Csongrád Megyei Hirlap, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-01 / 101. szám

.4 A kétarcúság ellen i szocializmus csal meg egyik napról a másikra, éppígy nem alakulnak le egy csapásra az új típusú szocialista ember jellemvonásai sem. Amint azonban az ország politikai, gazdasági és társadalmi életében lépésről lépésre találkozunk az épülő szocializmus jeleivel, bizonyítékaival, éppúgy tapasztalhatjuk példáit az új típusú emberi tulajdonságok kialakulásának, első megnyilvánulásainak is. A folyamat azonban nem gyors, nem robbanásszerű. Sőt, minthogy lényegében az utóbbi esetében tudati jelenségről van szó, talán lassúbb, bonyolultabb is, mint a gazdasági fejlődés. De itt is, mint amott, percről percre kell megküzdeni a régivel, kell harcolni az újért a sok régi buktató között, hogy legyőzhessük azt a sok torz, felemás, önmagának és az emberségnek is sokszor ellentmondó jegyet, amit a kapitalizmus vésett az emberekre. Biztatóan haladunk előre. Menjünk a munkások közé: a becsület, az őszinteség, a jellemszilárdság, a szókimondás és a tiszta erkölcs sok szép példáját fogjuk tapasztalni közöttük, mert az emberi kapcsolatok melegénél nyíltan tárják ki előttünk szívüket, mondják el örömeiket, bajaikat, hálájukat és kifogásaikat. És sok olyan akad közöttük— különösen a soraikban lévő kommunisták között —, akinek életét, munkáját, becsületét és erkölcsét nyugodtan állíthatjuk példaként társadalmunk tagjai elé. És így is van ez rendjén, hiszen mi azt várjuk, hogy az új erkölcs, az új ember jellemének ezernyi apró fonadéka a munkásosztály, a kommunisták testében szülessen meg és onnan terjessze ki átformáló hatását az egész társadalomra. Azért mondjuk mindezt így, mert mi az őszinteséget, a tiszta erkölcsöt, a becsületet, a nyíltságot kommunista jellemvonásnak tartjuk, és megléte nélkül nem is tudjuk elképzelni a szocialista társadalom emberét. * _iául azt mondtuk: Az előDD hogy biztató eredményeket érünk el a szocialista jellemvonások kialakításában. Ez így is van. Igaztalanok lennénk azonban, ha elhallgatnánk nehézségeinket, amelyekkel időről időre meg kell küzdenünk, ha előre akarunk haladni. S éppen ezért nem hallgathatunk a negatív jelenségek sorából arról a tünetről sem, amelyet a »kétarcúság« fogalmával jellemezhetünk a legjobban. Nem hallgathatunk, sőt meg kell mondanunk, hogy átalakulóban lévő társadalmunkban nem kevés az ilyen kétarcú emberek szára. Legnagyobb részüket azzal jellemezhetjük, hogy kifelé lojálisak — néha egyenesen azonosulóknak látszanak — a népi rendszerrel, ragukban pedig —a bizalmasabb baráti körükben — »őszintén« megmondják véleményüket, amiből az derül ki, hogy részben, vagy egyáltalán nem értenek egyet rendszerünkkel. Ellenségeink kétarcúságát megértjük, mert a mi hatalmunkból fakad, hiszen azt méltányolva nem mernek nyíltan ellene szegülni, hanem kénytelenek lojálisoknak mutatkozni velünk szemben. S velük, ilyen szempontból nem is túlságosan sokat törődünk. A »kétarcú dél» között azonban sok a becsületes ember, aki vélt vagy tényleges okok miatt kényszerül a »kétarcúságra«. Az ő problémájuk felett nem lehet felületesen elsiklanunk. Velük törődnünk kell és el kell érnünk azt, hogy magatartásuk megváltozzék. Hogyan tesz egy becsületes emberből »kétarcú« ember? — kérdezhetjük. Bűnös ebben a múlt rendszer, amelyik sok munkásba és még több értelmiségibe, kispolgárba verte bele erőszakkal, megfélemlítéssel, anyagi és lelki terrorral a »ne szólj szám, nem fáj fejem«, a »hallgatni arany«, a »mondj igazat és betörik a fejed« tömör »bölcsességet«, mert így könnyebb volt szolgává tenni a népet. S ha valaki mégis megpróbálkozott ellene szegülni e bölcsességek bármelyikének, tényleg tapasztalhatta, hogy betörik a feje, hogy jobb lett volna hallgatni stb. Ezek a tulajdonságok azután sok emberben — különösen a kispolgárságban — ugyancsakmeggyökeresedtek, sőt élnek és halnak