Családi Kör, 2005. január-március (16. évfolyam, 1-13. szám)

2005-01-06 / 1. szám

leléptünk az új esztendőbe, a régi gond­jaink viszont megmaradtak. Az emberi problémák megoldása nem igazodik a­­ naptárhoz, csak szerencsés esetben tör­ténik meg, hogy bizonyos határidőn belül elér­jük azt, amit szerettünk volna. Sokszor mondjuk, hogy ember tervez, Isten végez... De azért még­sem árt tudni, mi az, ami az emberi képességek határai közé tartozik, és mi az, ami ellen nem so­kat tehetünk. Ha például az itteni Vöröskereszt is megszervezi, adományainkkal segíthetünk a délkelet-ázsiai szökőár pusztítását túlélt áldo­zatokon. Viszont nem sokat tehetünk immár a december 5-i magyarországi sikertelen népsza­vazás utáni csalódásunk ügyében, amikor a ma­gyarországi nemzettársaink elutasítottak ben­nünket - de annyit mindenképpen tudunk már, hogy így is, csalódottan is lehet élni. Csalódásainkat könnyebben elviseljük, ha konkrétan megfogalmazzuk, hogy mi bánt ben­nünket, hiszen a konkrét bajra könnyebben ta­lálni orvosságot is. Imre, szabadkai nyugdíjas olvasónk is ezt tartotta szem előtt, amikor eltöp­rengett a népszavazás eredményén: „Megkérdezem, hogy milyen anya az, aki csónakkal odaevez a fuldokló kisfiához, akinek a szemében felcsillan az utolsó remény, s ahe­lyett, hogy feléje nyújtaná a segítő kezét, az evezővel fejbe vágja, majd otthagyja gyerme­két?"- teszi fel a kérdést olvasónk a levelében, majd tovább folytatja töprengését:„Emlékszem a magyar miniszerelnök úr szavaira, amikor azt mondta, hogy 15 millió magyar miniszterelnö­ke akar lenni. (...) Miért kellett saját magát meg­hazudtolni azzal, hogy nemmel szavazott? Pe­dig kezében volt a lehetőség, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke legyen. (...) Még min­dig töprengek. A miniszterelnök úr nagylelkű­en azon fáradozik, hogy néhány milliárd (?) fo­rinttal segítséget nyújtson a határokon túl élő magyarok szülőföldön maradásához. De hát mi itt éltünk, és eddig is itt maradtunk, és ezután is itt fogunk maradni, eme nagylelkű segítség nél­kül is."- fogalmazott olvasónk, és tegyük hozzá, hogy a segítséggel kapcsolatos gondolatában van az élet művészetének egy fontos vonatko­zása: ha embertársainknak olyan segítséget tu­dunk nyújtani, amilyenre szükségük van, és ha olyan segítséget kapunk, amilyenre nekünk szükségünk van. A kettős állampolgárság által történő nemzetegyesítés lehetősége azonban nemcsak segítség kérdése: történelmi és politi­kai bátorság és felelősség, amihez - a jelek sze­rint - még nem ért be a magyar társadalom. De reménykedjünk! Remény után (pletyka miatt) csalódás A remény életünk nehéz perceiben sokszor nyújt vigasztalást, bár Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versének most következő részletében így fogalmazva kijózanít bennünket: Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan,­­Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém ? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valót; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalás. Szerencsére az ember általában nem adja fel, és a csalódások után is megy tovább. Hét­köznapinak tűnő, de nem egyedi problémával jelentkezett Ella, péterrévei olvasónk, aki le­írja, hogy nagynénje szép reményekkel indult kapcsolatát egy olyan nő tette tönkre, aki va­lótlan rossz híreket terjesztett róla bosszúból, mert az illető férfi a nagynéni mellett döntött, és nem őmellette. A rosszmájú pletykáknak az lett a következménye, hogy a fodrász nagyné­nihez az új lakhelyén senki sem jár frizurát ké­szíttetni, és kis falu lévén, senki sem akar vele barátkozni. A nagynéni elkeseredésében most nem lát más megoldást, mint visszaköltözni oda, ahonnan jött. „Nagynénémnek a pletykálkodásból erköl­csi és anyagi kára származott. Az illető nő sze­mély­sértő SMS-ekkel zaklatja, fenyegeti, hogy ha nem költözik el, az egész falut ellene fordít­ja"- írja levelében olvasónk, majd így folytatja: „Nagynénim a 12 éves kisfia miatt is aggódik, hogy a sok pletyka megmérgezi a lelkét a gye­reknek." Ella arra kíváncsi, van-e értelme, hogy a nagynéni feljelentse az illető hölgyet zaklatás cí­mén, és arra kéri olvasóinkat, mondják el véle­ményüket az ilyen, a mások ellen irányuló maga­tartás esetében mi lehet az orvosság?