Csongrád Megyei Hírlap, 1967. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-13 / 216. szám

*9*1. SZEPTEMBER 13., SZERDA . -A­ --------------HÍRLAP_______ * MOSZKVA, KAIRO — MTI Kedd reggel ismét heves tűzpárbaj volt az egyiptomi és izraeli erők között a Szu­­ezi-csatornánál El Kantara térségében két izraeli léglö­­késes vadászgép megsértette Egyiptom légterét Az EAK légvédelme visszafordulásra kényszerítette a gépeket. Az izraeli katonai szóvivő be­számolója szerint az izraeli gépek az izraeli megszállás alatt levő sínai területen re­pültek át. Az incidens után mintegy másfél óráig tartó tüzérségi párbaj kezdődött, amelynek az ENSZ-megfi­­gyelők harmadik beavatko­zása vetett véget. Izrael egy sebesültet jelzett. * Kedden hazaindult Moszk­vából Mahmud Riad, az EAK külügyminisztere, aki a szovjet kormány vendége­ként hivatalos látogatást tett a Szovjetunióban. Mahmud Riadot fogadta Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára és Alek­­szej Koszigin, a Szovjetunió minisztertanácsainak elnöke. A beszélgetéseken megvitat­ták az izraeli agresszió kö­vetkezményeinek felszámolá­sát érintő, valamint a Szov­jetunió és az EAK kölcsö­nös érdeklődésére számot tartó kérdéseket. Mahmud Riad baráti beszélgetést folytatott Gromiko külügy­miniszterrel is. A kairói lapok nagy je­lentőséget tulajdonítanak Mahmud Riad moszkvai tár­gyalásainak. Az Al Ahram című lap szerint Riad tájé­­koztatást adott az arab ál­lamfők khartoumi csúcsérte­kezletéről, a szovjet állam­férfiak viszont tájékoztatták őt a szocialista országok belgrádi gazdasági konferen­ciájáról, amelyen az arab országok gazdasági megsegí­téséről volt szó. A moszkvai megbeszélé­seken az izraeli agresszió következményei felszámolá­sának problémáit is megvi­tatták, különös tekintettel Tito jugoszláv elnök kezde­ményezésére. Tűzharc a Szuezi-csatornánál Az EAK külügyminisztere befejezte moszkvai tárgyalásait De Gaulle hazautazott Varsóból * VARSÓ — MTI De Gaulle, a Francia Köz­társaság elnöke kedden dél­előtt a Bevedere-palotában felkereste Ochab köztársasá­gi elnököt. A két államfő folytatta korábban megkez­dett megbeszéléseit. A tár­gyalások e befejező szaka­sza 45 percig tartott. A francia elnök feleségé­vel együtt, Ochab, Rapacki és a lengyel különbizottság tagjai kíséretében 13 óra 15 perckor megérkezett az okie­­cei repülőtérre. Búcsúztatá­sánál a repülőtéren jelen volt Gomulka, Cyrankiewicz és más hivatalos személyi­ségek, valamint számos len­gyel küldöttség. Varsóban a lengyel kül­döttség sajtótitkára sajtóér­tekezleten jelentette be, hogy de Gaulle hivatalos francia­­országi látogatásra hívta meg Wladyslaw Gomulkát, Ed­ward Ochabot és Józef Cyrankiewiczet. A lengyel államférfiak a meghívást el­fogadták. Annioni Lunacsarszkij: Egy Lenin-szobor különös története 1904-ben, egy koratavaszi reggelen kopogtak a párizsi Saint Germain boulevard-i Arany Oroszlán szállóban le­vő szobám ajtaján. Felkel­tem. A lépcsőházban sötét volt. Egy ismeretlen sport­sapkás férfit pillantottam meg magam előtt, lábánál egy bőrönd. A férfi látva kérdő tekin­tetemet, megszólalt: — Lenin vagyok. Vonatom nagyon korán befutott. — Igen — mondtam za­vartan. — Feleségem még alszik. Adja ide a bőröndjét. Itt hagyjuk, mi meg leme­gyünk s megiszunk egy ká­vék — Valóban