Családi Lapok, 1857. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1857-02-05 / 6. szám
y a gyöngy az értéktelen szivacs, a méz száraz sejt rétegei közt találtatik ?— Az erény jobb világát, melly egészen le nem áldozott, nem engedhetjük olly vakmerőn megtámadtatni, hogy bolygóvá tegyünk egén minden csillagot. Kívülünk többen is jöttek már ama kellemes zavarba, hogy az élő anya körül nem tudák fölismerni a kedves mostohákat. Oh nem azért, mert mind a két rész egyenlő hazug illemmel magáztatik; nem is azért, mert a zubonyok minden részrehajlás nélkül vannak kiosztva , hanem azért, mert mindnyájuk közös tűzhelye az anyai szeretet. Ez vetett ama végrendelet lapjaira is jótékony fényt, mellyet alá kellett írnom. Boldog apa! kinek szivét csak azért tette a halál tüzpróbára, hogy tisztába hozza a jövendő élet irányait. Hány szív veszti már el illyen koczkán hitelét örökre ?... Lassú morajban olvad össze a kapzsi örökösök zsibongása a halott körül. Egyes tárgyak fölött vita keletkezik, melly a halott füléig hat, ki nehogy azon tudattal szálljon sírjába, miszerint félreértetett, még egyszer fölveti bádgyad. szemeit, mintha ezeknek halovány utófényében akarná bepanaszolni azokat, kik köntöseire óvatlanul sorsot vesének. Szellemhangja ugyan nem hallható már, de ajkai még szemlecsukva is illyformán mozognak : „Ne legyen azokból zászló a vétkek zsibvásárán, sem színes függöny, mellyel a magatok gyalázatját takarjátok. Égessétek meg inkább, és a hamut szórjátok el a levegőben, mint hogy csak egy darab is foszlányul szolgálhasson az erény hamis csillogására.“ — Kinek nem gyűjtötte még feje fölé az átok minden veszedelmét a tulságig vitt hiú pipere ?......... Ezek csak mellékes gondolatok valának a komoly ünnepélynél. A végrendelet szokás szerint meg- és lepecsételtetek. Négy gyermek anyja, ki csak kettőt szült ugyan, képezé köztünk az élő bánat szoborművét. — Láttatok-e már szomorú füzt alabastrom síremlék fölé terjesztve koszorús lombjait? s az Írást olvastátok-e rajta? — Egy egy özvegy áll előttetek, lobogó gyászöltönyével négy gyönyörű árvát takarva. Ki ismeri meg, melylyik kettő ezek közül mostohája az anyának? vagy ők nem kegyelik-e olly őszintén egymást, mintha azon egy szív alatt nyugodtak volna mindnyájan? Ok a szeretet mindenható. Egymás karjára fonódva, mint magnak gondosan meghagyott virágokat, úgy mutatja be az anya gyermekeit az árvák atyjának; tieid ezek már most jó Isten! úgymond, s egy szemeiből, halvány arczára gördülő könynyel olly kedvesen tudja ajánlani őket az ég oltalmába, hogy az angyalok szende mosolylyal veszik át ajkáról az imádságos igéket. — Valljon ki tanitá meg az anyát olly közel juthatni az égi lelkek társaságához? — A szeretet önzés nélkül a hit által. „Szeretlek forrón egész az örülésig — még a halálban is — szeretlek örökké!“— A killy a regényekben ugyan mellőzhetlen, mindennapos nyilatkozatokra csak egyszer is merte komolyan épitni jövőjét, mi sem bizonyosabb, mint hogy megcsalatkozzék. Hogyan ?... mert a nagy hőség közönségesen ártalmas esőnek előjele. Áfa,melly legbujábban virágzott, legkevesebb gyümölcsöt érlel meg. A hegyek vizeitől rohanó sebes patak nem hajt malmot. — Mégis azt várjátok, ugye, lángba borult türelmetlenséggel; ugye, azért lélekzik fölzaklatott véretek hulláma, hogy legalább pillanatnyi kéj ringassa keresztül vágyaitokon a divatos bűn álmát ?... Közös szánalom hideg mosolya az osztályrészetek! Midőn a szerelem delejes ábrándképei elpárolognak, kialudt üszkök s fakó hamvak üllepednek le a szív kizsákmányolt fe lé