Családi Kör, 2019. január-március (30. évfolyam, 1-13. szám)

2019-03-28 / 13. szám

KÖZÉLET Már-már azt hittem, többet nem foglalkozom az oktatással, különösen az általános­sal, azonban mindaz, ami Zentán történt, „megér egy misét", egészen pontosan né­hány keresetlen gondolatot. Remélem mindenki megismerte a végkifejletet, hiszen az itthoni magyar nyelvű média beszámolt róla, hogy Zenta község képviselő-tes­­tülete március 21-én megszüntette a Stevan Sremac Általános Iskola nevű iskola­­központot, majd pedig önállósított négy általános iskolát, a zentai Stevan Sremac (November 11.), Petőfi Sándor (Emlékiskola), Thurzó Lajos és a tornyosi Csokonai Vitéz Mihály nevet viselőket. Z­enta községben a 2015/16-os is­kolaévben összesen 1678, egy év­vel később 1653, két évvel később 1561, míg az idei tanévben 1455 gyermek járt (és jár) általános iskolába, eb­ből pedig pontos képet látunk arról, hogy három év alatt 223-mal csökkent a község­ben a 7-15 éves korú gyermekek száma. Az adatok között ott a prognózis is, abból pedig kiolvasható, hogy hat év múlva ez a folyamat újabb majd 200 gyermekkel való csökkenést fog eredményezni. Sajnos, az okokra senki sem mutatott rá, nem tudhat­juk, hova is tűnt el a több mint négyszáz gyermek és családja, azaz legkevesebb 1200 személy. Még azt is lehetne mondani, ők azok, akik a megélhetésük reményében elhagyták nemcsak Zentát, hanem a Vajda­ságot, azaz Szerbiát, jelenleg pedig Német­országban, Ausztriában, Magyarországon és más államokban keresik a boldogulást. Arra pedig már ezek az adatok sem adnak választ: Hány középkorú család van, akik akkor vették a kezükbe a vándorbotot, mi­után a gyermekeik befejezték az általános iskolát, illetve ők összesen hány személyt jelentenek? De térjünk vissza az eredeti témára. Egy nappal a tárgyalt képviselő-testületi ülés dátuma előtt a Szabad Magyar Szóban megjelent egy írás, amelynek címe: Zentai iskolák szétválása - miért most, ha húsz éven át nem tették meg? Mivel zentai diák voltam, mégpedig petőfis, így sok min­denről nemcsak tudomásom van, hanem azokat át is éltem. Valamikor a múlt század hatvanas éveiben Zentán (a kisvárosban) a következő előnevű általános iskolák létez­tek: Dózsa György, Petőfi Sándor, Stevan Sremac és Thurzó Lajos. Mivel néhány falu is a zentai községhez tartozott, így önálló falusi általános iskolák is voltak még; Felső­hegyen a Csokonai Vitéz Mihály, Tornyoson pedig a Tömörkény István (bogarasi és kevi osztályokkal) előnevűek. Mivel semmilyen adatra nem tudok hivatkozni, így csak egy XIX. század végi adatot (több mint 3.000 általános iskolai diák) ismertetek, illetve az emlékeim alapján mondhatom, hogy 1975-ben elindult a kisvárosban egy integ­rációs törekvés, amikor több lépcsőben a hat önálló általános iskolából (kezdetben odacsapták még a zeneiskolát és a kollégi­umot is, de később azokat eltávolították), a majd 3.000 tanulóból megalkottak egy mamutiskolát. Míg Magyarkanizsán már az 1979-1987-es időszakot követően rá­jöttek az érintettek, hogy az ilyen integrá­ció­­ nemcsak, hogy nem előnyös, hanem­­ nagyon káros, ezért pedig „szétszedték a babaruhát", addig Zentán még 1992-ben, amikor a VMDK, majd később a VMSZ került hatalomra, ragaszkodtak a nagyon drága megoldáshoz, hiszen így munkához (vagy mondjam inkább másképpen: fizetéssel jutalmazott munkahelyhez) juttathatták „hithű" követőiket. Arról meg kár