Családi Kör, 2019. január-március (30. évfolyam, 1-13. szám)
2019-03-28 / 13. szám
KÖZÉLET Már-már azt hittem, többet nem foglalkozom az oktatással, különösen az általánossal, azonban mindaz, ami Zentán történt, „megér egy misét", egészen pontosan néhány keresetlen gondolatot. Remélem mindenki megismerte a végkifejletet, hiszen az itthoni magyar nyelvű média beszámolt róla, hogy Zenta község képviselő-testülete március 21-én megszüntette a Stevan Sremac Általános Iskola nevű iskolaközpontot, majd pedig önállósított négy általános iskolát, a zentai Stevan Sremac (November 11.), Petőfi Sándor (Emlékiskola), Thurzó Lajos és a tornyosi Csokonai Vitéz Mihály nevet viselőket. Zenta községben a 2015/16-os iskolaévben összesen 1678, egy évvel később 1653, két évvel később 1561, míg az idei tanévben 1455 gyermek járt (és jár) általános iskolába, ebből pedig pontos képet látunk arról, hogy három év alatt 223-mal csökkent a községben a 7-15 éves korú gyermekek száma. Az adatok között ott a prognózis is, abból pedig kiolvasható, hogy hat év múlva ez a folyamat újabb majd 200 gyermekkel való csökkenést fog eredményezni. Sajnos, az okokra senki sem mutatott rá, nem tudhatjuk, hova is tűnt el a több mint négyszáz gyermek és családja, azaz legkevesebb 1200 személy. Még azt is lehetne mondani, ők azok, akik a megélhetésük reményében elhagyták nemcsak Zentát, hanem a Vajdaságot, azaz Szerbiát, jelenleg pedig Németországban, Ausztriában, Magyarországon és más államokban keresik a boldogulást. Arra pedig már ezek az adatok sem adnak választ: Hány középkorú család van, akik akkor vették a kezükbe a vándorbotot, miután a gyermekeik befejezték az általános iskolát, illetve ők összesen hány személyt jelentenek? De térjünk vissza az eredeti témára. Egy nappal a tárgyalt képviselő-testületi ülés dátuma előtt a Szabad Magyar Szóban megjelent egy írás, amelynek címe: Zentai iskolák szétválása - miért most, ha húsz éven át nem tették meg? Mivel zentai diák voltam, mégpedig petőfis, így sok mindenről nemcsak tudomásom van, hanem azokat át is éltem. Valamikor a múlt század hatvanas éveiben Zentán (a kisvárosban) a következő előnevű általános iskolák léteztek: Dózsa György, Petőfi Sándor, Stevan Sremac és Thurzó Lajos. Mivel néhány falu is a zentai községhez tartozott, így önálló falusi általános iskolák is voltak még; Felsőhegyen a Csokonai Vitéz Mihály, Tornyoson pedig a Tömörkény István (bogarasi és kevi osztályokkal) előnevűek. Mivel semmilyen adatra nem tudok hivatkozni, így csak egy XIX. század végi adatot (több mint 3.000 általános iskolai diák) ismertetek, illetve az emlékeim alapján mondhatom, hogy 1975-ben elindult a kisvárosban egy integrációs törekvés, amikor több lépcsőben a hat önálló általános iskolából (kezdetben odacsapták még a zeneiskolát és a kollégiumot is, de később azokat eltávolították), a majd 3.000 tanulóból megalkottak egy mamutiskolát. Míg Magyarkanizsán már az 1979-1987-es időszakot követően rájöttek az érintettek, hogy az ilyen integráció nemcsak, hogy nem előnyös, hanem nagyon káros, ezért pedig „szétszedték a babaruhát", addig Zentán még 1992-ben, amikor a VMDK, majd később a VMSZ került hatalomra, ragaszkodtak a nagyon drága megoldáshoz, hiszen így munkához (vagy mondjam inkább másképpen: fizetéssel jutalmazott munkahelyhez) juttathatták „hithű" követőiket. Arról meg kár beszélni, hogy