pokolian meg­innék egy kévét. A pályaud­varon nem jutott eszembe — felelte Lenin. Távoztunk. De ebben a hajnali időpontban a balpar­ti Párizs Vaugirarde környé­ki utcáin minden zárva volt, sehol egy teremtett lélek. — Figyeljen csak ide, Vla­gyimir Iljics — mondtam, — pár lépésnyire innen lakik egy Aronszon nevű fiatal szobrászművész, a nagyhírű mester. Tudom róla, hogy ilyen korán szokott felkelni és munkához lát. Biztosan megkínál minket egy csésze kávéval. Ugyanis vele szo­kott ébredni Párizs. Beléptünk Aronszon mű­termébe, amelyben azóta, oly gyakran megfordultam , amelyben egymásután tűntek fel a remekművek, s ezek másai a világ minden tájára eljutottak. Lenin levetette felöltőjét s a rá jellemző elevenséggel végigjárta a nagy műtermet s kíváncsian, de minden megjegyzés nélkül mustrál­­gatta a kiállított gipsz, már­vány és bronzszobrokat. Eközben a­ szívélyes házi­gazda elkészítette a kávét. Lenin csettintett a nyelvével, megvajazott egy szelet ke­nyeret és a messziről érke­zett éhes ember jó étvágyá­val reggelizni kezdett Aronszon félrehívott. — Ki ez? — súgta a fü­lembe. — Egy barát, nagyon nagy forradalmár és gondolkodó. Ez az ember alighanem még nagy történelmi szerepet fog játszani. Aronszon bólintott söré­nyes fejével: — Kernek külseje van. — Valóban? -t­ kérdez­tem csodálkozva, mert csa­lódtam . Lenin, akit már rég­óta nagy­ embernek tartot­tam, személyes találkozásunk során kissé ravaszkás, átla­gos szláv-tatár típusnak tűnt fel előttem. — Kernek feje van — foly­tatta Aronszon és izgatottan nézett rám. — Nem tudná rábeszélni, hogy modellt ül­jön nekem? Csak egy kis plakettet készítenék róla. Nagyon jól jönne nekem tégy Szókratész szobor megmintá­zásához. "­­ — Nem hinném, hogy be­leegyezik — feleltem. Ennek ellenére közöltem kérését Leninnel, sőt a Szokratésszel kapcsolatos tervéről is beszámoltam. Lenin akkorát kacagott, hogy még az arcát is elfed­te tenyerével. * 1925-ben Párizsban Aron­­szon meghívott magához, nézzem meg Leninről készí­tett nagy­ mellszobrát, amely egyelőre még csak­ gipszben volt meg. — Arra a gondolatra ju­tottam — mondta a szob­rász —, hogy meg­tudom, sőt, meg is kell csinálnom emlékezetből Lenin mell­szobrát. Halála után egyre plasztikusabb és határozot­tabb alakban él emlékeze­temben, s ezt a portrét, ame­lyet teljesen a fantáziám szült, a legméltóbb megtes­tesítőjének tartom. Remekmű volt. Annyira kifejező és tartalmas, hogy nyomban magára vonta a figyelmet. Arra a Leninre, akit az­ életből ismertünk, s akit természetesen a szob­rászok láttak maguk előtt, midőn Vlagyimir Iljics mo­dellt ült nekik a legcseké­lyebb póz nélkül, nem sokat hasonlítót! Habár, ha az ember a mellszoborra pil­lantott, nyomban azt mond­ta: ez Lenin. Aronszon koncepcióját na­gyon világosan láttam és nagyon vonzónak tartottam. Persze Lenin óriási egyé­niségét — ha márványba próbálják vésni arcvonásait, amelyeket az emberiség őriz emlékezetében róla, s nem testi mivoltát, hanem intel­ligenciáját, forradalmár szellemét szeretnék kifejez­ni —, különféleképpen ér­telmezhetik, s valószínűleg még sokszor fogják külön­féleképpen értelmezni a kü­lönféle művészeti ágak. De vajon mit fejezett ki Aronszon? Lenint politikai szempontból kissé naivan ábrázolta, ugyanakkor ahogy azt már említettem, tartal­masan. Aronszon, a művész gyűlölte az önkényuralmat.