„Vajon mi az ára a boldogságnak?"- kérdezi, és hozzáteszi: feltehetően sok társkereső szembesült más ha­sonló problémával, talán hozzá tudnának szól­ni a témához. Nos, íme a felkérés: írják meg a rovatnak, vagy telefonon mondják el véleményüket a fen­ti problémáról! Magányosság ellen Hogy péterrévei olvasónkon kívül mások számára is ismeretesek a kapcsolatot rombo­ló különböző helyzetek, egy szabadkai levél is jelzi, amit Búzavirág néven írt alá olvasónk: „A félténykeség is tönkreteheti a legjobbnak induló kapcsolatot is. Özvegyen maradtam, és úgy hozta a sors, hogy egy nálam jóval idő­sebb úrral ismerkedtem meg. Szépnek ígérke­ző együttélésnek indult a kapcsolatunk, sajnos hamar kiderült a partneremről, hogy betege­sen féltékeny. Az is baj volt, ha egy ismerős férfi köszönt nekem, így hamar vége lett a barátsá­gunknak. Anyagi problémák nem voltak, mert fiatalon mindketten keményen dolgoztunk, a féltékenység miatt mégsem sikerült a kap­csolatunk. Én most 60 éves özvegy vagyok, és sorstársaimnak azt üzenem: ha egy kapcsolat jól működik, akkor az anyagiak miatt nem érde­mes mindezt felrúgni." Ez a szabadkai idézet is jelzi: jó, ha megis­merjük mások sorsát, mert azáltal világosabban látjuk a saját helyzetünket. A Családi Klub több ilyen vonatkozású levelet kapott az elmúlt hóna­pokban, és ezekből csak szemléltetőül közöljük a párkapcsolati problémához hozzászóló egy másik Irén levelének egy részletét: „Nekünk, nőknek nagyon óvatosnak kell lennünk. Sokat tanultam Piroska leveléből, Ilike leveléből, az oromi asszony leveléből." Júlia, bánáti olvasónk is ilyen vonatkozású levéllel kereste fel a rovatot, amelyben - saját tapasztalatára hivatkozva - le­írja, hogy 60 év felett nagyon nehéz párra talál­ni, mert akinek van miből megélnie, az általában jól meggondolja, hogy elhagyja-e a saját fész­két... A férfiaknak általában kell a nő egy kis házi­munkára, amit a nő leeszik, a nőknek meg általá­ban a férfi a nyugdíjáért meg a vagyonáért kell, és kevés az igazi kapcsolat, ahol annyit várnak a partnertől, amennyit nyújtanak. Sajnos a társ­keresők 80 százaléka mind a nők, mind a férfiak, érdekből keres párt, és az a 20 százalék pedig el­veszik a nagy tömegben, és a sok sikertelen pró­bálkozásban elmegy a kedve a társkereséstől és feladja" - írja Júlia. Újvidékről Irén viszont más szemmel tekint e próbálkozásokra, íme a leve­le, ami olyan szép, hogy érdemes minden rész­letét idézni: „Több hónapja kísérem figyelemmel a Csa­ládi Klubot, és szeretnék néhány szót mon­dani azoknak, akik magányosak és el vannak keseredve. Én 48 éves özvegy vagyok, munka­­viszonyban vagyok és sokat dolgozom. Három szép gyermekem van és három gyönyörű uno­kám, és sohasem érezhetem magamat egyedül és magányosnak. De meg tudom érteni azokat, akik magányosnak érzik magukat. Néhány évvel ezelőtt huzamosabb ideig karitatív munkában vettem részt, és több elhagyott idős emberrel találkoztam. Voltak közöttük igazi elhagyatot­tak is, de legtöbbjük nem is volt teljesen egye­dül, voltak hozzátartozóik, családok, rokonok. Mégis egyedül voltak, mert azokkal nem vol­tak jó viszonyban. Miért? Egy anyuka miért nem beszél évekig a fiával, lányával, miért nem is­meri az unokáit? Hosszú beszélgetések során sokszor kiderült, hogy csak egy kis apróságon vesztek össze, de... Egyik sem tud megbocsáta­ni. Az idősebbek makacsul elvárják, hogy azt a gyeremekek tegyék meg, azok pedig túl büsz­kék és így tovább... Családi Klub Reményeink és tévedéseink Van esélyünk, hogy ezután másként legyen! 2005. január 6. 26

Next