Családi Lapok, 1857. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1857-02-05 / 6. szám

y a gyöngy az értéktelen szivacs, a méz szá­raz sejt rétegei közt találtatik ?— Az erény jobb világát, melly egészen le nem áldozott, nem engedhetjük olly vakmerőn megtámad­­tatni, hogy bolygóvá tegyünk egén min­den csillagot. Kívülünk többen is jöttek már ama kellemes zavarba, hogy az élő anya körül nem tudák fölismerni a kedves mostohákat. Oh nem azért, mert mind a két rész egyen­lő hazug illemmel magáztatik; nem is azért, mert a zubonyok minden részrehajlás nél­kül vannak kiosztva , hanem azért, mert mindnyáj­uk közös tűzhelye az anyai szere­tet. Ez vetett ama végrendelet lapjaira is jótékony fényt, mellyet alá kellett írnom. Boldog apa! kinek szivét csak azért tette a halál tüzpróbára, hogy tisztába hozza a jö­vendő élet irányait. Hány szív veszti már el illyen koczkán hitelét örökre ?... Lassú morajban olvad össze a kapzsi örökösök zsibongása a halott körül. Egyes tárgyak fölött vita keletkezik, melly a ha­lott füléig hat, ki nehogy azon tudattal száll­jon sírjába, miszerint félreértetett, még egy­szer fölveti bádgyad. szemeit, mintha ezek­nek halovány utófényében akarná bepana­szolni azokat, kik köntöseire óvatlanul sor­sot vesének. Szellemhangja ugyan nem hall­ható már, de ajkai még szemlecsukva is illyformán mozognak : „Ne legyen azokból zászló a vétkek zsibvásárán, sem színes füg­göny, mellyel a magatok gyalázatj­át ta­karjátok. Égessétek meg inkább, és a ha­mut szórjátok el a levegőben, mint hogy csak egy darab is foszlányul szolgálhasson az erény hamis csillogására.“ — Kinek nem gyűjtötte még feje fölé az átok minden ve­szedelmét a tulságig vitt hiú pipere ?......... Ezek csak mellékes gondolatok valának a komoly ünnepélynél. A végrendelet szokás szerint meg- és lepecsételtetek. Négy gyermek anyja, ki csak kettőt szült ugyan, képezé köztünk az élő bánat szoborművét. — Láttatok-e már szomorú füzt alabastrom síremlék fölé terjesztve koszorús lombjait? s az Írást ol­vastátok-e rajta? — Egy egy özvegy áll előttetek, lobogó gyászöltönyével négy gyö­nyörű árvát takarva. Ki ismeri meg, mely­­lyik kettő ezek közül mostohája az anyá­nak? vagy ők nem kegyelik-e olly őszin­tén egymást, mintha azon egy szív alatt nyugodtak volna mindnyájan? Ok a szere­tet mindenható. Egymás karjára fonódva, mint magnak gondosan meghagyott virá­gokat, úgy mutatja be az anya gyermekeit az árvák atyjának; tieid ezek már most jó Isten! úgymond, s egy szemeiből, halvány arczára gördülő könynyel olly kedvesen tud­ja ajánlani őket az ég oltalmába, hogy az angyalok szende mosolylyal veszik át aj­káról az imádságos igéket. — Valljon ki tanitá meg az anyát olly közel juthatni az égi lelkek társaságához? — A szeretet ön­zés nélkül a hit által. „Szeretlek forrón egész az örülésig — még a halálban is — szeretlek örökké!“— A ki­­lly a regényekben ugyan mellőzhet­­len, mindennapos nyilatkozatokra csak egy­szer is merte komolyan épitni jövőjét, mi sem bizonyosabb, mint hogy megcsalatkoz­zék. Hogyan ?... mert a nagy hőség közön­ségesen ártalmas esőnek előjele. Áfa,melly legbujábban virágzott, legkevesebb gyü­mölcsöt érlel meg. A hegyek vizeitől roha­nó sebes patak nem hajt malmot. — Mégis azt várjátok, ugy­e, lángba borult türelmet­lenséggel; ugy­e, azért lélekzik fölzakla­tott véretek hulláma, hogy legalább pilla­natnyi kéj ringassa keresztül vágyaitokon a divatos bűn álmát ?... Közös szánalom hi­deg mosolya az osztályrészetek! Midőn a szerelem delejes ábrándképei elpárolognak, kialudt üszkök s fakó ham­vak ü­llepednek le a szív kizsákmányolt fe­­ lé

Next