Csíki Hírlap, 2013. december (8. évfolyam, 233-252. szám)

2013-12-31 / 252. szám

110 A Csíki Hírlap 1 kedd-vasárnap g­­r­óf .........~............................................... gsL.U Olvasóink képeslapjai Péntekenként megjelenő sms-oldalunkon egy-egy olvasónktól kapott régi képeslapot vagy fényképet mutatunk be. A lapokat vagy a fotót személyesen kell behozni a szerkesztőségbe, és a pár percig tartó szkennelés után visszaszolgáltatjuk tulajdonosá­nak. Kérjük, írják le röviden, mit kell tudni a behozott fotóról, ké­peslapról. Hol és mikor készült? Ki fényképezte, illetve ki adta ki? Mikor postázták?... stb. Főleg 1945 előtti képeslapokat várunk. A ma bemutatott régi képeslap az 1940-es évek elején készült, és Székely Lajos Csíkszeredát olvasónk őrizte meg, illetve adta át köz­lésre. A madéfalvi régi képeslap bal felső sarkában a Siculicidium emlékmű és az országzászló látható. Középen a Jézus szíve templo­mot, a jobb felső sarokban pedig a templomkertben álló, első világ­­háborús hősi halottak emlékművét örökítette meg a korabeli fotós. Az alsó sorban lévő képeket a templom tornyából fényképezték. A bal oldali az árvíz idején készült, jól látható az Olt feletti híd. Azokban az években az Olt bal partján még csak egy épület volt, külön bejárat híddal. A kultúrházig terjedő területet, a Göröcskertet az 1950-es, il­letve az 1960-as években építették be. A jobb alsó kép Patakelvét mutatja be. (A rovatot szerkeszti: Dobos László) jfelzün Tisztelt csíkmadarasi polgármester úr! Köszönjük szépen a 2013- as évben tett tevékenységét a község lakossága érdekében. Fáradtságot nem ismerve teszi a kötelességét, és látszik is, hogy a falu előre halad. Egy probléma a szeméttel: év elején szétküldte a véleményét a szelek­tív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban, ahol leírta, hogy ha pozitívan ál­lunk a szelektív gyűjtéshez, akkor kevesebbe kerül a szemétdíj. Mi kifi­zettük az évi díjat, ami ugyanannyi maradt, mint amikor kétszer vitték el a hónap folyamán. A szemételszállító december 27-én kora reggel,­­jóval 7 óra előtt végigjárta a falut. A téli kukák estig a kapuk előtt dí­szelegtek. Jövő hónapban, ha a kuka mellé tesszük az e hónapi szeme­tet, nem fogják elvinni. Jó lenne úgy tájékoztatni a lakosságot a sze­métszállítás időpontjáról, hogy ne érjenek effajta kellemetlenségek. Egy adófizető a községből Köszönetemet szeretném kifejezni a Csíkszeredai kórház kardiológiai osztályán dolgozó Balogh Csaba doktor úrnak, és az osztályon dolgo­zó teljes személyzetnek a lelkes és fáradhatatlan munkájukért, hogy nagy hozzáértéssel a férjemet gondosan kezelték. További erőt és egszséget kívánok a munkájukhoz. Tisztelettel, Farkas Mátyásnő Az összes zsögödi fiatal nevében meg szeretném köszönni a plébá­nosnak a sok jó tettét irántunk. További kitartást, erőt, egészéget kí­vánunk! Zsögödi fiatal A vacsárcsi szülők köszönik a karácsonyi csomagot a közbirtokosság­nak, ugyanakkor megkérjük az elnököt, hogy ne csak azt a mezei utat javítsa meg, amelyiken ő jár, hanem még legalább három fontosabbat, mert pénz rengeteg van. Szülők „Gyönyörű" a vendégfogadás a Csíki Csobbanóban. Ha épp várakoznia kell a vendégnek, megteheti az előtérben, a mosdót viszont nem hasz­nálhatja, és ezt olyan módon közlik vele, hogy jól leordítják. A tanfo­lyamra a pénzt befizeti a szülő, a gyerekkel azonban nem engedik hát­ra a mosdóig. Akkor vigye az uszoda elé a gyereket, ha „sürgős" dolga lenne? Gratulálok! Csak így tovább! Ismeretlen A Csíkszeredai posta vezetőségétől szeretném megkérdezni, hogy Tusnádfürdő hová tartozik, hogy egy postást tesznek az egész város­nak. Nyugdíjhordás idején este 8 óra után, vagy másnap reggel jön a postás, mert az egyik végétől a másikig nem győzi, és a fülkében 2 sze­mély végzi a dolgát. Ezért nem rendeltem januárra újságot, mert nem esti lapot rendelek. Várom a választ, mert ha nem, tovább intézkedünk a tusnádfürdői lakosság nevében A HÉT VÉLEMÉNYE Hiton.araai8 néniMa3 Reggel Adjon Isten jónapottal indulnak Csík­szeredai munkahelyükre az ott dolgozó me­­naságiak. Hozzájuk hasonlóan mennek regge­lenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szent­­katolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barátra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoród­­szentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykereszúrra, Nyárádszeredából és Mező­­panitból, annak idején Marosvásárhelyre is. Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor jó estével köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon foly­tatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd be­kapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghall­gassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hi­vatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy erre­felé mondani szokták: „ itt még a fű is székely", leszámítva azt a néhány román rendőrt, akik itt őriznek minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, és nem azért, mert ezt az állam törvényei biztosítják. Ez egy olyan termé­szetes állapot, mint a levegő, amelyben élünk, és amely itt van körülöttünk és bennünk. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja, így volt ez mindig, így van most, és így lesz a jövőben is. Erről nincs is mit beszélni! Ez benne van az emberekben. Hogy máshol mi van, nem érdekel senkit, jól meg­van itt mindenki falu- és városi társaival együtt. Egymást követik a családi események és össze­jövetelek, az egyházi ünnepek és székely rendez­vények. Évenként kétszer az egész Székelyföld megmozdul: a Somlyói búcsú alkalmával és az Ezer székely leány csíksomlyói ünnepén. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szív­ni a székely levegőt. Legutoljára az 1848-as sza­badságharc, majd az I. és a II. világháború ide­jén meneteltek itt a székelyek. Egymás tekinteté­ből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zse­bükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el oda menetelni, maguk sem tud­nák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor nem is mentek vol­na el. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbb­je úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadság­­harc idején még a tatárjáráskor sem kellett köte­lezni egyetlen székely embert sem, hogy szembe­szálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét ad­ták annak, hogy ha kell, készen állanak, hogy har­coljanak a Székelyföldért. Aztán jó volt látni, hogy nem külön-külön pártok szerint meneteltek, ha­nem csak úgy egyszerűen, gyalogszékelyként. Itt nem próbálta senki sem meggyőzni őket arról, hogy kit kell dicsérni azért, hogy ilyen sokan ös­­­szegyűltek. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződött nán­dorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az ak­kori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmet, a törökök legna­gyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egy­szerre mozdult meg mind a százhúszezer szé­kely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki születé­sű Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná, vagy ki tudja, az is lehet, hogy itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat. Ők sem hagyták, bár akkor a csatát pillanatnyilag elve­szítették, de a cél, amiért akkor küzdöttek, ma is ugyanaz: a szabadság kivívása. Az nem lehet, hogy annyi ember csak úgy hiába meghalt érte, példájuk arra ösztönöz, hogy folytassák a harcot. Hazatérve az otthon maradottaknak elmondták a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, tekintetük kitágult, és gyorsabban vert a szí­vük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges" volt. Mindenki meg volt győződve arról, hogy vélemény az utóbbi 70 évben ez volt a legjelentősebb cél­tudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy má­sik menetelésre, még többen gyűlnek majd ös­­­sze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az mi­lyen is, és miért kell érte menetelni, a politikuso­kon kívül vajmi kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mö­­­gött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarsá­gukat, hogy még a magyarországiak is megiri­gyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcol­niuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát eb­ből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ. Márpedig a világ változik. Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, ami­kor majdnem mindenki magyarul beszélt a vá­rosban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpá­ton túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvá­sárhelyhez, mint nekik Vaslui­hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká vál­tak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jö­vevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A fele-fele arányban lévő városi tanácsban nap­jainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar tanácsos magyarul merészel meg­szólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jo­gát, és évek óta kérik a tolmácsgép megvásár­lását - bár ezt megtehette volna 10 évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés de erre mind­máig nem került sor. A novemberi városi tanács­ülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőr­ség vezetőjének fellépésére volt szükség, hogy megfékezzék a magyarellenes bekiáltásoktól za­jos gyűlésterem román tanácsosait. Még egy be­vetésre kész csoportot is a városháza elé rendelt a parancsnok. Történt mindez a székelyek hajda­ni fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utca­neveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszél­ve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül, a Dózsa György ut­ca helyett Strada Georghe Doja utca szerepel. Ugyancsak itt, a magyar napokat szervező ma­rosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magya­rul. Marosvásárhely ma a frontváros szerepét töl­ti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a ma­gyar nyelv ellen. Ami ma itt van, az volt a hetve­nes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron következő Sepsi­­szentgyörgyön, aztán mint futótűz, be fogja járni az egész Székelyföldet. Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokoza­tosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert benne élünk, és termé­szetesnek tartjuk. Teremtsünk kapcsolatot szór­ványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk ide­jében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra meg­szűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá vál­­­na. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose követ­kezzék be. Az autonómiáért harcolni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát adjunk. Mindenek előtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthen­gerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegbe szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha megtartja lakhelyének többségi arányát, sőt növeli is azt, és ragaszkodik nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassít­ja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia. Beder Tibor Véleményét elküldheti: ­sms-ben: 0740-140401 u: . i e-mail-ben: csikihirlap@csiki-hirlap.ro |

Next