még ma is. Nyilván hozzájárult —bár az előbbinél sokkal jelentéktelenebb mértékben — sok ember »kétarcúságának« kialakulásához az a néhány súlyos hiba is, amelyet a személyi kultusz idején követtek el nálunk, s amely sok embert arra késztetett, hogy inkább hallgasson, mert úgysem hallgatták meg véleményét, vagy ha meghallgatták, gyanakodni kezdtek a meggyőződése felől. Ismételjük, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy sok ember »kétarcú« lett és mást mondott a vállalati irodában, a párttitkár jelenlétében és mást mondott a baráti kör fehér asztala mellett, és a két dolog olykor szöges ellentéte volt egymásnak. Az ellenforradalom leverését követő konszolidációs időszak azonban, egészen más légkört hozott Az előzőnél sokkal szélesebb rétegek kapcsolódtak be az aktív politikai munkába, hallatták szavukat gyűléseken, értekezleteken, tanácskozásokon. Ugyanakkor a párt és a kormány vezetői is az egyenes, őszinte, becsületes beszéd útját járták és járják ma is, amikor a dolgozókkal beszélnek. De éppígy megváltozott a légkör, a hangulat a munkahelyeken is, az intézményekben csakúgy, mint a gyárakban, ahol a felmerülő aktuális politikai és gazdasági kérdéseket a legszélesebb körben vitatták és vitatják meg, ahol mindenki elmondhatja és el is mondja véleményét úgy, hogy nem hallgatja el az ellenvéleményt, a kifogásokat sem. És előfordul vajon még az, hogy egyes embereknek bajuk származik abból, hogy feletteseikről, egy-egy munka céljáról és szervezéséről őszintén és becsületesen megmondják a véleményüket? Ritkán, de előfordul.. Az azonban már soha nem fordulhat elő, hogy előbbutóbb ezek az őszinte emberek meg ne találják a maguk igazát, akármilyen vállalati, vagy intézményi kiskirályok feküdjenek is keresztbe az igazsághoz vezető úton. És az őszinteségben, az igazság minél fokozottabb érvényesüléséért folytatott küzdelemben a munkások, a kommunisták járnak elöl mindenütt jó példával. Rájuk hivatkozhatunk, tőlük tanulhatunk. Ezzel azonban még nincs elintézve a kétarcúság problémája. Az ellene vívott harcban csak két dolog segítségével érhetünk célt. Először: minden munkahelyen tovább kell munkálkodnunk a bizalom légkörének megteremtéséért, olyan légkör kialakításáért, amelyben minden becsületes dolgozó ember elmondhatja a maga véleményét —, másodszor pedig: bátorságot kell öntenünk azokba a becsületes, dolgos emberekbe, akiknek van véleményük, akik sokszor tudnának nekünk segíteni őszinteségükkel, törődésükkel, éleslátásukkal, de hallgatnak, nem mernek szólni, mert félnek (okkal, vagy ok nélkül) attól, hogy hátrányos helyzetbe kerül- nek őszinteségükért. Nekik kell erőt adnunk a bizalom légkörével ahhoz, hogy megbátorodjanak és ne féljenek attól, amitől nem kell félniök. ők a becsületes emberek. Rajtuk, valamint a kifejezetten ellenséges elemeken kívül vannak — szép számmal — másféle kétarcúak is. Az opportunisták, a jellemgyertyék, az alattomosak, a képmutatók — mind megannyi polgári-kispolgári tulajdonságot hordozók. Velük a legnehezebb a dolgunk. Egyrészről le kell őket lepleznünk, le kell rántanunk róluk a kétarcúság képmutató leplét, másrészről viszont vigyáznunk kell arra, hogy ne fertőzhessék meg ráhatásaikkal az őszinte, becsületes embereket. És ugyanakkor azért arról sem szabad lemondanunk, hogy évek hosszú sorának nevelőmunkájával változtassuk, formáljuk jellemünket, a magunk oldalára állítsuk őket és kispolgári tulajdonságaik helyére új, szocialista jellemvonásokat ültessünk. Ismételjük: bármennyire nehéznek, keresztülvihetetlennek látszik is első pillantásra ez a legutóbbi megállapítás, nem szabad lemondanunk róla. Küzdenünk kell a kétarcúság ellen minden erővel. Küzdenünk kell, mert erőnk, előrehaladásunk függ attól, hogy sorainkat becsületes, egyenes, őszinte emberek alkotják-e, vagy olyanok, akik a »kétarcúság« leplébe burkolózva jó képet mutatnak, s az első adandó pillanatban