­­Lenin, számára elsősorban a trónt pozdorjává zúzó for­radalom megtestesítője és vezére. Aronszon ezért hálát érez iránta, büszke rá, a nagy demokratára, de mi­vel békés művész, retteg a hatalomnak ettől a meg­semmisítőjétől. Jól tudja, hogy Lenin tovább ment, a forradalom, amely egyet jelent ennek az embernek a nevével, a kapitalizmust is szétzúzta és kihirdette a re­ális, valóban megvalósítha­tó átmenetet az igazság ura­lomra jutásához. — Lenin — hangoztatta előt­tem Aronszon szobrász —, na­gyobb, mint a múlt minden prófétája, azért, mert nem jósolgatott, hanem államfér­fiként valósított meg dolgo­kat: könyörtelenül pusztí­tott és maradandót alkotott — Ez a művem a legjobbak egyike, amelyeket valaha alkottam — ez volt a véleménye Naum Aronszon szobrászmű­vésznek, számos Beethoven, Tolsztoj, Pasteur, Chopin-szobor alkotójánál­: az általa készített Lenin-szoborról Aronszon sokáig élt Franciaországban. 1904 elején párizsi műtermét meglátogat­ta két orosz forradalmár: Lenin és Luna­­csarszkij. Erről a látogatásról Luna­csarszkij, az Októberi Forradalom utáni első művelődésügyi népbiztos beszámolt emlékirataiban. A Lenin mellszobrot, az elhunyt szob­rászművész hozzátartozóinak ajándékát a Latin Múzeumban őrzik. _ Lenin mellszobra, Naum Aronszon alkotása (1030) Folytatja munkáját az afrikai csúcsértekezlet Koszigin üzenete az értekezlet résztvevőihez * KINSHASA — MTI Kedden délelőtt az Afrikai Egységszervezet tagállamai­nak csúcsértekezlete zárt aj­tók mögött folytatta munká­ját. * Koszi­gin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke a csúcsértekezlet résztvevői­hez intézett üzenetében egyebek között rámutat: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójá­nak évében a szovjet népes kormány ismételten, ünnepé­lyesen kijelenti, hogy teljes mértékben szolidáris a nem­­zeti felszabadító mozgalmak erőivel. * Hailé Szelasszié etiópia császár megnyitó beszédé­ben hangsúlyozta, hogy már az értekezlet megrendezése is kifejezésre juttatja az Af­rikai Egységszervezet orszá­gainak elhatározását: össze­hangolják politikájukat égési Afrika jóléte érdekében. — Kötelességünk, hogy szembenézzünk a tényekkel — fűzte hozzá. — Az utóbbi időben politikai válságok ke­letkeztek és már annyira marcangolják Afrikát, hogy komoly veszély fenyegeti gazdasági és társadalmi ha­ladásunk programjának meg­valósítását. klasszm­a, az Arab Liga főtitkárának megbízatását to­vábbi hat hónapra meghosz­­szabbították. Utódját a liga 1908 márciusi ülésszakán vál­­­asztják meg.­­ Hétfőn délután néhány na­pos látogatásra Budapestre érkezett Mrs. Barbara Castle angol közlekedésügyi miniszt­­er. •* Tömpe András, hazánk újonnan kinevezett berlini nagykövete hétfőn megérke­zett állomáshelyére.­­ Az indiai hadügyminiszté­rium szerint a kínaiak a keddre virradó éjjel ismét lőtték az indiai határőrség állásait Tibet és Szikkim ha­tárán, de az incidens a hét­főinél kisebb méretű volt Szikkim himalájai király­ság. Védelmét az indiai fegy­veres erők látják el. * A Tonkini öbölben cirkáló repülőgép-anyahajókról fel­szálló amerikai gépek hétfőn négy alkalommal intéztet támadást Haiphong észak­­vietnami kikötőváros ellen A város két legnagyobb Ind­iát, a főpályaudvart és a raktárnegyedet bombáztak- TH?