Csillag, 1952. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám - Haladó hagyományaink
hogy Ady irodalomtörténeti nézetei nem kevesebb érdekűek megújhodott irodalomtörténetírásunk számára, mint Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Arany nézetei. Lukács György hívta fel egyszer figyelmünket arra, hogy az irodalomtudomány rendszerint nem önmagából merít eszméket megújhodásához, az indíték majd mindig kívülről támad, költők, kritikusok, pedagógusok, történészek, filozófusok művéből. Ady az irodalomtörténetírásnak egyik legnagyobb hatású inspirátora. Ezt a szerepét általában két jelentős Petőfi-tanulmányára szoktuk korlátozni, a «Petőfi nem alkuszik» címűre és a «Forradalmár Petőfi» című antológia előszavára. Ezen kívül gyakorta idézzük «Irodalmi háborgás és szocializmus» című tanulmányát, melyben a XX. század irodalmi forradalmát a szocializmus térhódításával hozza — elsőnek — organikus kapcsolatba. Ezek valóban alapvető művek, de váljon elég-e ennyit megemlegetni Ady irodalomtörténeti nézeteiből? Ez a korlátozás valójában leszűkítése annak, amit Ady inspirátori szerepének nevezünk az irodalomtörténetírás terén. Ha csak hivatkozásait, vershőseit futjuk át, akkor is kibomlik a nevek puszta felsorolásából irodalmunk történetének egy sajátos vázlata. Irodalmunk kezdeteiből éppen az a mondai anyag érdekelte, melyet a pozitivista és az ellenforradalmi irodalomtörténet egyként ki akart tagadni irodalmunk történetéből. A csodaszarvas legendás története (A Dal-kisaszszonyok násza), a honfoglalás legenda-monda világa: Pusztaszer, Ond vezér, Álmos, Árpád. A középkori vallásos irodalomból IV. Béla lányának, Margitnak legendája ihlette meg. A magyar humanizmus jellegzetesen nemzeti jellege először az ő művében ragyog fel (Ismeretlen Corvin-kódex margójára) s pontosan tudja a következő láncszemet, egyrészt Tinódit, Balassit, Ilosvai Selymes Pétert, Zrínyi Miklóst, a nagy hazafias költőket, másrészt a reformáció ragyogó alakjait. Apáczai ,Csere János, Bod Péter, Karádi Pál, Károli Gáspár, Mélius Juhász Péter, Szenczi Molnár Albert neve kiragyog művéből. A kumékor költészetének ő az igazi felélesztője s Rákóczi és Mikes Kelemen méltó szót kap tőle. A felvilágosodás fényhozói, Bessenyei, Berzeviczy Gergely, Kazinczy csakúgy meglelhető műveiben, mint Kisfaludy Sándor s a reformkor nagyjai az útnyitó Csokonai, Berzsenyi, Katona József, Kölcsey Ferenc, — Szemere Miklós kicsisége szintúgy, mint Vörösmarty nagysága. És Széchenyi. A reformkor és a forradalom határán látja a két pólust, Eötvös Józsefet és Kemény Zsigmondot, egy szó még a későbbi renegátnak, Kuthy Lajosnak és a Petőfi ellen ungorkodó, de mégis a forradalom útjára lépő Jámbor Pálnak is jut, Garai Jánosnak nemkülönben. A 48/49-es forradalom ihletői és ihletettjei is teljes fényben ragyognak művében. Kossuth, Táncsics, Petőfi, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Madách Imre és Vajda János, de mellettük még ilyen neveket is említ, mint a Vahot Imre és Lisznyay Kálmán neve. A nagy kor után is világosan lát zömét s óriást. Gyulai Pál, Lévay József, Csiky Gergely, Tolnai Lajos, Tóth Kálmán, Szigeti József, majd a kétkedők sora: Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Reviczky, Komjáthy. — de még Thaly Kálmánról, Rudnyánszky Gyuláról, Dóczy Lajosról, Rákosi Jenőről, Vargha Gyuláról, Ábrányi Emilről, Eötvös Károlyról, Baksay Sándorról, Árfai Adolfról, Endrődi Sándorról, Kiss Józsefről is megemlékezik. A dalmakodó új kor minden úttörő nagyjéról van szava. Mikszáth, Petelei, Péterfy Jenő, Thury Zoltán, — és mellettük — nevetségül — Pósa Lajos, Tóth Béla is ott szorong. Ennek az átmeneti korszaknak is ismeri két legnagyobb hősét, Gárdonyi Gézát és Bródy Sándort. De nem feledkezik meg Ambrus Zoltánról s nem kíméli tolla hegyét, ha Herczeg Ferencbe.