Családi Kör, 2018. január-március (29. évfolyam, 1-13. szám)

2018-02-22 / 8. szám

MESTERSÉG Kilencévesen már kötőféket kötött Vajdaságban ma már nem sok kisiparos készít köteleket. A csantavéri Szvetecska Nándor és lánya, Marietta egyike a kivételeknek. Számukra fontos, hogy minőségi árut készítsenek, a hagyományokat megtartva korszerűsítsék a vállalkozást, és igyekeznek a megfelelő piacot is megtalálni portékáik értékesítéséhez. Szvetecska Nándor ősei szlovák szárma­zásúak, nagyapja 1870-ben Orosházán szü­letett. A település közelében lévő folyók­­nak és csatornáknak köszönhetően ott már a 19. században is jelentős volt a kötélkészí­tés, leginkább hajóköteleket készítettek, fő­zött kenderből. Elsőként Nándort kérdeztük családja és a mesterség történetéről. Hogyan került a család Orosházáról Csantavérre? - Dédapám is kötélkészítéssel foglalko­zott, s egy tarisznyával útnak indította Gyula fiát, vagyis a nagyapámat, miután felszaba­dult az inasságból, és segédként dolgozha­tott. Ő Eszék felé vette az irányt. Útközben megállt egy-egy hétre egy-egy városban, fa­luban, és bekéredzkedett a helyi mesterhez dolgozni, illetve megtanulni azt, amit eset­leg otthon nem sajátított el. Eszéktől Temes­várig sokfelé megfordult. Nagyapám mesél­te, hogy a tarisznyájában nem volt más, csak víz, kenyér és szalonna. Két fiútestvére, Jóska és Lajos is kötélgyártó mesterek lettek. Végül is mindhárman Csantavéren telepedtek le. Mikor Jóskát behívták az első világháborúba, eladta a házát, és Csepelre költözött, ott is halt meg. Lajos Csantavéren maradt, itt halt meg a harmincas években. Közülük nagy­apám élt leghosszabb ideig, 1954-ig. Volt egy lánytestvérük is, ő ugyancsak Bácskába költözött, Bácskossuthfalvára ment férjhez, de a háborúban „elkallódott". Nagyapám ke­reste az ötvenes évek elején, de nem sikerült a nyomára akadnia. Ön a szakmát otthon tanulta meg, de azok, akiknek a családjukban nem volt kö­télkészítő, hogyan sajátíthatták el ennek a mesterségnek a fortélyait? - Régen úgy tanulták a mesterséget, hogy a gyermek, miután befejezte az isko­lát, elment a mesterhez, elkészítették a szer­ződést, és három évig inasként dolgozott. Ez alatt az idő alatt csak a kisebb munkákat bízták rá. Csak az utolsó egy-két hónapban tanították meg az inast arra, hogyan kell a csomókat kötni - a kötőféket, a borjúkötő­féket, a nyaklót stb. -, vagy a flektálásra, ami azt jelenti, hogy egymásra rakják a madza­got, amitől az széles lesz. A családban hogyan nézett ki a mester­ség kitanulása? - Mindössze kilencéves voltam, amikor meg kellett kötnöm a kötőféket, mert egy szombaton vásárba készültünk. Megtanul­tam megkötni, a két lánytestvérem pedig hajtotta a kötélkészítő gép kerekét, mert akkoriban még hajtottuk, ugyanis édes­apám csak 1958-ban vett villanymotort, mi­után egy villanyszerelő rábeszélte, azzal ér­velve, hogy azt távolról is el lehet indítani és meg lehet állítani. Akkoriban ez nagy do­lognak számított. Most sem elég csak elkészíteni valamit, el is kell adni. Ez régen sem volt másként.­­ Az üzleti fogásokat mindenki saját maga tanulta. Egy vásárban például találkoztam egy nálam kicsit idősebb mesterrel, aki el­küldte melegebb éghajlatra a kuncsaftot, mi­után az minden portékájának megkérdezte az árát. Akadt nekem is idegesítő vásárlóm, aki mindent végig kérdezett, aztán elment anélkül, hogy bármit is vett volna. De nekem az apám azt mondta, hogy rendesen kell be­szélgetni a vevőkkel, mert az ember ebből él, úgyhogy én nyugodt maradtam, és min­den kérdésére válaszoltam. Így aztán volt sok olyan is, aki később visszajött és vásárolt. Milyen fajta köteleket készít?­­ A háziállatokhoz mindenféle kötélre szükség van. Például kötőfékre. Amikor be­fogják a lovakat munkára, akkor szükség van istrángra, gyeplőre, kell kötél, amellyel a terhet húzza, stb. A szarvasmarha befogásá­hoz kell például a lasszó, ha az állat szaba­don van, és olyan kötél is, amellyel a jászol­hoz kötik. Kötél kell ahhoz is, hogy a marhát nyűgözzék. Egy borjú felneveléséhez idő kell, s a mintegy másfél-két év alatt a gaz­dák elkényeztetik az állataikat. Amikor azon­ban meg kell fejni, akkor a tehén bizony na­gyokat képes rúgni. Ekkor megkötik a lábát, azaz benyűgözik, hogy ne rúghasson. Emel­lett kőművesmestereknek készítünk köte­leket, amelyekkel felhúzzák a maltert vagy más dolgokat. A sportolóknak is csinálok köteleket. Például a bokszolóknak a ring­­hez, futballkapura, kosárlabdához, kézilab­dához és vízilabdához hálót. Nemcsak a kö­telet, a hálót is én készítettem, kézzel. Az utóbbi 10-15 évben géppel is előállítanak hálókat, ezeknek az előnye, hogy olcsóbbak, de gyakran már két meccs után ki kell cserél­ni őket, mert csak össze vannak olvasztva, és néhány ütés után elszakadnak. Ha kötélből készül a háló, és meg van csomózva, akkor nem szakad el. Sajnos manapság már nem ez a fontos, hanem az, hogy új legyen. Lóra való kötőfékből is többfajta van.­­ Legtöbben az egyszerűt, a debrece­nit ismerik. Emellett létezik a flektort, vagy­is bácskai kötőfék, továbbá a széles, amely fűzött, és eltakarja a ló pofáját. És van a ci­gány kötőfék, amelyet kiképzéshez használ­nak, azt pedig úgy csomózzák, hogy amikor meghúzza a kötőfékszárat a vezető, aki ta­nítja a csikót, akkor az rögtön megáll, mert a csomó nagyon nyomja. Régen mindent kenderből csináltak, ma már van különb­ség, különböző műanyagokat használnak, de egyik rosszabb, mint a másik. A jót meg kell fizetni. Én ócska anyagból nem is aka­rok dolgozni. Például a filament nevű anyag: ha azt az ember meghúzza, akkor nyúlik. SZVETECSKA NÁNDOR: A JÓ KÖTÉL ALAPANYAGA A PP, VAGYIS A POLIPROPILÉN, AMELY KAUCSUKSZERŰ KEMÉNY ANYAG, ÉS A KŐOLAJ-FINOMÍTÁS SORÁN KELETKEZIK 30 2018. február 22.

Next