$zline! üdében * ADEN — MTI A két rivális dél-arábiai hazafias szervezet hétfőn este tűzszünetet kötött. A Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) és a megszállt Dél-Jemen Felszabadulási Frontjának (FLOSY) felügyelete alatt harcoló egységek Aden „Otman sejk” és „Manszura” kerületeiben fegyveres harcot vívtak azóta, hogy az NLF — állítása szerint — ellenőrzése alá vonta a szétesőben levő államszövetség 12 államát. A tűzszünetet az államszövetség arab hadserege eszközölte ki. 5 KÜLPOLITIKAI FIGYELŐ Újabb válságszakasz az Egyesült Államok vietnami politikájában CJSAUHIR­ McNamara amerikai hadügyminiszter legutóbbi sajtóértekezletén beismerte: a VCK bombázása nem hozta meg a remélt katonai előnyöket. W­ashingtonban egyre többet beszélnek ar­ról, hogy az Egye­sült Államok az ENSZ-t be akarja vonni a vietnami helyzet megvitatásába. Ez­zel egy újabb, Vietnammal foglalkozó genfi értekezlet összehívását kívánja elérni. Ezen a fórumon az Egye­sült Államok kormánya — a hírek szerint — javaslatot tenne a vietnami háború beszüntetésére és „arra összpontosítaná erőfeszíté­seit, hogy mielőbb kivonja csa­patait Dél-Vietnamból”. Ezek a hírek első hallás­ra azt az érzést keltik a közvéleményben — s úgy tűnik, hogy kizárólag ilyen céllal kürtölték őket vi­lággá —, hogy valamiféle alapvető változás készül az Egyesült Államok Vietnam­mal kapcsolatos politikájá­ban. Olyan változás, amely figyelembe veszi az ame­rikai érdekeket, ugyanakkor lehetőséget biztosít a viet­nami probléma „közmegelé­gedésre” történő rendezésé­re is. Bár a Fehér Ház, való­színűleg számításokból, vo­nakodik állítólagos elképze­léseinek részletesebb kifej­tésétől, a washingtoni hely­zet tárgyilagos értékelői egy pillanatig sem hiszik, hogy a Johnson-kormánynak szándékában lenne komo­lyan fontolóra venni vietna­mi politikájának megváltoz­tatását. Sokkal inkább ar­ról lehet szó, hogy az elnök is legközvetlenebb támoga­tói el akarják hitetni a köz­véleménnyel, hogy levonták három év óta folytatott vi­etnami katonai politikájuk tanulságait és készek szem­benézni a tényekkel. Való­jában azonban csupán időt akarnak nyerni, lény­egében ez év végéig. Ez alatt­ egy gyakorlatilag kivihetetlen és vietnami részről elfogadha­tatlan „koncepció” világ elé tárásával akarják bizonyíta­ni „jószándékaikat”, hogy ezu­tán a „hajthatatlan” vi­etnamiakra hárítsanak min­den felelősséget. E taktiká­ban nincs semmi új, eddig s erre épült Washington el­képzelése. Csakhogy az ame­rikai közvélemény az elmúlt három esztendő alatt fel­ismerte Johnson szándékait,­­ most már­ változásokat követel. Semmi kétség, harminc­­egynéhány hónap, amióta az Egyesült Államok úgy­szólván teljes erővel foly­­tatja háborúját Vietnamban, elegendő idő lett volna arra, hogy igazolja — ha lettek volna -i- a Johnson-kor­­mányzat érveit. Kitűnt azonban, hogy az elnök és környezetének számításai alapvetően tévesek voltak: minden újabb szakasz kez­­dete a várt befejezés helyett r, vég nélküli és mindin­kább értelmetlen háborúba való belebonyolódás további lépcsőfokának bizonyult. A legutóbbi csepp az amerikai közvélemény betelni készülő poharában McNamara azon beismerése volt, hogy a VDK harmincegy hónapja történő bombázása hiába­való volt, mivel semmit sem változtatott a katonai