Csongrád Megyei Hírlap, 1967. november (12. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-01 / 258. szám

2 Testvérek a családban Valamikor legnagyobb íróink, tudósaink emelték fel szavukat egyes vidékeink népnyomorító egykézése ellen. Napjainkban — éppen a családvédelmi törvény hatására — ugyancsak sokat olvas,hatunk a több gyerek örömteli gondjairól. Mi most nem a több gyermek mellett akarunk érvelni, csak azt a kérdést akarjuk megvizsgálni, mit tegyünk, hogy a nagyobb család nagyobb örömet is jelentsen. Egyik kicsi, másik pici... Ezt szokták mondani, ha kevés a korkülönbség a testvérek között Az édesanyát pedig azzal biztatják, hogy „egy fáradsággal” túl teszi magát a kisgyerekek nevelési gondján. A testvérek közötti korkülönbség azonban nem az egyetlen tényezője a testvéri szeretet kibotakozásának. Ha kicsi a különbség, könnyen találnak közös játékot, viszont megfigyelhető, hogy nagyobb korkülönbség esetén kevesebbet civódnak, s a nagyobb több segítséget is adhat a kisebb gondozásában. Okos embernek előbb lánya születik... Ezzel szokták vigasztalni a minden áron fiút váró, csalódott apákat. Pedig a legfontosabb az, hogy a kicsi egészséges legyen, egészségesen nevelődjön, akár fiú, akár lány. Az első jótanács, sőt parancs tehát a szülő számára az, hogy ne tegyen különbséget fiú- és leánygyerek között. A szülői szeretet különben is igen plasztikus, nem egy adag érzést kell elosztanunk annyi felé, ahány a gyerek, hanem a szeretet sokszorozódik a gyermekek száma szerint. Előfordulhat, hogy valamilyen ok — betegség, távollét — miatt jobban aggódunk az egyikért, de ez sem történhet a többiek kárára. Egy ötéves óvodista kislány inkább vállalta volna a kórházba menetelt, a mandulakivételt is, csak vele is törődjenek olyan sokat, mint testvérkéjével. A testvérek közötti egyenjogúság megköveteli a családon belüli „természetes munkamegoszlást”. Korához és erejéhez képest minden gyereknek legyen meg a feladata. Ha a gyerek már elég nagy arra, hogy játékosládája tartalmát szétszórja, rendszerint elég nagy lenne arra is, hogy összerakásában segítsen. Óvakodjunk attól, hogy mindent a nagyobbal végeztessünk el! Vitás esetekben hányszor mondjuk: „Ő a nagyobb, legyen több esze!” Egy sokat civakodó fiú-lány testvérpár édesanyja meg ezt szokta mondani: „Te vagy a lány, neked kell okosabbnak, finomabbnak lenned!” Ezek nem helyes mércék. Bár a legfontosabb valóban az, hogy a testvérek veszekedések nélkül érezzék a szeretetet, összetartozást, de ez csak a kölcsönösségen, az egymásrautaltságon, a családi egyenjogúságon alapulhat. A „Bezzeg“ a családban Az emberben az a legcsodálatosabb, hogy egyetlen, megismételhetetlen, „egyedi példány”. Nem vagyunk egyformák. Még két testvér sem az! Ne hasonlítgassuk tehát őket szemükben sem gyakorta, különösen rosszalló hangsúllyal: „Bezzeg a Hugi, az... ” Ez nem tesz, jót sem a megszidottnak, sem a megdicsértnek. Helyesen nevelt, nyugodt, szeretettel teli légkörben élő gyerekeknél szép szóval többre megyünk. Kapjanak a testvérek közös feladatot, kezdetben olyat, ami biztosan sikerül, s a közös siker öröme nemcsak összefűzi őket, hanem ösztönöz is. Legyen sok közös szórakozásuk, pihenőprogramjuk is. Szervezzünk nekik olyan játékokat, amit csak ők együtt tudnak játszani, persze nem azért, hogy más gyerekeket leszárjanak belőle. Az egészséges családi összetartozás nevel olyan embereket, akik a nagyobb családot, a közösséget is önzetlenül szolgálják. Ne higgyünk az önző gyereknek, aki a testvérének nem, de idegennek szívesen kölcsönadja játékát. Legtöbbször csak magához édesgeti, hogy aztán felette is zsarnokoskodjon. Segítsen-e a nagyobb testvér a tanulásban? Feltétlenül! Persze nem úgy, hogy megírja helyette a feladatot. Ha magyarázattal szépen útba igazítja, sokat segít, de neki is hasznos, mert az állandó ismétlés az ő tudását is szilárdítja. Család, egyenruha Sok fiatal édesanya panaszkodott már a kereskedelemre, hogy nem kap gyermekeinek egyforma ruhát ne keseregjen. Az fontos ugyan, hogy a gyerekek öltöztetése nagyjából egyenlő igényű legyen, de még egy ünnepi sétának sem kell intézeti kivonulás látványát keltenie. Legyen a testvérek között az is természetes, hogy nem kell mindig egyszerre cipőt, ruhát kapniuk csak azért, mert a másik is kapott. Legyen természetes, hogy családi és egyéb ünnepeken kölcsönösen vagy közösen meglepik egymást, de szokjanak hozzá, hogy lesznek olyan dolgok is, amelyekben már nem lesznek egyenlőek. Az idősebb testvér nyári keresete már nem „közpréda”, bár okos elköltésének megtervezésébe őket is be lehet vonni, mint ahogy a család gondjait — értelmi színvonaluknak megfelelően — máskor is megosztjuk velük. A fentiek meg a fel nem sorolt