Családi Kör, 2005. január-március (16. évfolyam, 1-13. szám)

2005-02-03 / 5. szám

A táj, mely kivet bennünket 2005. január Az újvidéki sugárúton Az egyik közeli sugárúti üzletben már hetek óta figyelem a kirakatban elhelyezet szánkót. Reggel a hófedte várost megpillantva azonnal arra a szánkóra gondoltam. Elbandukoltam az üzletbe friss kenyeret venni, meg azért is, hogy friss, hóillatú levegőt szippantsak magamba. És hogy megnézzem, mi történt a szánkóval. Az út­testen bukdácsolnak az emberek, mert nincs, aki eltakarítsa a friss havat. Az üzlet kirakatában nem látom a szánkót. Csak azt nem értem, hogy miért nem szánkáznak az újvidéki sugárúton a gyerekek. Legalább megvigasztalnák a bukdá­csoló embereket. Egy dilemmáról Európa vagy Mladic? A jelen pillanatban ez a legnagyobb szerbiai dilemma. A belgrádi kerü­leti bíróság kiadta az elfogatási parancsot, a vég­rehajtás a rendőrség és a kormány dolga, így szól a törvény. Senki sem tudja, hogy a kormányt kö­telezik-e a törvények vagy nem. A jelenlegi kor­mány egyre csak azt ismételgeti, hogy az előző kormány sem tartotta be a törvényt. Amilyen a „legalizmus", olyan az alibije. A bácskai exodusról Jelko Kacin, az Európai Parlament vajdasági tényfeltáró küldöttségének a tagja Vajdaság et­nikai térképének megváltoztatását így kommen­tálta: „Boszniai, horvát és kosovói menekültek ér­keztek a Vajdaságba, magyarok viszont sokan távoztak onnan Magyarországra a jobb gazdasá­gi kilátások miatt."Tehát Kacin elhatárolódik a po­litikai üldözés lehetőségétől. Nem vitás, hogy ezt Kacin tényekkel tudja alátámasztani. Többek kö­zött azzal is, hogy még a kilencvenes évek legna­gyobb magyar exodusa idején is alig találunk a tá­vozók között olyanokat, akik üldöztetésnek vagy a hatalom bírálatának voltak kitéve. Illetve még olyanból is csak néhány akad, aki a széles közvé­lemény előtt, vagyis a szerb sajtóban radikálisan bírálta volna a hatalmat, amire bőven volt lehető­ség, hiszen a kilencvenes évek szerb ellenzéki saj­tója nyitva állt előttük. Egyszóval nehéz tagadni a kivándorlás gazdasági jellegét, erről csak azok tehetnek a nemzetközi fórumok előtt vallomást, akik eltávoztak. Ebből azonban még nem derül ki, hogy miért lángolt fel a kisebbségellenes indulat, miután Szerbia az Európai Parlament tagja lett. Kis első magyar mondata „Hull a hó." Ez volt az első magyar mondat, amit Danilo Kis megtanult az apjától. Úgy érzé­kelte, hogy ez a mondat kifejezi az egész pan­non világot. Kitekintek az ablakon. Az emberek a telet várják, ám én úgy érzem, hull a hó, hullani fog egész éven át, s mindent betemet. Egy ideig még reménykedünk, hogy mégis közeleg a tél, aztán beköszönt a tavasz, a nyár közepén pedig rádöbbenünk, hogy megőszült a táj, amely kive­tett bennünket magából. Az áldozathozókról Traktorista barátom bütykös ujjával a rádiódif­fúziós törvény 95. paragrafusára bök, amely ki­mondja, hogy a közszolgálati médiumok igaz­gatóbizottságában nem foglalhatnak helyet pártfunkcionáriusok, tartományi, köztársasági, szö­vetségi képviselők, kinevezett vagy megválasztott tisztségviselők, a helyi önkormányzatok küldöttei. A mi kis csínytevőink, közli a traktorista gunyoro­san, nem veszik tudomásul, hogy az állam ugyan­úgy finanszírozza a kisebbségi lapokat, mint a te­levíziót. Ne kukacoskodj, csillapítom a barátomat, ők puszta áldozatkészségből, a magyarság szolgá­latának függvényében értik félre a törvényt. Goe­the Mefisztója - Eörsi hívta fel a figyelmemet az ér­dekfeszítő gondolatra -„Olyan erőkből áll, / Mely folyvást rosszra tör, és folyvást jót csinál." Ma már más szelek fújnak. Olyan erők törtek az élre, akik folyvást jóra törnek, de folyvást rosszat tesznek. A traktorista legyintett, amivel tudtomra adta, hogy nincs kedve a Faustról beszélgetni. Ezek régi szép dolgok, a maiakkal pedig torkig van. A sátortáborokról Danilo Kis önéletrajzi regénye, sajnos, csak szép terv maradt. Néhány rövid jegyzetlapot, váz­latot hagyott hátra csupán. Az egyiken írja, hogy a szabadkai pályaudvaron a vonat sokáig várako­zott a Magyarországra menekülő kis családdal. A peronon muskátlik virítottak. Néhány vezényszót vet a papírra: Szabadka, Kosztolányi, soknyelvű­ség. Mélységesen sajnálom, hogy nem született meg az a mű, legalább emlékünk maradt volna ar­ról, hogy milyen is ez a