beszélni, hogy főleg ugyanazok a személyek szavaz­ták meg a szétválást, akik 2013-ban és ké­sőbb is az integráció hasznos voltára esküdtek. A Hét Napban 2013-ban ezt nyilatkozta az oktatási tanácsos: „Nem gondolkozunk ilyesmin, egye­lőre marad az iskolaközpont. Talán az igazgatás szempontjából kön­­­nyebb lenne a munkaegységeket külön-külön irányítani, ugyanakkor az egyben tartása mellett is több érv szól, közülük csak néhányat sorolnék fel. Zenta község területén az utób­bi évtizedekben folyamatos a lakos­ság és a tanulók számának a csök­kenése. Ilyen helyzetben nem indokolt az önálló iskolák létrehozása, mert félő, hogy az alkalmazottak egy része elveszítené a munkahelyét." Oktatásunk tartalmi furcsaságai Milyen is az anyanyelv oktatásának tananyaga? Harmadikos lehettem, amikor a zentai közkönyvtárba betagosodtam. Kezdetben a néhány oldalas mesekönyveket faltam, de azok gyorsan elfogytak, így a könyvtá­rosok tudásszomjam kielégítésére Benedek Elek, majd Móra Ferenc meséit rakták elém, én pedig azokat olvastam. így került elém a Kincskereső kisködmön, abban a Szépen szóló muzsika meséjében találkoztam Ti­­tulásszal, a doktorral. Később pedig a tör­ténelmi mesék is sorra kerültek, ahol egy másik Titulász, a rongygyűjtő keltette fel a figyelmemet. Ekkor azon tanakodtam, mi lehet közöttük a kapcsolat, de mivel mind­kettőjüket öregnek írta le a szerző, eldöntöt­tem, csakis testvérek lehetnek. Időközben a Kincskereső kisködmön (ifjúsági regénynek titulálják) házi olvasmány lett, most éppen a negyedik osztályosok részére, azaz nekik alkalmuk van megismerkedni Titulász dok­torral. Csakhogy az általános iskola anya­nyelvi tantervében még csak utalás sincs arra, hogy Móra Ferencnek Titulász bankója címmel van egy könyve, amely történelmi elbeszéléseket és meséket tartalmaz. Ekkor esett le a tantusz! A délvidéki­ vajdasági magyarok helytartójának is ne­vezhető személy az idei március 15-én megtartott ünnepi beszédében többször is hivatkozik Titulusz bankójára, pedig én róla nem feltételezem, hogy minden Móra Ferenc elbeszélést, mesét vagy kisregényt ismer, ebből pedig arra merek következ­tetni, csakis olyan valaki lehetett a szerző, aki ismerhette a Móra Ferenc-könyvcímet, aki mindezzel behatóbban is foglalkozott (mondjuk egyetemi tanulmányai alatt). A beszédet hallgatók, később pedig annak írásos változatát olvasók úgy figyeltek fel minderre, hogy egyik fülükön be, a másikon ki, arra még csak nem is mertek gondolni, hogy a rongyszedő által Móra Ferencnek ajándékozott Kossuth-bankóról lehet szó. A végén valami frappánssal szerettem volna befejezni az írásomat, csakhogy köz­beszólt­­ nem a sors, hanem Szerbia minisz­terelnöke, azaz Ana Brnabic, hiszen március 22-én megjelent egy tudósítás, am­ely őt idézi:,,... a Jugoszláv Szövetségi Köztársa­ság bombázása azoknak a hibája volt, akik a 20. század végén Európa szívében áldozat­tá tették azokat, akikkel közösen harcoltak a két világháborúban...". Mi köze ennek az oktatáshoz? Már látom, hogy a történelem­­könyvbe bekerül a „tény": hiába volt a 79 napig tartó NATO-bombázás, Szerbia győz­tesen került ki a beavatkozásból. Mindez nem új keletű, hiszen a Rigómezei csatát is a szerb seregek„nyerték meg". Újból beindult a mítoszgyártás! BALLA Lajos Oktatásról - most már másképpen NOVEMBER 11. ÁLTALÁNOS ISKOLÁT ŐSZTŐL STEVAN SREMACNAK HÍVJÁK MAJD 14 eSafe 2019. március 28.

Next