Családi Kör, 2002. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)
2002-11-07 / 45. szám
NŐI ÍRÁS Ősembertan - Képzeld, milyen sikerem volt tegnap! Majdnem megvertek egy boltban - dicsekszik büszkén a Kati. - És mit kérkedsz ezzel? Még ha megcsókolni akartak volna... - mondom. - Ó, az már többször megtörtént, hogy valaki meg akart csókolni, de a verés, az ritkaságszámba megy a boltokban. Tudtommal csak egyszer esett meg Újvidéken, hogy egy magyar származású híres külföldi színésznőnek eltörték a kezét a boltosok, az újság is megírta, mert az ilyesmi csak híres személyekkel fordul elő... - Hogy Újvidéken megverik a boltosok? - Nem, hanem hogy ezt megírja az újság. És ha most ezt te megírnád, hogy engem is majdnem... - fogja kérlelőre a hangját. - Nézd - mondom a Katinak tárgyilagosan, egy nagyot szusszantva -, nézd, ez nem olyan szenzáció, hogy publicitást érdemelne, egyrészt, mert te nem vagy híres külföldi színésznő... ! - De szintén magyar származású vagyok - vág közbe. - Másrészt folytatom, mintha nem hallanám másrészt, aki téged ismer, annak már megfordult a fejében, hogy nem ártana neked néha egyet odasózni. Képzelem, mit műveltél abban a boltban! - Mit műveltem volna? Dzsekit akartam venni a Lajosomnak - néz rám a Kati ártatlan arccal, mint egy ma született politikus. - Dzsekit? A Lajosnak? - hitetlenkedek gunyoros arccal, mint egy fővádlott a hágai főtárgyaláson. - Igen. Mégpedig egy butikban. Mert a régi dzsekijét, emlékszel, a piacon vettem a románoktól, s habár még viselhető... Ne beszéljünk a Lajos régi dzsekijéről! Láttak önök már kockás dzsekit? Na, ugye? Pedig a Lajosé olyan. És a Lajos emberemlékezet óta viseli. És mivel a Lajossal időnként interjút készítenek a tévések - mert afféle szaktekintély (de nem árulom már el, miben, nehogy ráismerjenek, s ez ártson a renoméjának), a rokonok mindig lelkesen megtelefonálják, hogy látták a Lajost a képernyőn, s bár jócskán megkopaszodott és meghízott, ráismertek arról a kis kockás dzsekijéről. - És szintén kockás dzsekit követeltél a Lajosodnak a butikban? Azért akartak megverni? - kérdezem cinikusan a Katitól. Aki erre felkapja a vizet. - Nem szép tőled - rikácsolja -, aljasság tőled, hogy te is, mint a rokonok... Tudd meg, hogy a Lajos régi dzsekije kétszínű, kifordítható, szóval csak az egyik fele kockás, a másik fele egyszínű lila, ki tehet róla, hogy ő a kockásat viseli kívül? Ilyen az ízlése. Kifinomult. - Aha - mondom -, ez abból is látszik, hogy bár annyi szép és okos lány fente rá a fogát, mégis téged választott feleségül. - És nem is járt rosszul velem, mert mindig tudok valami extra pénzt keresni, mint most is - henceg a Kati. - És mondom, ha már van miből, hát veszek a Lajosnak egy szuper dzsekit, és habár a piacon két-három ezresért is lehet már venni, a turkálóban még olcsóbban, mondom, ha lúd, legyen kövér. És sorra jártam a butikokat, és így tévedtem be abba is, ahol nyolcezerbe kerül egy ilyen divatsikoly. És ahol meg akartak verni... - ...mert...? - ...mert egy fia vásárló sem volt a boltban. Csak a két árus. Egy szende leányzó meg egy díjbirkózó. Legalábbis annak látszott. Hát mondtam, ha már úgyis ráérnek, magyarázzák meg, hogy mi ilyen drága ebben a dzsekiben. - És ezért akartak megverni? - Nem, hanem mert nincs humorérzékük. Mivel a Neander-völgyi ősember leszármazottai. - Hát mindannyian azok vagyunk, nem? - ámulok. - Ámulok rajtad. Hogy te milyen járatlan vagy az ősembertanban! Hát te nem nézed a tévében a tudományos műsorokat? - néz rám megütközve a