Családi Kör, 2018. január-március (29. évfolyam, 1-13. szám)
2018-02-22 / 8. szám
MESTERSÉG Kilencévesen már kötőféket kötött Vajdaságban ma már nem sok kisiparos készít köteleket. A csantavéri Szvetecska Nándor és lánya, Marietta egyike a kivételeknek. Számukra fontos, hogy minőségi árut készítsenek, a hagyományokat megtartva korszerűsítsék a vállalkozást, és igyekeznek a megfelelő piacot is megtalálni portékáik értékesítéséhez. Szvetecska Nándor ősei szlovák származásúak, nagyapja 1870-ben Orosházán született. A település közelében lévő folyóknak és csatornáknak köszönhetően ott már a 19. században is jelentős volt a kötélkészítés, leginkább hajóköteleket készítettek, főzött kenderből. Elsőként Nándort kérdeztük családja és a mesterség történetéről. Hogyan került a család Orosházáról Csantavérre? - Dédapám is kötélkészítéssel foglalkozott, s egy tarisznyával útnak indította Gyula fiát, vagyis a nagyapámat, miután felszabadult az inasságból, és segédként dolgozhatott. Ő Eszék felé vette az irányt. Útközben megállt egy-egy hétre egy-egy városban, faluban, és bekéredzkedett a helyi mesterhez dolgozni, illetve megtanulni azt, amit esetleg otthon nem sajátított el. Eszéktől Temesvárig sokfelé megfordult. Nagyapám mesélte, hogy a tarisznyájában nem volt más, csak víz, kenyér és szalonna. Két fiútestvére, Jóska és Lajos is kötélgyártó mesterek lettek. Végül is mindhárman Csantavéren telepedtek le. Mikor Jóskát behívták az első világháborúba, eladta a házát, és Csepelre költözött, ott is halt meg. Lajos Csantavéren maradt, itt halt meg a harmincas években. Közülük nagyapám élt leghosszabb ideig, 1954-ig. Volt egy lánytestvérük is, ő ugyancsak Bácskába költözött, Bácskossuthfalvára ment férjhez, de a háborúban „elkallódott". Nagyapám kereste az ötvenes évek elején, de nem sikerült a nyomára akadnia. Ön a szakmát otthon tanulta meg, de azok, akiknek a családjukban nem volt kötélkészítő, hogyan sajátíthatták el ennek a mesterségnek a fortélyait? - Régen úgy tanulták a mesterséget, hogy a gyermek, miután befejezte az iskolát, elment a mesterhez, elkészítették a szerződést, és három évig inasként dolgozott. Ez alatt az idő alatt csak a kisebb munkákat bízták rá. Csak az utolsó egy-két hónapban tanították meg az inast arra, hogyan kell a csomókat kötni - a kötőféket, a borjúkötőféket, a nyaklót stb. -, vagy a flektálásra, ami azt jelenti, hogy egymásra rakják a madzagot, amitől az széles lesz. A családban hogyan nézett ki a mesterség kitanulása? - Mindössze kilencéves voltam, amikor meg kellett kötnöm a kötőféket, mert egy szombaton vásárba készültünk. Megtanultam megkötni, a két lánytestvérem pedig hajtotta a kötélkészítő gép kerekét, mert akkoriban még hajtottuk, ugyanis édesapám csak 1958-ban vett villanymotort, miután egy villanyszerelő rábeszélte, azzal érvelve, hogy azt távolról is el lehet indítani és meg lehet állítani. Akkoriban ez nagy dolognak számított. Most sem elég csak elkészíteni valamit, el is kell adni. Ez régen sem volt másként. Az üzleti fogásokat mindenki saját maga tanulta. Egy vásárban például találkoztam egy nálam kicsit idősebb mesterrel, aki elküldte melegebb éghajlatra a kuncsaftot, miután az minden portékájának megkérdezte az árát. Akadt nekem is idegesítő vásárlóm, aki mindent végig kérdezett, aztán elment anélkül, hogy bármit is vett volna. De nekem az apám azt mondta, hogy rendesen kell beszélgetni a vevőkkel, mert az ember ebből él, úgyhogy én nyugodt maradtam, és minden kérdésére válaszoltam. Így aztán volt sok olyan is, aki később visszajött és vásárolt. Milyen fajta köteleket készít? A háziállatokhoz mindenféle kötélre szükség van. Például kötőfékre. Amikor befogják a lovakat munkára, akkor szükség van istrángra, gyeplőre, kell kötél, amellyel a terhet húzza, stb. A szarvasmarha befogásához kell például a lasszó, ha az állat szabadon van, és olyan kötél is, amellyel a jászolhoz kötik. Kötél kell ahhoz is, hogy a marhát nyűgözzék. Egy borjú felneveléséhez idő kell, s a mintegy másfél-két év alatt a gazdák elkényeztetik az állataikat. Amikor azonban meg kell fejni, akkor a tehén bizony nagyokat képes rúgni. Ekkor megkötik a lábát, azaz benyűgözik, hogy ne rúghasson. Emellett kőművesmestereknek készítünk köteleket, amelyekkel felhúzzák a maltert vagy más dolgokat. A sportolóknak is csinálok köteleket. Például a bokszolóknak a ringhez, futballkapura, kosárlabdához, kézilabdához és vízilabdához hálót. Nemcsak a kötelet, a hálót is én készítettem, kézzel. Az utóbbi 10-15 évben géppel is előállítanak hálókat, ezeknek az előnye, hogy olcsóbbak, de gyakran már két meccs után ki kell cserélni őket, mert csak össze vannak olvasztva, és néhány ütés után elszakadnak. Ha kötélből készül a háló, és meg van csomózva, akkor nem szakad el. Sajnos manapság már nem ez a fontos, hanem az, hogy új legyen. Lóra való kötőfékből is többfajta van. Legtöbben az egyszerűt, a debrecenit ismerik. Emellett létezik a flektort, vagyis bácskai kötőfék, továbbá a széles, amely fűzött, és eltakarja a ló pofáját. És van a cigány kötőfék, amelyet kiképzéshez használnak, azt pedig úgy csomózzák, hogy amikor meghúzza a kötőfékszárat a vezető, aki tanítja a csikót, akkor az rögtön megáll, mert a csomó nagyon nyomja. Régen mindent kenderből csináltak, ma már van különbség, különböző műanyagokat használnak, de egyik rosszabb, mint a másik. A jót meg kell fizetni. Én ócska anyagból nem is akarok dolgozni. Például a filament nevű anyag: ha azt az ember meghúzza, akkor nyúlik. SZVETECSKA NÁNDOR: A JÓ KÖTÉL ALAPANYAGA A PP, VAGYIS A POLIPROPILÉN, AMELY KAUCSUKSZERŰ KEMÉNY ANYAG, ÉS A KŐOLAJ-FINOMÍTÁS SORÁN KELETKEZIK 30 2018. február 22.