szabadkai Bábel, amely im­már sátortáborokká hullik szét. De nemcsak Sza­badka, hanem az egész Vajdaság, ahol, ha valaki nem vonul be az egyik vagy a másik sátorba, el­kerülhetetlenül hontalanná válik. Sátorlakó vagy hontalan? Mi a jobbik megoldás? Nem tudom. A józsuai haragról Danilo Kis, persze, tudta, idejében figyelmez­tetett arra, hogy a hontalanság élménye vár ránk. Tudatosan, szörnyen tudatosan választotta Pá­rizst, járta a nagyvilágot, menekült, de sohasem úgy tért vissza, mint egy előkelő idegen, hanem felelősséget vállalt a szülőföldért. Ezt bizonyítja az Anatómiai lecke című könyve, ez a hatalmas vitairat, kiváló kortörténeti diagnózis, esztétikai hitvallás, egyszóval: ars poetica. Ars poetica még akkor is, ha sokan úgy vélik: igen régimódi. A leg­nagyobb nemzetközi elismerésekkel a háta mö­gött farkasszemet nézett a szülőfölddel. Nem érzékenyült el, nem csipkedte a szülőföld babér­leveleit, hanem józsuai haraggal ostorozta. Nem kerülgette, hanem nevén nevezte a dolgokat. Ügynökök az interneten Folyik a vita az új anyaországi ügynöktörvény­javaslatról. Úgy látszik, ezután még több titok­ról lehullik a lepel. Szeretném leírni, hogy talán az utolsó. Persze csak szeretném, hiszen a Kádár­rendszer ügynökeinek állhatatos leleplezése nem jelenti, hogy Magyarország lélekben leszámolt a XX. század bűneivel. Az időnként teret hódító antiszemita felhangok arra emlékeztetnek, hogy az ország mégsem volt képes elmetszeni az egy­mást követő zsidótörvények szellemi hajszálere­it, s igaza van Ungváry Rudolfnak, aki szerint Ma­gyarországon ma egyszerre kell feldolgozni az 1945 előtti és az 1945 és 1989 közötti örökséget (Magyar Hírlap 2002. 07.15.). Az ügynöktörvény, legalább részben - végre! - a hajszálereket tépi fel. Ezután nemcsak a közszereplők múltja kerül nyilvánosságra, hanem - ha a parlament elfogad­ja a törvényt - egyetlen kádárista ügynök neve sem maradhat titokban. A Történeti Hivatalban vagy három kilométernyi papírköteg várja, hogy felszabaduljon. Ki, kit és miért jelentett fel? A Népszabadságban olvasom, hogy az ügynöklista az internetre kerül majd. A titok feltárása cseppet sem egyszerű, magyarázza az egyik szakértő, az ügynökök morbid képzeletvilága miatt. Huszon­kilenc ügynök választotta például a Hóvirág fedő­nevet, ami mindenképpen bonyodalmakat okoz­hat. Huszonkilenc Hóvirág súgta be szomszédját, kollegáját, vagy - miért ne? - írótársát. A jutalom néha a pénzbeli juttatás volt, néha rangos mű­vészi elismerés. Mennyi babér fog elfonnyadni egyik napról a másikra! De engem mégis a Hóvi­rág fedőnév háborít fel legjobban. Miféle perverz képzelőerő kellett ahhoz, hogy egy ügynök Hóvi­rágnak keresztelje magát? Kíváncsi vagyok, hogy Szerbiában milyen fedőnevet választottak az ügy­nökök. „Fehér liliom?­­,„Ibolya",„Öncélú szépség", „Áldozati bárány", „Tiszta kéz"? Mi lesz, ha csordo­gálni kezd a beteg testből a genny, ha az öncélú szépségről egy napon kiderül, hogy nem volt ön­célú, a kezek meg könyékig mocskosak voltak? A kisebbségi tündérekről A pesti vonatban M. meditációját hallgatom. Pályázatok. Százmilliók­­ forintban. Valami ha­talmas létesítmény, két és fél millió euró. A sze­mem káprázik. Olyan ez, mint egy dél-amerikai történet. Ennyiért Észak-Bácskában egy egész villasort lehetne vásárolni. Ha mindez megfelel a tényeknek, akkor a kisebbségi élet olyan lesz, mint egy tündérkert. Csak még nem tudni, hogy kik lesznek benne a tündérek. Nyelvjátékok Budapest. Továbbra is mély döbbenet vesz erőt rajtam, ha a világ az anyanyelvemen szól hoz­zám. Újvidéken csak szűk baráti körben szólalok meg magyarul, vagy pedig a dolgozószobámban engedem át magam az anyanyelvemnek. Más­ként élem át az anyanyelvem Budapesten, és más­ként Újvidéken. Mint ahogy megint másféle érzés, ha szerb barátaimmal Budapesten szerbül társal­gok vagy Újvidéken és Belgrádban. A szerb nyelv is másként hangzik itt, és másként ott, akárcsak a magyar. Egészen új nyelvjátékokkal barátkozom. Mi lesz a tündérekkel? A Népszabadság tényeket tár fel és szám­adatokat közöl az Illyés Közalapítvány pénzei­nek elherdálásáról. Pénzek tűntek el, még senki sem tudja, hova. Nyomozást indított a fővárosi ügyészség, vagyis valami baj van a kisebbségi tündérkertekben? De mi lesz a tündérekkel? VÉGEL László 8 2005. február 3

Next