Kati. - Hát te nem tudod, hogy a Neander-völgyieket nagyobbára kiirtották a Cro-Magnoni, ismétlem, krományoni ősemberek, és mi ezeknek az utóbbiaknak az utódai vagyunk. Kivéve tán némely bolti árusokat. - Mit nem mondasz? - sóhajtok, mert tudom, mi következik. És tényleg az következett. Hogy a Kati elmagyarázta: Habár a Neander-völgyi ősembereknek nagyobb volt az agytérfogatuk, mint a miénk, kihaltak, mert nem tudtak beszélni. Nem tudtak összebeszélni, hogy miként járjanak túl a kisebb, de csavarosabb eszű Cro-Magnoni és hasonló pasik eszén. Ezért részben elestek a velük vívott dorongpárbajban, részint beolvadtak közéjük, részint éhen haltak. - No de hogy kerül ide a bolti árus meg a humorérzék? - kérdezem, hogy valahogy eligazodjak a Kati esze járásán. - Azt, ugye, tudod - folytatja türelmes hangon a Kati -, hogy a világmindenség legmagasabb szintű terméke az emberi agy, amire büszkék lehetünk? - A tied is? - kérdezem kétkedve. - Igen. Sőt a tied is - bólint gunyoros arccal. - Koszi - mondom. - Nincs mit - mondja. - Te is tudsz gondolkozni, ha nem is túl logikusan, beszélni, ha nem is túl okosan, és van egy kis humorérzéked is, ami például az állatokból hiányzik, és a Neander-völgyiekből is hiányzott. - És a bolti árusokból... - Na igen. Szóval kérdezem én a boltosoktól, hogy miért nyolcezer a dzseki, mert az árán kívül nem látok rajta semmi különöset. Hogy azért tudjam, miért veszek ilyen drágát a Lajosnak. Mert tényleg eldöntöttem, hogy most egy drágát veszek neki. Szóval kérdezem, hogy mik a dzseki kvalitásai. De a boltosok csak a vállukat vonogatják. Kérdem, hogy tán nem műszálas, hanem természetes anyagból készült a bélése. De megint csak a vállukat vonogatják. Kérdem, hát mégis mi ennek a drága jószágnak az előnye. De csak hallgatnak, és rámutatnak a címkére. Hogy eredeti olasz termék. Jó, mondom, de azon kívül, hogy tud olaszul, mit tud még ez a dzseki? Gondoltam, ez olyan vicces, legalább majd elmosolyodnak. - És nem mosolyodtak el? - Nem. De végül megszólalt a díjbirkózó. Hogy azt mondja, nem azért vannak itt, hogy az én kérdéseimre válaszolgassanak. Hanem miért vannak itt? - kérdeztem. És tudod, mit csinált a díjbirkózó? Válasz helyett megragadta a mérőrudat. Te mit csináltál volna ebben a helyzetben? - Én is megragadtam volna a mérőrudat. A kukacoskodásod olykor előcsalja az emberből az ősembert - mondom. - Már úgy értem, az én helyemben? - néz rám a Kati. - Miért, te mit csináltál? - Elhúztam a csíkot, amilyen gyorsan csak tudtam. Tán nem állok le vitatkozni egy Neander-völgyi származékkal? Aki úgy fogja a mérőrudat, mint néhai őse a dorongot... Akkor most ezt megírod az újságba? - Mit írjak meg? - nézek a Katira, mert tényleg nem látom a sztoriban a lényeget. - Hát azt, hogy ilyen Neander-völgyi modorral, meg azzal a hatalmas ésszel, ami ezeknek van, nem lehet bejutni Európába. - De hát - próbálok kiigazodni a Kati eszén - magad mondtad, hogy nem az ész mennyisége számít. - Hát nem is, itt vagyok élő példaként én - böki mellbe magát a Kati. - Mert hiába kisebb a nők agyveleje tíz dekával, mint a férfiaké, azért mégis mi vagyunk az okosabbak. Mert én is mit csináltam, amikor otthagytam a butikban a buta díjbirkózót? - Tényleg, mit csináltál? - Töltött káposztát. Mert maradt pénzem bőven, miután megvettem egy nagyon szép dzsekit a piacon kétezerért egy kedves asszonytól. Aki elmagyarázta, hogy noha kissé feltűnőnek látszik, meg fog örülni neki a férjem. Mert dzsekiben újabban a pettyes a divat... KISS Erzsébet 2002. november 7. 23