főleg ugyanazok a személyek szavazták meg a szétválást, akik 2013-ban és később is az integráció hasznos voltára esküdtek. A Hét Napban 2013-ban ezt nyilatkozta az oktatási tanácsos: „Nem gondolkozunk ilyesmin, egyelőre marad az iskolaközpont. Talán az igazgatás szempontjából könnyebb lenne a munkaegységeket külön-külön irányítani, ugyanakkor az egyben tartása mellett is több érv szól, közülük csak néhányat sorolnék fel. Zenta község területén az utóbbi évtizedekben folyamatos a lakosság és a tanulók számának a csökkenése. Ilyen helyzetben nem indokolt az önálló iskolák létrehozása, mert félő, hogy az alkalmazottak egy része elveszítené a munkahelyét." Oktatásunk tartalmi furcsaságai Milyen is az anyanyelv oktatásának tananyaga? Harmadikos lehettem, amikor a zentai közkönyvtárba betagosodtam. Kezdetben a néhány oldalas mesekönyveket faltam, de azok gyorsan elfogytak, így a könyvtárosok tudásszomjam kielégítésére Benedek Elek, majd Móra Ferenc meséit rakták elém, én pedig azokat olvastam. így került elém a Kincskereső kisködmön, abban a Szépen szóló muzsika meséjében találkoztam Titulásszal, a doktorral. Később pedig a történelmi mesék is sorra kerültek, ahol egy másik Titulász, a rongygyűjtő keltette fel a figyelmemet. Ekkor azon tanakodtam, mi lehet közöttük a kapcsolat, de mivel mindkettőjüket öregnek írta le a szerző, eldöntöttem, csakis testvérek lehetnek. Időközben a Kincskereső kisködmön (ifjúsági regénynek titulálják) házi olvasmány lett, most éppen a negyedik osztályosok részére, azaz nekik alkalmuk van megismerkedni Titulász doktorral. Csakhogy az általános iskola anyanyelvi tantervében még csak utalás sincs arra, hogy Móra Ferencnek Titulász bankója címmel van egy könyve, amely történelmi elbeszéléseket és meséket tartalmaz. Ekkor esett le a tantusz! A délvidéki vajdasági magyarok helytartójának is nevezhető személy az idei március 15-én megtartott ünnepi beszédében többször is hivatkozik Titulusz bankójára, pedig én róla nem feltételezem, hogy minden Móra Ferenc elbeszélést, mesét vagy kisregényt ismer, ebből pedig arra merek következtetni, csakis olyan valaki lehetett a szerző, aki ismerhette a Móra Ferenc-könyvcímet, aki mindezzel behatóbban is foglalkozott (mondjuk egyetemi tanulmányai alatt). A beszédet hallgatók, később pedig annak írásos változatát olvasók úgy figyeltek fel minderre, hogy egyik fülükön be, a másikon ki, arra még csak nem is mertek gondolni, hogy a rongyszedő által Móra Ferencnek ajándékozott Kossuth-bankóról lehet szó. A végén valami frappánssal szerettem volna befejezni az írásomat, csakhogy közbeszólt nem a sors, hanem Szerbia miniszterelnöke, azaz Ana Brnabic, hiszen március 22-én megjelent egy tudósítás, amely őt idézi:,,... a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bombázása azoknak a hibája volt, akik a 20. század végén Európa szívében áldozattá tették azokat, akikkel közösen harcoltak a két világháborúban...". Mi köze ennek az oktatáshoz? Már látom, hogy a történelemkönyvbe bekerül a „tény": hiába volt a 79 napig tartó NATO-bombázás, Szerbia győztesen került ki a beavatkozásból. Mindez nem új keletű, hiszen a Rigómezei csatát is a szerb seregek„nyerték meg". Újból beindult a mítoszgyártás! BALLA Lajos Oktatásról - most már másképpen NOVEMBER 11. ÁLTALÁNOS ISKOLÁT ŐSZTŐL STEVAN SREMACNAK HÍVJÁK MAJD 14 eSafe 2019. március 28.