Családi Kör, 2002. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)

2002-11-07 / 45. szám

NŐI ÍRÁS Ősembertan - Képzeld, milyen sikerem volt tegnap! Majdnem megvertek egy boltban - dicsekszik büszkén a Kati. - És mit kérkedsz ezzel? Még ha megcsó­kolni akartak volna... - mondom. - Ó, az már többször megtörtént, hogy vala­ki meg akart csókolni, de a verés, az ritkaság­­számba megy a boltokban. Tudtommal csak egyszer esett meg Újvidéken, hogy egy magyar származású híres külföldi színésznőnek eltör­ték a kezét a boltosok, az újság is megírta, mert az ilyesmi csak híres személyekkel fordul elő... - Hogy Újvidéken megverik a boltosok? - Nem, hanem hogy ezt megírja az újság. És ha most ezt te megírnád, hogy engem is majdnem... - fogja kérlelőre a hangját. - Nézd - mondom a Katinak tárgyilagosan, egy nagyot szusszantva -, nézd, ez nem olyan szenzáció, hogy publicitást érdemelne, egy­részt, mert te nem vagy híres külföldi színész­nő... ! - De szintén magyar származású vagyok - vág közbe. - Másrészt­­ folytatom, mintha nem halla­nám másrészt, aki téged ismer, annak már megfordult a fejében, hogy nem ártana neked néha egyet odasózni. Képzelem, mit műveltél abban a boltban! - Mit műveltem volna? Dzsekit akartam venni a Lajosomnak - néz rám a Kati ártatlan arccal, mint egy ma született politikus. - Dzsekit? A Lajosnak? - hitetlenkedek gu­­nyoros arccal, mint egy fővádlott a hágai főtár­gyaláson. - Igen. Mégpedig egy butikban. Mert a régi dzsekijét, emlékszel, a piacon vettem a romá­noktól, s habár még viselhető... Ne beszéljünk a Lajos régi dzsekijéről! Láttak önök már kockás dzsekit? Na, ugye? Pedig a Lajosé olyan. És a Lajos emberem­lékezet óta viseli. És mivel a Lajossal időnként interjút készítenek a tévések - mert afféle szaktekintély (de nem árulom már el, miben, nehogy ráismerjenek, s ez ártson a renoméjá­nak)­­, a rokonok mindig lelkesen megtelefo­nálják, hogy látták a Lajost a képernyőn, s bár jócskán megkopaszodott és meghízott, ráis­mertek arról a kis kockás dzsekijéről. - És szintén kockás dzsekit követeltél a La­josodnak a butikban? Azért akartak megverni? - kérdezem cinikusan a Katitól. Aki erre felkapja a vizet. - Nem szép tőled - rikácsolja -, aljasság tőled, hogy te is, mint a rokonok... Tudd meg, hogy a Lajos régi dzsekije kétszínű, kifordítha­tó, szóval csak az egyik fele kockás, a másik fele egyszínű lila, ki tehet róla, hogy ő a kocká­sat viseli kívül? Ilyen az ízlése. Kifinomult. - Aha - mondom -, ez abból is látszik, hogy bár annyi szép és okos lány fente rá a fo­gát, mégis téged választott feleségül. - És nem is járt rosszul velem, mert mindig tudok valami extra pénzt keresni, mint most is - henceg a Kati. - És mondom, ha már van mi­ből, hát veszek a Lajosnak egy szuper dzsekit, és habár a piacon két-három ezresért is lehet már venni, a turkálóban még olcsóbban, mon­dom, ha lúd, legyen kövér. És sorra jártam a bu­tikokat, és így tévedtem be abba is, ahol nyolc­ezerbe kerül egy ilyen divatsikoly. És ahol meg akartak verni... - ...mert...? - ...mert egy fia vásárló sem volt a boltban. Csak a két árus. Egy szende leányzó meg egy díjbirkózó. Legalábbis annak látszott. Hát mondtam, ha már úgyis ráérnek, magyarázzák meg, hogy mi ilyen drága ebben a dzsekiben. - És ezért akartak megverni? - Nem, hanem mert nincs humorérzékük. Mivel a Neander-völgyi ősember leszármazottai. - Hát mindannyian azok vagyunk, nem? - ámulok. - Ámulok rajtad. Hogy te milyen járatlan vagy az ősembertanban! Hát te nem nézed a tévében a tudományos műsorokat? - néz rám megütközve a