Csongrád Megyei Hírlap, 1967. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-13 / 216. szám
*9*1. SZEPTEMBER 13., SZERDA . -A --------------HÍRLAP_______ * MOSZKVA, KAIRO — MTI Kedd reggel ismét heves tűzpárbaj volt az egyiptomi és izraeli erők között a Szuezi-csatornánál El Kantara térségében két izraeli léglökéses vadászgép megsértette Egyiptom légterét Az EAK légvédelme visszafordulásra kényszerítette a gépeket. Az izraeli katonai szóvivő beszámolója szerint az izraeli gépek az izraeli megszállás alatt levő sínai területen repültek át. Az incidens után mintegy másfél óráig tartó tüzérségi párbaj kezdődött, amelynek az ENSZ-megfigyelők harmadik beavatkozása vetett véget. Izrael egy sebesültet jelzett. * Kedden hazaindult Moszkvából Mahmud Riad, az EAK külügyminisztere, aki a szovjet kormány vendégeként hivatalos látogatást tett a Szovjetunióban. Mahmud Riadot fogadta Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára és Alekszej Koszigin, a Szovjetunió minisztertanácsainak elnöke. A beszélgetéseken megvitatták az izraeli agresszió következményeinek felszámolását érintő, valamint a Szovjetunió és az EAK kölcsönös érdeklődésére számot tartó kérdéseket. Mahmud Riad baráti beszélgetést folytatott Gromiko külügyminiszterrel is. A kairói lapok nagy jelentőséget tulajdonítanak Mahmud Riad moszkvai tárgyalásainak. Az Al Ahram című lap szerint Riad tájékoztatást adott az arab államfők khartoumi csúcsértekezletéről, a szovjet államférfiak viszont tájékoztatták őt a szocialista országok belgrádi gazdasági konferenciájáról, amelyen az arab országok gazdasági megsegítéséről volt szó. A moszkvai megbeszéléseken az izraeli agresszió következményei felszámolásának problémáit is megvitatták, különös tekintettel Tito jugoszláv elnök kezdeményezésére. Tűzharc a Szuezi-csatornánál Az EAK külügyminisztere befejezte moszkvai tárgyalásait De Gaulle hazautazott Varsóból * VARSÓ — MTI De Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke kedden délelőtt a Bevedere-palotában felkereste Ochab köztársasági elnököt. A két államfő folytatta korábban megkezdett megbeszéléseit. A tárgyalások e befejező szakasza 45 percig tartott. A francia elnök feleségével együtt, Ochab, Rapacki és a lengyel különbizottság tagjai kíséretében 13 óra 15 perckor megérkezett az okiecei repülőtérre. Búcsúztatásánál a repülőtéren jelen volt Gomulka, Cyrankiewicz és más hivatalos személyiségek, valamint számos lengyel küldöttség. Varsóban a lengyel küldöttség sajtótitkára sajtóértekezleten jelentette be, hogy de Gaulle hivatalos franciaországi látogatásra hívta meg Wladyslaw Gomulkát, Edward Ochabot és Józef Cyrankiewiczet. A lengyel államférfiak a meghívást elfogadták. Annioni Lunacsarszkij: Egy Lenin-szobor különös története 1904-ben, egy koratavaszi reggelen kopogtak a párizsi Saint Germain boulevard-i Arany Oroszlán szállóban levő szobám ajtaján. Felkeltem. A lépcsőházban sötét volt. Egy ismeretlen sportsapkás férfit pillantottam meg magam előtt, lábánál egy bőrönd. A férfi látva kérdő tekintetemet, megszólalt: — Lenin vagyok. Vonatom nagyon korán befutott. — Igen — mondtam zavartan. — Feleségem még alszik. Adja ide a bőröndjét. Itt hagyjuk, mi meg lemegyünk s megiszunk egy kávék — Valóban pokolian meginnék egy kévét. A pályaudvaron nem jutott eszembe — felelte Lenin. Távoztunk. De ebben a hajnali időpontban a balparti Párizs Vaugirarde környéki utcáin minden zárva volt, sehol egy teremtett lélek. — Figyeljen csak ide, Vlagyimir Iljics — mondtam, — pár lépésnyire innen lakik egy Aronszon nevű fiatal szobrászművész, a nagyhírű mester. Tudom róla, hogy ilyen korán szokott felkelni és munkához lát. Biztosan megkínál minket egy csésze kávéval. Ugyanis vele szokott ébredni Párizs. Beléptünk Aronszon műtermébe, amelyben azóta, oly gyakran megfordultam , amelyben egymásután tűntek fel a remekművek, s ezek másai a világ minden tájára eljutottak. Lenin levetette felöltőjét s a rá jellemző elevenséggel végigjárta a nagy műtermet s kíváncsian, de minden megjegyzés nélkül