Családi Kör, 2005. január-március (16. évfolyam, 1-13. szám)
2005-01-06 / 1. szám
leléptünk az új esztendőbe, a régi gondjaink viszont megmaradtak. Az emberi problémák megoldása nem igazodik a naptárhoz, csak szerencsés esetben történik meg, hogy bizonyos határidőn belül elérjük azt, amit szerettünk volna. Sokszor mondjuk, hogy ember tervez, Isten végez... De azért mégsem árt tudni, mi az, ami az emberi képességek határai közé tartozik, és mi az, ami ellen nem sokat tehetünk. Ha például az itteni Vöröskereszt is megszervezi, adományainkkal segíthetünk a délkelet-ázsiai szökőár pusztítását túlélt áldozatokon. Viszont nem sokat tehetünk immár a december 5-i magyarországi sikertelen népszavazás utáni csalódásunk ügyében, amikor a magyarországi nemzettársaink elutasítottak bennünket - de annyit mindenképpen tudunk már, hogy így is, csalódottan is lehet élni. Csalódásainkat könnyebben elviseljük, ha konkrétan megfogalmazzuk, hogy mi bánt bennünket, hiszen a konkrét bajra könnyebben találni orvosságot is. Imre, szabadkai nyugdíjas olvasónk is ezt tartotta szem előtt, amikor eltöprengett a népszavazás eredményén: „Megkérdezem, hogy milyen anya az, aki csónakkal odaevez a fuldokló kisfiához, akinek a szemében felcsillan az utolsó remény, s ahelyett, hogy feléje nyújtaná a segítő kezét, az evezővel fejbe vágja, majd otthagyja gyermekét?"- teszi fel a kérdést olvasónk a levelében, majd tovább folytatja töprengését:„Emlékszem a magyar miniszerelnök úr szavaira, amikor azt mondta, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. (...) Miért kellett saját magát meghazudtolni azzal, hogy nemmel szavazott? Pedig kezében volt a lehetőség, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke legyen. (...) Még mindig töprengek. A miniszterelnök úr nagylelkűen azon fáradozik, hogy néhány milliárd (?) forinttal segítséget nyújtson a határokon túl élő magyarok szülőföldön maradásához. De hát mi itt éltünk, és eddig is itt maradtunk, és ezután is itt fogunk maradni, eme nagylelkű segítség nélkül is."- fogalmazott olvasónk, és tegyük hozzá, hogy a segítséggel kapcsolatos gondolatában van az élet művészetének egy fontos vonatkozása: ha embertársainknak olyan segítséget tudunk nyújtani, amilyenre szükségük van, és ha olyan segítséget kapunk, amilyenre nekünk szükségünk van. A kettős állampolgárság által történő nemzetegyesítés lehetősége azonban nemcsak segítség kérdése: történelmi és politikai bátorság és felelősség, amihez - a jelek szerint - még nem ért be a magyar társadalom. De reménykedjünk! Remény után (pletyka miatt) csalódás A remény életünk nehéz perceiben sokszor nyújt vigasztalást, bár Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versének most következő részletében így fogalmazva kijózanít bennünket: Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan,Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém ? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valót; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalás. Szerencsére az ember általában nem adja fel, és a csalódások után is megy tovább. Hétköznapinak tűnő, de nem egyedi problémával jelentkezett Ella, péterrévei olvasónk, aki leírja, hogy nagynénje szép reményekkel indult kapcsolatát egy olyan nő tette tönkre, aki valótlan rossz híreket terjesztett róla bosszúból, mert az illető férfi a nagynéni mellett döntött, és nem őmellette. A rosszmájú pletykáknak az lett a következménye, hogy a fodrász nagynénihez az új lakhelyén senki sem jár frizurát készíttetni, és kis falu lévén, senki sem akar vele barátkozni. A nagynéni elkeseredésében most nem lát más megoldást, mint visszaköltözni oda, ahonnan jött. „Nagynénémnek a pletykálkodásból erkölcsi és anyagi kára származott. Az illető nő személysértő SMS-ekkel zaklatja, fenyegeti, hogy ha nem költözik el, az egész falut ellene fordítja"- írja levelében olvasónk, majd így folytatja: „Nagynénim a 12 éves kisfia miatt is aggódik, hogy a sok pletyka megmérgezi a lelkét a gyereknek." Ella arra kíváncsi, van-e értelme, hogy a nagynéni feljelentse az illető hölgyet zaklatás címén, és arra kéri olvasóinkat, mondják el véleményüket az ilyen, a mások ellen irányuló magatartás esetében mi lehet az orvosság?