Kati. - Hát te nem tudod, hogy a Neander-völgyieket nagyobbára kiirtották a Cro-Magnon­i, ismétlem, krományoni ősembe­rek, és mi ezeknek az utóbbiaknak az utódai vagyunk. Kivéve tán némely bolti árusokat. - Mit nem mondasz? - sóhajtok, mert tu­dom, mi következik. És tényleg az következett. Hogy a Kati el­magyarázta: Habár a Neander-völgyi ősembereknek na­gyobb volt az agytérfogatuk, mint a miénk, ki­haltak, mert nem tudtak beszélni. Nem tudtak összebeszélni, hogy miként járjanak túl a ki­sebb, de csavarosabb eszű Cro-Magnon­i és hasonló pasik eszén. Ezért részben elestek a velük vívott dorongpárbajban, részint beolvad­tak közéjük, részint éhen haltak. - No de hogy kerül ide a bolti árus meg a humorérzék? - kérdezem, hogy valahogy el­igazodjak a Kati esze járásán. - Azt, ugye, tudod - folytatja türelmes han­gon a Kati -, hogy a világmindenség legmaga­sabb szintű terméke az emberi agy, amire büszkék lehetünk? - A tied is? - kérdezem kétkedve. - Igen. Sőt a tied is - bólint gunyoros arc­cal. - Koszi - mondom. - Nincs mit - mondja. - Te is tudsz gondol­kozni, ha nem is túl logikusan, beszélni, ha nem is túl okosan, és van egy kis humorérzé­ked is, ami például az állatokból hiányzik, és a Neander-völgyiekből is hiányzott. - És a bolti árusokból... - Na igen. Szóval kérdezem én a boltosok­tól, hogy miért nyolcezer a dzseki, mert az árán kívül nem látok rajta semmi különöset. Hogy azért tudjam, miért veszek ilyen drágát a Lajosnak. Mert tényleg eldöntöttem, hogy most egy drágát veszek neki. Szóval kérde­zem, hogy mik a dzseki kvalitásai. De a bolto­sok csak a vállukat vonogatják. Kérdem, hogy tán nem műszálas, hanem természetes anyag­ból készült a bélése. De megint csak a vállu­kat vonogatják. Kérdem, hát mégis mi ennek a drága jószágnak az előnye. De csak hallgat­nak, és rámutatnak a címkére. Hogy eredeti olasz termék. Jó, mondom, de azon kívül, hogy tud olaszul, mit tud még ez a dzseki? Gondoltam, ez olyan vicces, legalább majd el­mosolyodnak. - És nem mosolyodtak el? - Nem. De végül megszólalt a díjbirkózó. Hogy azt mondja, nem azért vannak itt, hogy az én kérdéseimre válaszolgassanak. Hanem miért vannak itt? - kérdeztem. És tudod, mit csinált a díjbirkózó? Válasz helyett megragad­ta a mérőrudat. Te mit csináltál volna ebben a helyzetben? - Én is megragadtam volna a mérőrudat. A kukacoskodásod olykor előcsalja az emberből az ősembert - mondom. - Már úgy értem, az én helyemben? - néz rám a Kati. - Miért, te mit csináltál? - Elhúztam a csíkot, amilyen gyorsan csak tudtam. Tán nem állok le vitatkozni egy Nean­der-völgyi származékkal? Aki úgy fogja a mérőrudat, mint néhai őse a dorongot... Akkor most ezt megírod az újságba? - Mit írjak meg? - nézek a Katira, mert tény­leg nem látom a sztoriban a lényeget. - Hát azt, hogy ilyen Neander-völgyi modor­ral, meg azzal a hatalmas ésszel, ami ezeknek van, nem lehet bejutni Európába. - De hát - próbálok kiigazodni a Kati eszén - magad mondtad, hogy nem az ész mennyi­sége számít. - Hát nem is, itt vagyok élő példaként én - böki mellbe magát a Kati. - Mert hiába kisebb a nők agyveleje tíz dekával, mint a férfiaké, azért mégis mi vagyunk az okosabbak. Mert én is mit csináltam, amikor otthagytam a butikban a buta díjbirkózót? - Tényleg, mit csináltál? - Töltött káposztát. Mert maradt pénzem bő­ven, miután megvettem egy nagyon szép dzse­kit a piacon kétezerért egy kedves asszonytól. Aki elmagyarázta, hogy noha kissé feltűnőnek látszik, meg fog örülni neki a férjem. Mert dzse­kiben újabban a pettyes a divat... KISS Erzsébet 2002. november 7. 23

Next