helyzeten: képtelen volt megakadályozni a DNFF utánpótlási vonalainak mű­ködését. BETéiz­ése#$3 tehát, hogy az amerikai közvé­­­­lemény bizalmatlan­ná vált Johnson vietnami politikájával szemben. Hogy ez mennyire jellemzője az amerikai közhangulatnak, azt legjobban a Köztársasá­gi Párt „reprezentatív” sze­mélyiségeinek Johnson viet­nami politikájával való erőteljes szembefordulása bizonyítja. Köztudott, hogy még az 1964-es elnökválasz­tások során is Goldwater és a Köztársasági Párt más vezető politikusai mennyire rálicitáltak Johnson akkor még mértéktartónak látszó vietnami elképzeléseire. Goldwater annak idején nem kevesebbet követelt, mint az atomfegyverek Ha­noi ellen történő bevetését, vagy legalábbis totális hábo­rút „a makacs kommunis­ták ellen”. Ezért hatott a szenzáció erejével az elmúlt héten Romney, Michigan ál­lam köztársasági párti kor­mányzójának — akit párt­ja egyik valószínű elnökje­löltként tart számon az amerikai közvélemény — heves, Johnson vietnami politikája elleni kirohanása. Romney élesen bírálta Johnson hadviselési módsze­reit, s amikor újságírók em­lékeztették arra, hogy nem sokkal ezelőtt még lelkes szószólója volt a vietnami háború folytatásának, Rom­ney arra hivatkozott, hogy McNamara félrevezette őt, s hogy Cabot-Lodge volt sai­­goni nagykövet és Westmo­reland tábornok, a dél-viet­nami amerikai erők főpa­rancsnoka dél-vietnami út­ja sorárt „agymosást” al­kalmazott nála. Tragikus­nak nevezte az amerikaiak belekeveredését a vietnami háborúba és rámutatott, hogy Eisenhower elnöksége alatt elképzelhetetlen lett volna az Egyesült Államok részvétele egy délkelet­ázsiai szárazföldi háború­­­ban. A michigani kormányzó kijelentéseit választási meg­gondolások is sugallták, mégis azzal, hogy fordított egyet a Köztársasági Párt köpenyén, bizonyította, hogy pártja tudatára ébredt az amerikai közvélemény állás­pontjában bekövetkezett változásoknak, s kész ennek megfelelő politik­ai irányvo­nal kialakítására. Johnson és legközvetlenebb munka­társai ezek u­tán határozták el, hogy felveszik a kesz­tyűt, s meghirdetik „békés rendezést” célzó politikáju­kat a már leírt hátsó gon­dolatokkal. Ilyen meggondo­lásokból szorgalmazta az el­nök a dél-vietnami „válasz­tások” megrendezését is, ar­ra törekedve, hogy egy al­kotmányosan megerősített dél-vietnami rezsimet pro­dukáljon, amelyet azután a szükségletnek megfelelően a tervezett „békekezdemé­nyezéseknél” előtérbe tol­hat. Azzal azonban, hogy a két tábornok, Thieu elnök és Ky miniszterelnök együtte­sen is a szavazatok csupán 35 százalékát tudta meg­szerezni, s a megosztott el­lenzék képviselői 65 száza­lékhoz jutottak, akaratlanul is alkalmat adott a tényle­ges dél-vietnami politikai erőviszonyok megítéléséhez. H­árom év hiábavaló katonai erőfeszíté­sei, tetézve azzal, hogy a DNFF egységei el­söprő lendületű támadások egész sorát, intézik a d­él­­vietnami amerikai katonai támaszpontok ellen, kijóza­nították az Egyesült Álla­mok közvéleményét A Köztársasági párt hirtelen bekövetkezz f­­álíszpár­tvál­­toztatása tehát a‘ fejlemé­nyek előhírnöke. E fe­lemé­­nyek bekövetkezését az ,,aki időt nyer, életet nyer” el­mélettel sem lehet megaka­dályozni. Az idő ugyanis — ellentétben a korábbi felte­vésekkel — a realitásoknak kedvez. PESsion ISTVÁN

Next