hátat fordítanak nekünk, amint ez 1956. októberében is oly sok esetben megtörtént. A mi társadalmunk az őszinte, a becsületes emberekre épül, azoknak kedvez, azok szerint rendeződik el. S ha egy ilyen átalakulási korszak bizonyos szempontból talán kissé szükségszerűen is hordozhatja magában a kétarcúság kialakulásának lehetőségét, a cél az, hogy majdani szocialista társadalmunk egésze kivétel nélkül a becsületes, igaz, őszinte emberek társadídalma legyen. P. Z. IRHituatia avxilaatii« Szerencsés, csimotája volt a jómódúságnak az én sógorom, tekintélyes kis vagyon maradt rá megboldogult apjától. Olyan kulákszámba ment ő, abban az időben, alakja is akképp vallott róla. Alacsony termete summás pocakot eresztett, s e széle hossza egy alakjával mikor lépkedni kezdett, a lejtőről guruló tönkre hasonlított. Hát, hogy ilyen jómódba csöppent, úgy is élt. Evett, ivott, dőzsölt, miközben semmire nem volt gondja. Felesége is megérezte ezt a jómódúságot. Fejére kalapot biggyesztett, s drágábbnál drágább ruhákat szabatott, varratott magának. »Haspárti» volt az öreg, s mindenek felett legjobban kedvelte az italt. Számtalanszor tökrészegen ment haza, vagy ha már nem bírt »lábra« állni, úgy tolták haza cimborái talicskán. Borozás közben a zenészek csak neki muzsikáltak s ha eltrefelték az öreg kedvenc nótáját, hullottak a százasok a cigányok zsebébe. S az lett a nóta vége, hogy így könnyelműen, néhány év alatt elherdálta vagyonának tetemes részét s »nincstelen kuláknak titulálták, amerre ismerték. Na de azért nem hagyta magát a régi jógazda. Pödört bajusszal, ha pocakja ,magcaapimnit is, emelt fővel járt, bízván abban, hogyha nevelt fia leszerel katonáiktól, ismét fellendül a már válságosnak látszó gazdasági helyzetük. Mert tudniillik, volt az öreg sógornak egy nevelt fia, akire rámondhatjuk, munkája árán tartotta bennük a lelket. Ám a fiú amikor leszerelt, csakhamar meg is nősült, s búcsút mondott a nevelőszülőknek, akiket tíz évig szolgált, s ugyancsak megdolgozott náluk kosztjáért. Próbáltavisszacsalni a gyereket az öreg, mondván nekik: van itt hely bőven, csak gyertek, még fizetni se kell érte. Pista azonban nem hajlott a hívó szóra, amit a nevelőapa nem szívesen vett. — Mit akar ez a gyerek, mihez fog? — töprengett nap, mint nap. Egyszer valakitől azt hallja, hogy Pistáék beléptek a tsz-be. Nahát, erre aztán ugyancsak megbotránkozott. Úgy vélte, hogy a legény a tsz-ben éhen hal. Telt, múlt az idő, s történt, hogy egy nap hozzájuk mentem. A ház előtt üldögélt az öreg sógor, élvezve a nyárutói nap gyenge melegét, közben hosszúszárú pipájából eregette a bodor füstöt. — Máskülönben aztán mi újság van? — érdeklődött rövid beszélgetés után. — Igaz, hogy Pistáék három süldőt vettek hízónak? — Igaz — mondtam neki —, én is láttam őket, szép jószágok. — Nekünk is jó volna egy — jegyezte meg közben —, csak az a baj, hogy nincsen rá való. — Az bizony baj — mondtam, fejemet bólogatva. — Mit gondolsz, miből csináltak azok annyi pénzt? — vallatott. — Nem tudom ... Biztos előleget kaptak a tsz-ben — válaszoltam. — Nem , nem hiszem. A naveletét ilyesmivel nem lehet meggyőzni, nem is hitte el. A tél, mint már annyiszor most is beköszöntött, azután tovatűnt. A jácintok kövéren dugták ki orrukat a földből, az orgonabokrok rügyei duzzadva bomlottak ki a napsugár hatására, s valahol vadgalamb turbékolt. ‘Ezekben a napokban mi is gondoltunk egyet a sógorral,pefogtuk egyetlen lovacskáját és kikocsikáztunk határszemlére. — Szépek a vetések — állapítottuk meg, amint döcögtünk az egy-két holdas búzatáblák végénél. Ahogy tovább poroszkáltunk, egy fiatalember tűnt fel, velünk szemben. Tehenet vezetett. A nevelt fiú volt. Köszöntünk s én megkérdeztem, mennyiért vette a tehenet? — Négyezerért — mondta és ballagtunk tovább. — Hát aztán mit gondolsz — szólalt meg indulatosan, hosszú hallgatás után a sógor — ,ezt is a tsz-előlegből