Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-09-11 / 37. szám
807 808 fensége származik, és a fájdalom, nem csekély azok száma, akik így vélekednek. Fájdalom, mondjuk, mert ezek szerint a női boldogság és a műveltség egymással meg nem férő két elem: tűz és víz, nap és éj! Szerintök a nőnek legjobb, megmaradni abban az állapotban, amelyben századok előtt volt. A népeknek is mondták, legjobb meghagyni őket azon a fokon, hogy fogalmuk se legyen az egyéni szabad akaratról; sokkal jobb ez reájuk nézve! De maradjunk tárgyunk mellett. Tegyük fel, hogy igazuk van azoknak, akik a föntebbi módon okoskodnak; ezek szerint tehát a nőnek most is olyannak kellene lennie, mint amilyen volt nyolcvan vagy száz évvel ezelőtt, akkor boldog volna; de hát lehetséges-e is, hogy úgy maradjon ? és váljon tőle függ-e az ? avagy nem illik-e ő reá is Luther azon mondása: Nem megyek, de menettetem ?! Hol van a természet alapelemein kívül tárgy, mely az emberi lélek reáhatása által idők folytán át meg át ne alakulna, meg ne változnék? Nézzük városainkat, bútorainkat, ezek lelketlen tárgyak, és olyanok-e most, mint voltak száz évvel ezelőtt? És nem csak az emberi kéz alkotásainak, de még az elmeszüleményeknek is megváltoztatja az évek folyama külső alakjait. Nézzük a nyelvet, olyan-e most, mint száz évvel ezelőtt ? És a szavakkal együtt nem alakul-e át az ember gondolkodása, egész belső és külső világa ? Úgy társalogtak, úgy mulattak-e őseink, mint a mostani férfiak? Tehát úgyszólván az egész nagy mindenség örökös törvényéül követi az idővel való átalakulást, amelynek nem lehet ellentállni, és csak a nőtől kívánjuk, hogy e világegyetemi törvénynyel daczoljon ? — De mikor ez boldogsága! — lehetne tán erre felelni ; de ez ellenvetés félig embertelenség, félig pedig istentelenség. Embertelenség azért, mert szív- és vérlázító, azt kívánni a nőtől, hogy ha boldog akar lenni, álljon ellent a természet törvényeinek, azaz, tegye lehetővé a lehetlent! Álljon egy helyt, mikor égen-földön minden, ami hatással van reá, előre taszítja! Ha százszor kellene is boldogtalanná lennie, mégis csak azt tehetné, amit a természet törvényül oltott bele. És egyszersmind istentelenség is ez ellenvetés. Mert — mint mondom — nem az egyes teremtés jószántától függ az időnek ezen átidomító, alakító reáhatása; önkénytelenül, ellenállhatlanul ragadja az őt magával; mert ez örökös átalakulás nem egyéb, mint az emberiség haladása, a végtökélyhez mindig közelebbjutása. Az ember mint az Istent szivében hordozó remeke a teremtésnek, egyszersmind e haladási vágyat is ösztönül hordozza szivében; ez ösztön adott neki uralkodói hatalmat minden teremtmények fölött; ő általa ezek is egyre jobban közelítik meg tökélyek pontját , rendeltetésük végczélját, azaz boldogságukat. És most a nőnek azt mondják, csak akkor lehetne boldog, ha az Istennek belé lehelt szikráját kioltja ? mert ez isteni szikra az ő boldogtalansága! Nem istenkáromlás-e ez? De hagyjuk el az istenészet kérdőjelekkel gazdag nemek világát, szálljunk alá a prózai mindennapiságba, itt is könnyen meggyőződünk a felől, hogy más után kell keresnünk elvesztett paradicsomunkat. Azt mondják, ha a nő olyan volna, mint száz évvel ezelőtt ősanyáink, akkor boldog volna; de hát igaz-e is ez? Tisztelet becsület ősanyáink emlékének; bizonyosan jobbak lehettek nálunknál; de tán nem vétünk a kegyelet ellen, ha azt állítjuk, hogy: ha mai nap a nő olyan volna, mint ezelőtt száz évvel, állapota nem hogy boldognak, de még csak irigylendőnek sem volna mondható; egy tulajdonnak pedig bizonyosan híjával volna, mégpedig olyan tulajdonnak, mely nélkül női boldogságot képzelni sem lehet, nem volna szere te tre méltó. De nehogy félreértessünk! Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy ősanyáink nemes és jó tulajdonai nem voltak szeretetreméltók. Mert ezt mondván, becsmérelnék az erényt, attól pedig távol van a mi lelkünk. Csak azt akarjuk ezzel mondani, amit már egy nálunknál sokkal nagyobb szellem mondott: „Minden kornak van Istene“, azaz Isten maga, mint a látbatatlan főtökély, örökön örökké egy ugyanaz marad, épen úgy, mint ahogy a szép és szeretetreméltóság alapjai örökké változatlanok maradnak ; de nem úgy az Isten látható képe : a nagy világ; ez örökké változik, és amit ma szépnek és üdvösnek tartunk, az valószínűleg száz év múlva újabb, tökélyesb jelenségek által háttérbe lesz szorítva, a szerint, amint a tudomány a fogalmakat , a művészet pedig az ízlést tisztázza. Épen úgy vagyunk a szép és szeretetreméltóval. Eszmében örökké változatlanok maradnak, de alakot, és kivált emberi alakot öltve, alá vannak vetve az élet törvényeinek, azaz a tudomány és ízlés befolyásának. És hányféle változatban nem nyilatkozik e befolyás! Csak vessük össze, mit találtak nyelvben, szokásban, modorban, ruhában száz évvel ezelőtt szépnek, és mit most? Midőn tehát azt kívánják a nőtől, hogy ha boldogsága kedves előtte, olyannak kell lennie, mint voltak ősanyáink száz évvel ezelőtt, ezzel azt mondják, hogy nemcsak azon tulajdonokra nézve, melyek most is szépek és jókal megmaradtak, hanem átalában olyannak kell lennie, mint a száz év előtti nők: úgy kellene gondolkodnia, éreznie, beszélnie, sírnia és szeretnie, áldania és káromkodnia, szeretnie és veszekednie, férjéről gondoskodnia és gyermekeit nevelnie, társaságban forgódnia és vendégeit mulattatnia, öltözködnie és — szóval az utósó hajdiszig olyannak kellene lennie, mint száz év előtti ősanyáink; — mert a természet semmit sem tesz félig: vagy — vagy! — és most kérdjük, szeretetreméltó volna-e egy olyan nő, múlt századbeli egyszerűségével és — előítéleteivel, egyszerű szűk ruhájával és — szűk nő-