Családi Kör, 2015. április-június (26. évfolyam, 14-26. szám)

2015-04-02 / 14. szám

B­ebizonyított, hogy az akarat, az el­szántság csodákra képes, még akkor is, ha az ember már túljutott zsenge if­júkorán. Erről tanúskodik az újvidé­ki születésű, de már több mint harminc éve Kanadában élő Jung Ágnes mára már szinte megirigyelhető erőnléte. Negyvenkilenc éve­sen kezdett el rendszeresen futni, s az elmúlt négy évben lefutott jó néhány fél- és teljes maratoni távot. Az öt és tíz kilométeres távok már szinte meg sem kottyannak neki, hiszen most márciusban lefutott egy 60 kilométeres ultramaratont! Azt mondja, a futás nemcsak fizikai, hanem szellemi dolog is. Nagyon sokat megtudha­tunk magunkról általa, és az élethez is jobban tudunk alkalmazkodni vagy a nehézségeket átugrani. - Hogy jött az életébe a sport, konkrétan a futás? - Semmi sem történik véletlenül, az sem, hogy elkezdtem futni. Egy jó barátom már évek óta mondogatta, hogy fussak vele, én meg fo­lyamatosan azt, hogy nem vagyok futó, külö­nösen nem hosszútávfutó. Túrázni sokat tú­ráztam, olyan is volt, hogy húsz kilométert naponta, de utoljára a középiskolában futot­tam úgy rendesen. A barátom egy nap újra azt panaszolta, hogy unalmas egyedül rónia a ki­lométereket, hát ráálltam, hogy úgy támoga­tásból vele megyek. Gondoltam, 10 kilométer talán nem lesz gond, a másik tízet meg majd meglátjuk. Végül is csak lefutottam a 20 kilo­métert, amit a következő hétvégén megismé­teltem. Ez óriási erőt, lendületet adott, mert hirtelen a félmaratoni távolság elérhető távol­ságba került, így 49 éves koromra be is regiszt­ráltam az első versenyemre, egy félmaratonra.­­ Manapság mindenki az időhiányra, a folytonos rohanásra panaszkodik: munka, család, gyerekek... Esetében hogyan sikerül családot, hobbit, munkát összeegyeztetnie? - A szüleim is mindig aktívak voltak, de sen­ki sem futott a családban, viszont lelkes úszók, túrázók voltak, sokat bicikliztünk, jártuk a ter­mészetet. Én is így neveltem a három fiamat, szóval a különböző fizikai aktivitások mindig részei voltak az életünknek. Most meg, hogy a fiaim már felnőttek, egy kicsit több időt tu­dok távol tölteni tőlük, a családtól, és így jut idő edzésre is. Természetesen mindannyiunk élete mozgalmas, és kevés az idő mindenre, de meg kell találni azt a középutat, ahol, ami igazán fontos nekünk, az beleférjen a napja­ Sohasem késő Egy asszony, akinek szenvedélyévé vált a hosszútávfutás 18 2015. április 2.

Next