betakarta őket az ég, s így senki sem láthatta magát, amint eldöntött szomszédja torkára lép. Akinek ereje volt hozzá, kivágta magát a bajból, akiket sodortak, továbbsodródtak, aztán összecsapódott mögöttük a víz. János egy dombon állt már, kívül a veszedelmeken, látta, hogy rohannak el mellette az alaktalan figurák, látta, hogy nincs veszve minden, s a barátja nevét kiáltozta. Híven és követelőn törtek fel belőle a hangok, messzehangzón és hiábavalón. Istenem, milyen összedobottnak és feneketlenül mélynek érezte maga körül a világot. Ordítozott már majdnem sírva, barátja nevét kiáltozta, semmire sem gondolt, s mégis egy egész élet múltja hánytorgott fel benne pillanatok alatt. Ó, hogyisne, hiszen ők egyszer együtt voltak mezítelenül jászadozó kisgyerekek a nyári utcák porában, s egyszer együtt élték át a viharzó, fáradságos és véres esztendőket a nagy háborúban, ezen az éjszakán éjfél előtt együtt indultak el az áradó folyó ellen, s most itt áll a dombon, a vak ég alatt egyedül, egészen egyedül. - Jóska! - kiáltotta torkaszakadtából. - Jóska, ide hozzám! Jóska! Senki se válaszolt, és senkit sem lehetett látni a fekete űrben. Az emberek már messze menekültek erről a helyről, s a kiöntött vizek hideg, vad hullámzással mozogtak a földeken. Kassák Lajos Elszabadult vizek Nem érzelmes író volt Kassák Lajos, de a tragédiák iránt igencsak fogékony. Ritka az olyan novellája, amelyben az emberi könnyeket akarja előcsalni. Az Elszabadult vizek címűben mintha engedett volna szigorából, és szól a halálos veszedelemben magára maradt ember döbbenetéről. BORI Imre