Csíki Hírlap, 2013. december (8. évfolyam, 233-252. szám)
2013-12-31 / 252. szám
110 A Csíki Hírlap 1 kedd-vasárnap gróf .........~............................................... gsL.U Olvasóink képeslapjai Péntekenként megjelenő sms-oldalunkon egy-egy olvasónktól kapott régi képeslapot vagy fényképet mutatunk be. A lapokat vagy a fotót személyesen kell behozni a szerkesztőségbe, és a pár percig tartó szkennelés után visszaszolgáltatjuk tulajdonosának. Kérjük, írják le röviden, mit kell tudni a behozott fotóról, képeslapról. Hol és mikor készült? Ki fényképezte, illetve ki adta ki? Mikor postázták?... stb. Főleg 1945 előtti képeslapokat várunk. A ma bemutatott régi képeslap az 1940-es évek elején készült, és Székely Lajos Csíkszeredát olvasónk őrizte meg, illetve adta át közlésre. A madéfalvi régi képeslap bal felső sarkában a Siculicidium emlékmű és az országzászló látható. Középen a Jézus szíve templomot, a jobb felső sarokban pedig a templomkertben álló, első világháborús hősi halottak emlékművét örökítette meg a korabeli fotós. Az alsó sorban lévő képeket a templom tornyából fényképezték. A bal oldali az árvíz idején készült, jól látható az Olt feletti híd. Azokban az években az Olt bal partján még csak egy épület volt, külön bejárat híddal. A kultúrházig terjedő területet, a Göröcskertet az 1950-es, illetve az 1960-as években építették be. A jobb alsó kép Patakelvét mutatja be. (A rovatot szerkeszti: Dobos László) jfelzün Tisztelt csíkmadarasi polgármester úr! Köszönjük szépen a 2013- as évben tett tevékenységét a község lakossága érdekében. Fáradtságot nem ismerve teszi a kötelességét, és látszik is, hogy a falu előre halad. Egy probléma a szeméttel: év elején szétküldte a véleményét a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban, ahol leírta, hogy ha pozitívan állunk a szelektív gyűjtéshez, akkor kevesebbe kerül a szemétdíj. Mi kifizettük az évi díjat, ami ugyanannyi maradt, mint amikor kétszer vitték el a hónap folyamán. A szemételszállító december 27-én kora reggel,jóval 7 óra előtt végigjárta a falut. A téli kukák estig a kapuk előtt díszelegtek. Jövő hónapban, ha a kuka mellé tesszük az e hónapi szemetet, nem fogják elvinni. Jó lenne úgy tájékoztatni a lakosságot a szemétszállítás időpontjáról, hogy ne érjenek effajta kellemetlenségek. Egy adófizető a községből Köszönetemet szeretném kifejezni a Csíkszeredai kórház kardiológiai osztályán dolgozó Balogh Csaba doktor úrnak, és az osztályon dolgozó teljes személyzetnek a lelkes és fáradhatatlan munkájukért, hogy nagy hozzáértéssel a férjemet gondosan kezelték. További erőt és egszséget kívánok a munkájukhoz. Tisztelettel, Farkas Mátyásnő Az összes zsögödi fiatal nevében meg szeretném köszönni a plébánosnak a sok jó tettét irántunk. További kitartást, erőt, egészéget kívánunk! Zsögödi fiatal A vacsárcsi szülők köszönik a karácsonyi csomagot a közbirtokosságnak, ugyanakkor megkérjük az elnököt, hogy ne csak azt a mezei utat javítsa meg, amelyiken ő jár, hanem még legalább három fontosabbat, mert pénz rengeteg van. Szülők „Gyönyörű" a vendégfogadás a Csíki Csobbanóban. Ha épp várakoznia kell a vendégnek, megteheti az előtérben, a mosdót viszont nem használhatja, és ezt olyan módon közlik vele, hogy jól leordítják. A tanfolyamra a pénzt befizeti a szülő, a gyerekkel azonban nem engedik hátra a mosdóig. Akkor vigye az uszoda elé a gyereket, ha „sürgős" dolga lenne? Gratulálok! Csak így tovább! Ismeretlen A Csíkszeredai posta vezetőségétől szeretném megkérdezni, hogy Tusnádfürdő hová tartozik, hogy egy postást tesznek az egész városnak. Nyugdíjhordás idején este 8 óra után, vagy másnap reggel jön a postás, mert az egyik végétől a másikig nem győzi, és a fülkében 2 személy végzi a dolgát. Ezért nem rendeltem januárra újságot, mert nem esti lapot rendelek. Várom a választ, mert ha nem, tovább intézkedünk a tusnádfürdői lakosság nevében A HÉT VÉLEMÉNYE Hiton.araai8 néniMa3 Reggel Adjon Isten jónapottal indulnak Csíkszeredai munkahelyükre az ott dolgozó menaságiak. Hozzájuk hasonlóan mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barátra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykereszúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból, annak idején Marosvásárhelyre is. Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor jó estével köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „ itt még a fű is székely", leszámítva azt a néhány román rendőrt, akik itt őriznek minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, és nem azért, mert ezt az állam törvényei biztosítják. Ez egy olyan természetes állapot, mint a levegő, amelyben élünk, és amely itt van körülöttünk és bennünk. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja, így volt ez mindig, így van most, és így lesz a jövőben is. Erről nincs is mit beszélni! Ez benne van az emberekben. Hogy máshol mi van, nem érdekel senkit, jól megvan itt mindenki falu- és városi társaival együtt. Egymást követik a családi események és összejövetelek, az egyházi ünnepek és székely rendezvények. Évenként kétszer az egész Székelyföld megmozdul: a Somlyói búcsú alkalmával és az Ezer székely leány csíksomlyói ünnepén. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Legutoljára az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el oda menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor nem is mentek volna el. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején még a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állanak, hogy harcoljanak a Székelyföldért. Aztán jó volt látni, hogy nem külön-külön pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy egyszerűen, gyalogszékelyként. Itt nem próbálta senki sem meggyőzni őket arról, hogy kit kell dicsérni azért, hogy ilyen sokan összegyűltek. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződött nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmet, a törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki születésű Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná, vagy ki tudja, az is lehet, hogy itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat. Ők sem hagyták, bár akkor a csatát pillanatnyilag elveszítették, de a cél, amiért akkor küzdöttek, ma is ugyanaz: a szabadság kivívása. Az nem lehet, hogy annyi ember csak úgy hiába meghalt érte, példájuk arra ösztönöz, hogy folytassák a harcot. Hazatérve az otthon maradottaknak elmondták a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, tekintetük kitágult, és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges" volt. Mindenki meg volt győződve arról, hogy vélemény az utóbbi 70 évben ez volt a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vajmi kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ. Márpedig a világ változik. Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpáton túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vasluihoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A fele-fele arányban lévő városi tanácsban napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar tanácsos magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik a tolmácsgép megvásárlását - bár ezt megtehette volna 10 évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés de erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének fellépésére volt szükség, hogy megfékezzék a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácsosait. Még egy bevetésre kész csoportot is a városháza elé rendelt a parancsnok. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül, a Dózsa György utca helyett Strada Georghe Doja utca szerepel. Ugyancsak itt, a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma a frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ami ma itt van, az volt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron következő Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, be fogja járni az egész Székelyföldet. Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert benne élünk, és természetesnek tartjuk. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért harcolni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát adjunk. Mindenek előtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegbe szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha megtartja lakhelyének többségi arányát, sőt növeli is azt, és ragaszkodik nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia. Beder Tibor Véleményét elküldheti: sms-ben: 0740-140401 u: . i e-mail-ben: csikihirlap@csiki-hirlap.ro |