vették? — Nem — próbáltam megnyugtatni. — Hát? — kérdezte sunyin, s fél szemmel rám sandított. — A zárszámadásból. Az évi munkájuk eredményéből — mondtam, Az érrendem s~5TJ - t, megcsonkidva a s elbámult a tavaszi határba, mintha a természet titkába akarva belesni. Kószó József Vasárnapi tárca A vagyon Májusi csodák A csoda: csak egy pillanat, míg megmutatom magamat míg felragyog homlokom, míg csüggök a csillagokon. A csoda: csak egy kézfogás, egy sose hitt látomás, egy tündöklő, piros akarat, egy hős, ki a zászlóhoz mindig hű marad. A csoda: egy várva várt alkalom, egy osztódó, bomló urán-atom, egy néger, akit üldöznek, s milliárdnyi rabja a földnek ... A csoda: pupillám fekete éje, a tengerek sötétkék mélye, a friss lelkű, fény titkú fiatalok, s a szavak, amiket kimondhatok. Csoda, ha hajnalban felébred a tó, s tükrében az egész világ látható: én is meglátom benne magamat, szemébe nézek a tónak, s a tavasznak. Csoda, ha országok határán átlépek, és ha méhek gyanánt gyűjtünk mosolyt, mézet, csoda, ha izzó vasat kalapálok, és ha teljesülnek forradalmak, álmok. Csoda, ha a dalok a szír emberi zengenek, ha megsejtem titkát a csóknak és a csendnek, ha a kontinensek összetalálkoznak, ha esküt teszünk a földnek, csillagoknak. Csoda, ha szemünkben nem születnek könnyek, csoda, ha az ágyúk többé nem dörögnek. Csoda, ha megdobban szíve a világnak, s végre az emberek testvérekké válnak... KÓPIÁS SÁNDOR Kovácsok dala Hajnalban jó kedvvel szítjuk a tűz vashajlító lángját Izmainkon a fény játszik s szénpor száll a homlokunkra. Kalapácsunk roppant súly ütésétől a föld reszket és a vasból, ha rásújtunk ezer szikra száll az égre. Mellünket bőrkörpény fedi karunk, nyakunk nagyon erős, de ha meghal egy elvtársunk szinte sírni tudunk érte. Üllőnkön a sorsunk robbant most pedig a jókedvünk cseng s az ütések ritmusára a szívünk is nagyot dobban. Kemény vassal veretezzük a lovaik dömgő patáját és sistergő vízbe mártjuk az eke gaz-tépő elit. S ha a Nap tüze kásásaik kalapácsunkat letesszük mesélünk a kisfiúnknak s kislányunkat megsimítjuk. Kérges kézzel ölelgetjük feleségünk puha testét és álmunkban minden láncot összetörünk a világon. Gál Sándor Péntek, 1959. május 1. mii YÜÖJC3 Rokonok Sokféle ember fordul meg a kis étkezdében. Csak meg kell figyelni őket és kedvére Válogathat az ember a különféle típusokban. Van, aki fél napig ül egy szimpla fekete mellett, van, aki tíz perc alatt egy litert iszik meg tejeskávéból. Az egyik olvas, a másik ír. Egy gömbölyű öregasszonynak például már keresztben áll a szeme, egy középkorú, piros orrú pedig ott csetlik-botlik az asztal között és feldönítött már egy-két széket is. A kiszolgáló kövér menyecske pedig elkapja a pirosorrú karját és vezeti kifelé. A spicces néni makacskodik: — Engem ne lökdössön! A kiszolgáló menyecske nem hagyja: —■ No, csak menjen, menjen. Menjen dolgozni — és kitessékeli az utcára. A gömbölyű öregasszony fölényesen nevet: — A rokona, ugye? Hehehe. A kiszolgáló menyecske odafordul: — Nekem? A maga rokona — és olyan szemmel néz rá, hogy beléreked a gúny és rögtön elkotródik az étkezdéből. Ahogy a főnök akarja A napokban bementünk az egyik vásárhelyi kisvendéglőbe. Ebédelni akartunk. A sarokban kiválasztottunk egy asztalt, de a főnök elibénk állt. — Oda ne tessék ülni, tíz I foglalt. — Akkor üljünk ide — ! mutat a barátom egy másik■ asztalra. — Oda se, ott is a válla-I latiak ebédelnek. — Mi is ebédelni akarunk. — Csak bécsiszelet vart kérem. — Semmi más? — Semmi — mondta rideg hangon és megmagyarázta, miért nem főztek mást. A magyarázatra azért volt szükség, mert a fali étlapon ez állt: marhapörkölt, sertéspörkölt állandóan kapható. Mivelhogy éhesek voltunk, leültünk az általa kijelölt asztalhoz, megettünk egy bécsi szeletet, s ittunk rá egy pohár sört és mindezt beírtuk a panaszkönyvbe. Amikor elköszöntünk, a főnök sokkal barátságosabb volt. Bernuta Mihály