Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-07-03 / 27. szám
635 Az ajtóhoz siettem, kinyitottam — és megtudtam. Ott ültek szerényen a padocskán, ócska fekete ruháikban, két sáppadt arcz, melyeknek látása már lelkivádat keltett. A férfi hatvan és néhány éves, az asszony ötven, de sokkal öregebbnek látszott. Szelíd arcza volt e nő, haja észbe vegyült, tiszta világos szemei egyedüli maradványa az ifjuságnak, szája békét kifejező, valami önmegadás, rendkívüli jóság és nyugodtság, párosulva azon szilárdsággal, mely az őszinteség eredménye, ömlött el egész lényén. De szelídség és szerénység volt mind a mellett kiváló tulajdona. Kissé hátrább állt férjénél, némi zavarral, de minden túlzott félénkség nélkül. Férje, az öreg kárpitos, semmiben sem hasonlított hozzá; alacsony, eleven, csaknem lázas tekintetű férfi, szüntelen felizgatva, majd leült, majd felállt, arczában kínos gyötrelmes kifejezéssel, minden pillanatban, szeretetteljes, nyugtalan tekintetet vetve feleségére. Homloka alacsony volt, keskeny fejét az ősz hajnak egész erdeje boríta, s volt egész kifejezésében valami, mi a kenderikére emlékeztetett. A balsors ugyanegy állapotba helyezé őket, csakhogy a nő szívében béke honolt, míg a szegény férfit a bensejében rágódó féreg emészte. Mindketten ismerék a vallás vigasztaló malasztját, mégis a férfi minden táj felé tekintgetett, várva, hogy honnan jó segély. Az asszony türelmesen várt, férje eredménytelen fáradalmakkal merítette ki erejét; az asszony fel nem hoza a múltat, a férfi keserű érzésekkel tért mindig vissza, és ezzel erejét aláásta; a nő gyöngéden szerette férjét, s e szeretet legnagyobb öröme volt, a férfi szenvedélylyel szerette nejét, s e szeretet volt legkeserűbb fájdalma. Ilyen volt benső világuk. Három hónap óta egyik remény a másik után hiúsult meg. Sehol munka. — Azt mondják, vén vagyok! — kiáltott fel a szegény ember. — Ajtóikat bezárják előttem, egyetlen széket sem engednek behúznom, vagy egyetlen szőnyeget felszegeznem! Nekem, ki a püspöki palotát kárpitoztam! Csüggedten hajta le fejét. — Tekintse meg karjaimat ! El vannak-e ezek gyöngülve? Ócska ruhája ujját hirtelen feltúró. — Nincs-e meg mind a tiz ujjam ? koldulni! koldulni! . . . kénytelen vagyok vele, hiszen nincs kenyerünk! Visszahanyatlott a kis padra. Az asszony szép, könnytelt szemeit rajtam nyugtató. Kezét férje karjára teve. — Isten nem hagy el bennünket, — mondá. És e pár egyszerű szó, nagyon komoly, de vigasztaló hangon mondva, akaratlanul eszembe juttatá azon szelíd békés szellemeket, melyek oly kedvesek isten előtt. Az öreg kárpitos, mint egy varázsütés által, megnyugodott. — Igaz, — mondá, — mi még boldogok vagyunk. Midőn távoztak, a férfi ösztönszerűleg, a rendes szokás ellenére neje karjába fűzé karját s reátámaszkodik. Régi szokás volt már ez; a nő nem is emlékezett reá, hogy másként lett volna. Soha sem tudá ez alázatos szívű, e tiszta lelkű nő, hogy társának ő a támasza, soha sem vette észre, hogy mindenben erősebb férjénél, ha valaha e gondolata jött volna, utálattal fordult volna attól el, de ez eszébe sem jutott. Ez nem külszíne volt a szerénységnek, mig a szív mélyében kevélység honol, nem hajthatlan akarat által kényszeritett szó és tett, mely mellékutakon akarja a czélt elérni, mi egyenes után nem sikerül; nem mondá: férjem akarja! a mit az akart, azt mindig örömesí téve. Ha a gondolat nem jónak látszott előtte — mert volt ítélőtehetsége — akkor nyíltan, nyugodtan kimondta, de nem igyekezett azon, hogy neki legyen igaza; ha a szerencsétlenség megtörtént, akkor igyekezett azt ismét jóvátenni, anélkül, hogy ennek határozott öntudatával bírna. Férjét lelkének minden erejéből szerette; becsülte, csodálta őt. Férje becsületes lélekkel, de kevés szellemi tehetséggel bírt; — nagy szorgalmú, fáradhatlan a munkánál, szigorú önmaga iránt, másokat s az egész életet, mindent, nagyitó üvegen látott, kivéve feleségét. Párisban az ember hamar eltéveszti egymást szem elől. Miután embereinket, annyira, mennyire tőlem telt, gyámolítottam és segítettem, mások jövének. Eleinte gyakran meglátogatom őket, később ritkábban, két hó eltelt, nem kértek tőlem semmit, s én megfeledkezem róluk, egyszer hirtelen eszembe jutottak. Hozzájuk siettem. A férfi egyedül volt. Egy tekintet elárulá, hogy szenvedtek. Csak a legelkerülhetlenebb bútorok valának már meg; egy vas kályha, amelyen szegényes ebédük főtt; ablakukon kicsiny függönyök, ágyukon semmilyen. Sem régi töredezett aranyos csészék, vagy aranyos poharak, sem rézmetszetek. Minden a zálogházba vándorolt. Csak a tisztaság, a szép rend, néhány darab az ágyra és a hideg kőpadozatra kiterített szövet, árulták el a nő jelenlétét. A kárpitos ott ült és itt, de oly sietve, hogy az első pillanatban észre sem vett. Zörögtem. Fölnézett, hozzám rohant, egy székre erőszakolt, aztán, fejét mindkét kezével megragadta — ez szokása volt — és rohamos hangon mondá: — Roszabbul, mindig roszabbul! Semmi, de semmi munka! Szegény feleségem, agyon emészti magát! Feleségének a munkáját felemelte s majd újra ledobta. — Én semmit sem teszek, ő táplál engem, ő! Én nem tehetek semmit, csak kezemet nyújtom ki. Kérni, kérni és mindig csak kérni! Keserűséggel vegyült türelmetlen mozdulatot tett; ismét a püspöki palota kárpitjai jutottak eszébe. — És hogy a mérték teljes legyen, még kínozom is feleségemet, igen, még kínozom is! Mikor bátorítanom kellene, akkor lehangolom; mikor erősítenem kellene, akkor elgyengítem; mikor vigasztal, megharagszom! Hite van, igen! és én, én vagyok az ördög, ki őt ettől megfosztom. Ha azt mondja: reméli! azt felelem reá: minek? én rész, haszontalan ember vagyok, s nem való egyébre, mint őt megölni. Hátrább lépett: — Mit gondol ön, hogy hol van ő most e pillanatban ? A zálogházban. Óráját vitte oda, azt az órát, melyet én neki ezelőtt harmincz évvel épen esküvőnk napján adtam. Tudja Ön, hogy mit tettem én? Keserű szemrehányásokkal halmoztam el, azt tettem én! Ő reám nézett, megcsókolt, és újra leült; de én azt mondtam neki mint egy dühös állat: ment! és elment. (Folyt, köv.) ! Él-e még szivedben . . . ? Vas Tamástól, múl-e még szivedben, szép leányka, él-e Annak az órának bűbájos emléke . A midőn itt ültünk, árnyiban e fának, e^S) S midőn sziveink oly boldogok valának .. . ? ■i) Emlékszel-e, lányka! 636