mustrálgatta a kiállított gipsz, márvány és bronzszobrokat. Eközben a szívélyes házigazda elkészítette a kávét. Lenin csettintett a nyelvével, megvajazott egy szelet kenyeret és a messziről érkezett éhes ember jó étvágyával reggelizni kezdett Aronszon félrehívott. — Ki ez? — súgta a fülembe. — Egy barát, nagyon nagy forradalmár és gondolkodó. Ez az ember alighanem még nagy történelmi szerepet fog játszani. Aronszon bólintott sörényes fejével: — Kernek külseje van. — Valóban? -t kérdeztem csodálkozva, mert csalódtam . Lenin, akit már régóta nagy embernek tartottam, személyes találkozásunk során kissé ravaszkás, átlagos szláv-tatár típusnak tűnt fel előttem. — Kernek feje van — folytatta Aronszon és izgatottan nézett rám. — Nem tudná rábeszélni, hogy modellt üljön nekem? Csak egy kis plakettet készítenék róla. Nagyon jól jönne nekem tégy Szókratész szobor megmintázásához. " — Nem hinném, hogy beleegyezik — feleltem. Ennek ellenére közöltem kérését Leninnel, sőt a Szokratésszel kapcsolatos tervéről is beszámoltam. Lenin akkorát kacagott, hogy még az arcát is elfedte tenyerével. * 1925-ben Párizsban Aronszon meghívott magához, nézzem meg Leninről készített nagy mellszobrát, amely egyelőre még csak gipszben volt meg. — Arra a gondolatra jutottam — mondta a szobrász —, hogy megtudom, sőt, meg is kell csinálnom emlékezetből Lenin mellszobrát. Halála után egyre plasztikusabb és határozottabb alakban él emlékezetemben, s ezt a portrét, amelyet teljesen a fantáziám szült, a legméltóbb megtestesítőjének tartom. Remekmű volt. Annyira kifejező és tartalmas, hogy nyomban magára vonta a figyelmet. Arra a Leninre, akit az életből ismertünk, s akit természetesen a szobrászok láttak maguk előtt, midőn Vlagyimir Iljics modellt ült nekik a legcsekélyebb póz nélkül, nem sokat hasonlítót! Habár, ha az ember a mellszoborra pillantott, nyomban azt mondta: ez Lenin. Aronszon koncepcióját nagyon világosan láttam és nagyon vonzónak tartottam. Persze Lenin óriási egyéniségét — ha márványba próbálják vésni arcvonásait, amelyeket az emberiség őriz emlékezetében róla, s nem testi mivoltát, hanem intelligenciáját, forradalmár szellemét szeretnék kifejezni —, különféleképpen értelmezhetik, s valószínűleg még sokszor fogják különféleképpen értelmezni a különféle művészeti ágak. De vajon mit fejezett ki Aronszon? Lenint politikai szempontból kissé naivan ábrázolta, ugyanakkor ahogy azt már említettem, tartalmasan. Aronszon, a művész gyűlölte az önkényuralmat.Lenin, számára elsősorban a trónt pozdorjává zúzó forradalom megtestesítője és vezére. Aronszon ezért hálát érez iránta, büszke rá, a nagy demokratára, de mivel békés művész, retteg a hatalomnak ettől a megsemmisítőjétől. Jól tudja, hogy Lenin tovább ment, a forradalom, amely egyet jelent ennek az embernek a nevével, a kapitalizmust is szétzúzta és kihirdette a reális, valóban megvalósítható átmenetet az igazság uralomra jutásához. — Lenin — hangoztatta előttem Aronszon szobrász —, nagyobb, mint a múlt minden prófétája, azért, mert nem jósolgatott, hanem államférfiként valósított meg dolgokat: könyörtelenül pusztított és maradandót alkotott — Ez a művem a legjobbak egyike, amelyeket valaha alkottam — ez volt a véleménye Naum Aronszon szobrászművésznek, számos Beethoven, Tolsztoj, Pasteur, Chopin-szobor alkotójánál: az általa készített Lenin-szoborról Aronszon sokáig élt Franciaországban. 1904 elején párizsi műtermét meglátogatta két orosz forradalmár: Lenin és Lunacsarszkij. Erről a látogatásról Lunacsarszkij, az Októberi Forradalom utáni első művelődésügyi népbiztos beszámolt emlékirataiban. A Lenin mellszobrot, az elhunyt szobrászművész hozzátartozóinak ajándékát a Latin Múzeumban őrzik. _ Lenin mellszobra, Naum Aronszon alkotása (1030) Folytatja munkáját az afrikai csúcsértekezlet Koszigin üzenete az értekezlet résztvevőihez * KINSHASA — MTI Kedden délelőtt az Afrikai Egységszervezet tagállamainak csúcsértekezlete zárt ajtók mögött folytatta munkáját. * Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke a csúcsértekezlet résztvevőihez intézett üzenetében egyebek között rámutat: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának évében a szovjet népes kormány ismételten, ünnepélyesen kijelenti, hogy teljes mértékben szolidáris a nemzeti felszabadító mozgalmak erőivel. * Hailé Szelasszié etiópia császár megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy már az értekezlet megrendezése is kifejezésre juttatja az Afrikai Egységszervezet országainak elhatározását: összehangolják politikájukat égési Afrika jóléte érdekében. — Kötelességünk, hogy szembenézzünk a tényekkel — fűzte hozzá. — Az utóbbi időben politikai válságok keletkeztek és már annyira marcangolják Afrikát, hogy komoly veszély fenyegeti gazdasági és társadalmi haladásunk programjának megvalósítását. klasszma, az Arab Liga főtitkárának megbízatását további hat hónapra meghoszszabbították. Utódját a liga 1908 márciusi ülésszakán választják meg. Hétfőn délután néhány napos látogatásra Budapestre érkezett Mrs. Barbara Castle angol közlekedésügyi miniszter. •* Tömpe András, hazánk újonnan kinevezett berlini nagykövete hétfőn megérkezett állomáshelyére. Az indiai hadügyminisztérium szerint a kínaiak a keddre virradó éjjel ismét lőtték az indiai határőrség állásait Tibet és Szikkim határán, de az incidens a hétfőinél kisebb méretű volt Szikkim himalájai királyság. Védelmét az indiai fegyveres erők látják el. * A Tonkini öbölben cirkáló repülőgép-anyahajókról felszálló amerikai gépek hétfőn négy alkalommal intéztet támadást Haiphong északvietnami kikötőváros ellen A város két legnagyobb Indiát, a főpályaudvart és a raktárnegyedet bombáztak- TH?$zline! üdében * ADEN — MTI A két rivális dél-arábiai hazafias szervezet hétfőn este tűzszünetet kötött. A Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) és a megszállt Dél-Jemen Felszabadulási Frontjának (FLOSY) felügyelete alatt harcoló egységek Aden „Otman sejk” és „Manszura” kerületeiben fegyveres harcot vívtak azóta, hogy az NLF — állítása szerint — ellenőrzése alá vonta a szétesőben levő államszövetség 12 államát. A tűzszünetet az államszövetség arab hadserege eszközölte ki. 5 KÜLPOLITIKAI FIGYELŐ Újabb válságszakasz az Egyesült Államok vietnami politikájában CJSAUHIR McNamara amerikai hadügyminiszter legutóbbi sajtóértekezletén beismerte: a VCK bombázása nem hozta meg a remélt katonai előnyöket. Washingtonban egyre többet beszélnek arról, hogy az Egyesült Államok az ENSZ-t be akarja vonni a vietnami helyzet megvitatásába. Ezzel egy újabb, Vietnammal foglalkozó genfi értekezlet összehívását kívánja elérni. Ezen a fórumon az Egyesült Államok kormánya — a hírek szerint — javaslatot tenne a vietnami háború beszüntetésére és „arra összpontosítaná erőfeszítéseit, hogy mielőbb kivonja csapatait Dél-Vietnamból”. Ezek a hírek első hallásra azt az érzést keltik a közvéleményben — s úgy tűnik, hogy kizárólag ilyen céllal kürtölték őket világgá —, hogy valamiféle alapvető változás készül az Egyesült Államok Vietnammal kapcsolatos politikájában. Olyan változás, amely figyelembe veszi az amerikai érdekeket, ugyanakkor lehetőséget biztosít a vietnami probléma „közmegelégedésre” történő rendezésére is. Bár a Fehér Ház, valószínűleg számításokból, vonakodik állítólagos elképzeléseinek részletesebb kifejtésétől, a washingtoni helyzet tárgyilagos értékelői egy pillanatig sem hiszik, hogy a Johnson-kormánynak szándékában lenne komolyan fontolóra venni vietnami politikájának megváltoztatását. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az elnök is legközvetlenebb támogatói el akarják hitetni a közvéleménnyel, hogy levonták három év óta folytatott vietnami katonai politikájuk tanulságait és készek szembenézni a tényekkel. Valójában azonban csupán időt akarnak nyerni, lényegében ez év végéig. Ez alatt egy gyakorlatilag kivihetetlen és vietnami részről elfogadhatatlan „koncepció” világ elé tárásával akarják bizonyítani „jószándékaikat”, hogy ezután a „hajthatatlan” vietnamiakra hárítsanak minden felelősséget. E taktikában nincs semmi új, eddig s erre épült Washington elképzelése. Csakhogy az amerikai közvélemény az elmúlt három esztendő alatt felismerte Johnson szándékait, most már változásokat követel. Semmi kétség, harmincegynéhány hónap, amióta az Egyesült Államok úgyszólván teljes erővel folytatja háborúját Vietnamban, elegendő idő lett volna arra, hogy igazolja — ha lettek volna -i- a Johnson-kormányzat érveit. Kitűnt azonban, hogy az elnök és környezetének számításai alapvetően tévesek voltak: minden újabb szakasz kezdete a várt befejezés helyett r, vég nélküli és mindinkább értelmetlen háborúba való belebonyolódás további lépcsőfokának bizonyult. A legutóbbi csepp az amerikai közvélemény betelni készülő poharában McNamara azon beismerése volt, hogy a VDK harmincegy hónapja történő bombázása hiábavaló volt, mivel semmit sem változtatott a katonai helyzeten: képtelen volt megakadályozni a DNFF utánpótlási vonalainak működését. BETéizése#$3 tehát, hogy az amerikai közvélemény bizalmatlanná vált Johnson vietnami politikájával szemben. Hogy ez mennyire jellemzője az amerikai közhangulatnak, azt legjobban a Köztársasági Párt „reprezentatív” személyiségeinek Johnson vietnami politikájával való erőteljes szembefordulása bizonyítja. Köztudott, hogy még az 1964-es elnökválasztások során is Goldwater és a Köztársasági Párt más vezető politikusai mennyire rálicitáltak Johnson akkor még mértéktartónak látszó vietnami elképzeléseire. Goldwater annak idején nem kevesebbet követelt, mint az atomfegyverek Hanoi ellen történő bevetését, vagy legalábbis totális háborút „a makacs kommunisták ellen”. Ezért hatott a szenzáció erejével az elmúlt héten Romney, Michigan állam köztársasági párti kormányzójának — akit pártja egyik valószínű elnökjelöltként tart számon az amerikai közvélemény — heves, Johnson vietnami politikája elleni kirohanása. Romney élesen bírálta Johnson hadviselési módszereit, s amikor újságírók emlékeztették arra, hogy nem sokkal ezelőtt még lelkes szószólója volt a vietnami háború folytatásának, Romney arra hivatkozott, hogy McNamara félrevezette őt, s hogy Cabot-Lodge volt saigoni nagykövet és Westmoreland tábornok, a dél-vietnami amerikai erők főparancsnoka dél-vietnami útja sorárt „agymosást” alkalmazott nála. Tragikusnak nevezte az amerikaiak belekeveredését a vietnami háborúba és rámutatott, hogy Eisenhower elnöksége alatt elképzelhetetlen lett volna az Egyesült Államok részvétele egy délkeletázsiai szárazföldi háborúban. A michigani kormányzó kijelentéseit választási meggondolások is sugallták, mégis azzal, hogy fordított egyet a Köztársasági Párt köpenyén, bizonyította, hogy pártja tudatára ébredt az amerikai közvélemény álláspontjában bekövetkezett változásoknak, s kész ennek megfelelő politikai irányvonal kialakítására. Johnson és legközvetlenebb munkatársai ezek után határozták el, hogy felveszik a kesztyűt, s meghirdetik „békés rendezést” célzó politikájukat a már leírt hátsó gondolatokkal. Ilyen meggondolásokból szorgalmazta az elnök a dél-vietnami „választások” megrendezését is, arra törekedve, hogy egy alkotmányosan megerősített dél-vietnami rezsimet produkáljon, amelyet azután a szükségletnek megfelelően a tervezett „békekezdeményezéseknél” előtérbe tolhat. Azzal azonban, hogy a két tábornok, Thieu elnök és Ky miniszterelnök együttesen is a szavazatok csupán 35 százalékát tudta megszerezni, s a megosztott ellenzék képviselői 65 százalékhoz jutottak, akaratlanul is alkalmat adott a tényleges dél-vietnami politikai erőviszonyok megítéléséhez. Három év hiábavaló katonai erőfeszítései, tetézve azzal, hogy a DNFF egységei elsöprő lendületű támadások egész sorát, intézik a délvietnami amerikai katonai támaszpontok ellen, kijózanították az Egyesült Államok közvéleményét A Köztársasági párt hirtelen bekövetkezz fálíszpártváltoztatása tehát a‘ fejlemények előhírnöke. E felemények bekövetkezését az ,,aki időt nyer, életet nyer” elmélettel sem lehet megakadályozni. Az idő ugyanis — ellentétben a korábbi feltevésekkel — a realitásoknak kedvez. PESsion ISTVÁN