Csillag, 1954. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1954-12-01 / 12. szám - Irodalom és művészet

az ország, a hűbéri korszak elmaradottságához, parlagi viszonyaihoz ké­pest. Ezt az emelkedést hirdeti az És mégis mozog a föld­ben, sőt a Rab Ráby-ban is. Pedig egy ideig tudja és látja (különöse­n a 75 előtti évek­ben), hogy a reformkor és 1848—49 nagy ígéreteiből, lehetőségeiből töb­bet is valóra lehetett volna váltani. De csak annál inkább védekezik ama csalódottság és kiábrándultság ellen, mely a fiatalabb nemzedékeket ha­talmába keríti, és Arany Lászlót, majd később Tolnait, Iványit már bizo­nyos mértékű kritikai realizmusra ihleti meg. Jókai kiábrándultsága majd inkább csak megzavarodással, s művének hanyatlásával jár. Ami­kor néha rádöbben (Az élet komédiásai), hogy a 67 utáni világ nem ked­vező környezet az ő hős­ eszményének,­­ Zárkány Napóleont csak egy szerelmi dilemma alkalmán képes ebből a világból kiszakítani. Zárkány nem a korral,­­ hanem a maga szerelmével és boldogság-igényével kerül összeütközésbe. Jókai alapvető, nagy élménye közös a kor nagy alkotóival. Petőfi köz­vetlen környezetéből, legszűkebb baráti köreiből ő és Arany János bont­ják ki pályájukat Világos után. Aranynál is, Jókainál is döntő az a mód, ahogyan 48—49-hez hűek próbálnak maradni. Egyikük hűsége sem tekint­hető a Petőfi-örö­kség egyenes továbbfolytatásaként, — de mindkettejük ma­gatartásának lé­nyege: a hűség, vagy legalább is a hűségre törekvés. De le­het-e valaki 48—49-hez igazán hű másként, mint Petőfi, Kossuth, Táncsics módján? Arany is, Jókai is másféle módon hűek. »Jókai hű volt 48-hoz, a maga módján« — figyelmneztet bennünket Révai József — »de ez a hűsége nem volt jakobinus hűség«. A 48—49-hez való hűség egy népi-plebejus de­mokratizmushoz való ragaszkodást feltételez, — márpedig ennek tartalmai még Aranynál is többé-kevésbbé hiányosak Világos után. Maga Jókai pe­dig már 48 előtt is csak egy polgári-liberális demokratizmus talaján áll, — és erről a talajról ugyan jó ideig igenleni képes még Világos után is mind­azt az újat, amit 48 hozott, de épp 67 körül ez a talaj nagyon is ingataggá válik talpa alatt. Petőfi számára— és bizonyos mértékben Arany számára — törés, forradalmi szakítás volt 48—49, nem csupán a hűbéri múlttal, de a re­formkori előzményeikkel is szakító cselekedet Az Elveszett Alkotmány Arany Jánosa a maga népi nézőpontjáról a nemesi liberalizmus harcait ki­ábrándultan, elutasítón szemlélte már 1845-ben is. De Jókai már 1848 nya­rán csak azt volt képes elfogadni a forradalomból,­­ ami a reformkorral összecsengett belőle. Ezt az összecsengést olvasta­k ki 48—49-ből a Nábob és a Kőszívű ember fiai megírása idején, — és, bármily meghökkentően hangzik, a 67 utáni országot is egy ideig a reformkori, szabadságharcos Ma­gyarország folytatásának hitte. Az ő szemében Jeney Kálmán és Ráby Má­tyás is e Magyarország előharcosai, úttörői voltak. Arany János Világos utáni szemléletében a tragikum vonása válik fo­­kozozatosan uralkodóvá. Jókainál viszont az illúziók jutnak uralomra. Illú­ziók, melyekkel egyrészt erőt, bizakodást kíván önteni a levert országba,­­ másrészt azonban igazolni akarja azt az utat, mely szerinte forradalom nél­kül vezethetne kibontakozáshoz. Jókai egész szenvedéllyel igenli egy szabad, fejlett és boldog ország jövőjét, egész hitével lángol is érte,­­ csak épp azt nem képes észrevenni, hogy ettől a jövőtől hazája Világos után mindinkább távolodik. Arany lelkét mindvégig megüli a vereség gyásza, a kejtély, az ag­godalom, a szorongás,­­ Jókai kedélyét viszont az abszurd és indokolatlan bizakodás illúziói borítják rózsaszínbe, sőt, valamely egzaltált hangulatba is. Jókai életművében nagynak és maradandónak azt a törekvését érezzük, hogy 48-hoz hű maradjon; ezt a törekvését annyi téma, annyi hős­ alak, epi­zód, környezet ifi szenvedély leheli magából. Velük, szemben azonban ott áll

Next