„Vajon mi az ára a boldogságnak?"- kérdezi, és hozzáteszi: feltehetően sok társkereső szembesült más hasonló problémával, talán hozzá tudnának szólni a témához. Nos, íme a felkérés: írják meg a rovatnak, vagy telefonon mondják el véleményüket a fenti problémáról! Magányosság ellen Hogy péterrévei olvasónkon kívül mások számára is ismeretesek a kapcsolatot romboló különböző helyzetek, egy szabadkai levél is jelzi, amit Búzavirág néven írt alá olvasónk: „A félténykeség is tönkreteheti a legjobbnak induló kapcsolatot is. Özvegyen maradtam, és úgy hozta a sors, hogy egy nálam jóval idősebb úrral ismerkedtem meg. Szépnek ígérkező együttélésnek indult a kapcsolatunk, sajnos hamar kiderült a partneremről, hogy betegesen féltékeny. Az is baj volt, ha egy ismerős férfi köszönt nekem, így hamar vége lett a barátságunknak. Anyagi problémák nem voltak, mert fiatalon mindketten keményen dolgoztunk, a féltékenység miatt mégsem sikerült a kapcsolatunk. Én most 60 éves özvegy vagyok, és sorstársaimnak azt üzenem: ha egy kapcsolat jól működik, akkor az anyagiak miatt nem érdemes mindezt felrúgni." Ez a szabadkai idézet is jelzi: jó, ha megismerjük mások sorsát, mert azáltal világosabban látjuk a saját helyzetünket. A Családi Klub több ilyen vonatkozású levelet kapott az elmúlt hónapokban, és ezekből csak szemléltetőül közöljük a párkapcsolati problémához hozzászóló egy másik Irén levelének egy részletét: „Nekünk, nőknek nagyon óvatosnak kell lennünk. Sokat tanultam Piroska leveléből, Ilike leveléből, az oromi asszony leveléből." Júlia, bánáti olvasónk is ilyen vonatkozású levéllel kereste fel a rovatot, amelyben - saját tapasztalatára hivatkozva - leírja, hogy 60 év felett nagyon nehéz párra találni, mert akinek van miből megélnie, az általában jól meggondolja, hogy elhagyja-e a saját fészkét... A férfiaknak általában kell a nő egy kis házimunkára, amit a nő leeszik, a nőknek meg általában a férfi a nyugdíjáért meg a vagyonáért kell, és kevés az igazi kapcsolat, ahol annyit várnak a partnertől, amennyit nyújtanak. Sajnos a társkeresők 80 százaléka mind a nők, mind a férfiak, érdekből keres párt, és az a 20 százalék pedig elveszik a nagy tömegben, és a sok sikertelen próbálkozásban elmegy a kedve a társkereséstől és feladja" - írja Júlia. Újvidékről Irén viszont más szemmel tekint e próbálkozásokra, íme a levele, ami olyan szép, hogy érdemes minden részletét idézni: „Több hónapja kísérem figyelemmel a Családi Klubot, és szeretnék néhány szót mondani azoknak, akik magányosak és el vannak keseredve. Én 48 éves özvegy vagyok, munkaviszonyban vagyok és sokat dolgozom. Három szép gyermekem van és három gyönyörű unokám, és sohasem érezhetem magamat egyedül és magányosnak. De meg tudom érteni azokat, akik magányosnak érzik magukat. Néhány évvel ezelőtt huzamosabb ideig karitatív munkában vettem részt, és több elhagyott idős emberrel találkoztam. Voltak közöttük igazi elhagyatottak is, de legtöbbjük nem is volt teljesen egyedül, voltak hozzátartozóik, családok, rokonok. Mégis egyedül voltak, mert azokkal nem voltak jó viszonyban. Miért? Egy anyuka miért nem beszél évekig a fiával, lányával, miért nem ismeri az unokáit? Hosszú beszélgetések során sokszor kiderült, hogy csak egy kis apróságon vesztek össze, de... Egyik sem tud megbocsátani. Az idősebbek makacsul elvárják, hogy azt a gyeremekek tegyék meg, azok pedig túl büszkék és így tovább... Családi Klub Reményeink és tévedéseink Van esélyünk, hogy ezután másként legyen! 2005. január 6. 26