gondok azt igazolják, hogy érdemes, mert könnyebb és örömtelibb egyke helyett testvéreket nevelni a családban. Bácskaiké molnár Erzsébet — Milyennek találja Magyarországot? — Az Önök országa igazán szép és érdekes. Népe szorgalmasan dolgozik. Most alkalmam volt meggyőződni róla, hogy mindaz, amit a magyaros vendégszeretetről mesélnek, megfelel a valóságnak. — Hogy érzi magát nálunk? — Köszönöm, kitűnően. Mindenütt nagy barátsággal fogadtak. Rövid itt tartózkodásom alatt kedvemre gyönyörködhettem a tájak változatos szépségében, s az emberek kedvességében. Ezt a néhány sort ugyan kapásból írtam le, de akár idézőjel közé is tehettem volna, hiszen semmiben sem tér el a hazánkba látogató külföldiekkel folytatott protokoll beszélgetések szövegétől, őszintén szólva már magunk is meglepődünk, ha a vendég szájából nem ezeket a szavakat halljuk. m Ilyen meglepetésben lehetett részünk nemrégiben, amikor szovjet költők látogattak Szegedre. Ezek a költők nem tartották szükségesnek, hogy a magyar táj szépségéről meg a magyaros vendégszeretetről nyilatkozzanak, nem méltatták sokszor hallott kifejezésekkel a szovjet és magyar nép barátságát, nem biztosítottak bennünket nagyrabecsülésükről. Egyszerűen csak beszélgettek velünk. Beszélgettek az úgynevezett baráti találkozón, de ugyanígy beszélgettek velünk, a közönséggel, a Tisza Szálló nagytermében megrendezett műsoros esten is. A költészet hatalmáról és varázsáról beszéltek, a háborúról beszéltek, csúfolódtak a kritikusokkal, szóltak más író-olvasó találkozókról, vidám történeteket meséltek el Szovjetunió-beli fellépéseikről, beszélgettek velünk prózában és versben, pro- Fenáhel Judit tárcája Hgív átáll a pisotai? szül és magyarul. S e minden frázistól mentes beszélgetés közben olyan kontaktus alakult ki előadók és hallgatók között, hogy a hallgatóság sokszor meg se várta a tolmács fordítását, az orosz szövegre reagált mosolygással, nevetéssel, tapssal, ahogy az elmondottak megkívánták. Ebben a teremben nagyon jó az akusztika — mondta az egyik költő. És mi mindnyájan — akik ott ültünk a széksorokban — igazat adhattunk neki. Egyben pedig azt is megállapíthattuk, hogy bizony szokatlanok még nekünk az ilyen protokoll nélküli találkozások. Szép és komoly viselet a nyakkendő, de azért sokszor szívesen lazítják meg nyakukon a férfiak, és otthon a legtöbb férfi egyáltalán nem visel nyakkendőt. No, félreértés ne essék, világért sem a nyakkendő ellen szeretnék agitálni. Szükség van rá, bizonyos alkalmakkor nélkülözhetetlen, s ha nincs, a rosszul öltözöttség, a hanyagság látszatát kelti. Más alkalmakkor viszont — azt hiszem lelkiismeretfurdalás nélkül otthon hagyhatjuk. A politikusokat például feltétlenül kötik a protokoll szabályok, de miért akarjuk ugyanezeket a szabályokat a művészekre is ráerőltetni? " Rozsgyesztvenszkij elmesélte például, hogy náluk az író—olvasó találkozókon a közönség cédulákon juttatja el kívánságait az írókhoz. Az egyik neki szóló cédulára a következőket írta egy fiatalember: Ha Robert (így!) nem olvassa fel itt mindjárt egy bizonyos költeményét a kérelmező mellett ülő menyasszonya nem hajlandó hozzámenni feleségül. A költő természetesen nem tagadta meg a kérést, és mindjárt áldását is adta a fiatalokra. Mit tudtunk meg ebből a kis történetből? Megtudtuk, milyen közvetlen a kapcsolat a szovjet „új hullám” fiatal írói és közönségük között, megtudtuk mennyire népszerűek saját hazájukban, milyen sokat várnak tőlük. Sokkal inkább megtudtuk, semmint ha erről a kapcsolatról választékos jelzőkkel próbáltak volna felvilágosítani bennünket. Egy egyszerű, vidám, kis anekdota helyettesítette az ilyenféle mondatokat: 1,Nálunk olvasók és írók kapcsolata igen mély és bensőséges. Olvasóink mindig nagy kíváncsisággal várják műveinket” stb. És ugyanilyen egyszerű és mindnyájunk előtt nyilvánvaló volt, amikor Bulat Okudzsava gitárkísérettel elmondta nekünk, hogy a metrón ez a felírás olvasható: álljanak meg a jobboldalon és haladjanak mindig a baloldalon. Milyen természetes is ez, hiszen azok, akik megállnak, mindig a jobboldalon, azok, akik haladnak mindig a baloldalon vannak. Mindössze ennyiből állt a kedves sanzon, de jobban hittünk őszinteségében, mintha ugyanerről egy programbeszédet tartott volna. Tudom, többen fegyelmezetlennek tartották a protokoll szabályokhoz egyáltalán nem alkalmazkodó költőket és komolytalannak Okudzsava dalait. Én viszont nagyon sok hasonló találkozást kívánok a közönségnek, hasonlóan „fegyelmezetlen” művészekkel és „komolytalan” dalosokkal. HÍRLAP Az Árvácska utcai műteremben elkészült a kép, amellyel Ék Sándor Kossuth-díjas festőművész a Nagy Októberi Forradalom félszázados évfordulója előtt tiszteleg: „Bolsevik röpcédulák a lövészárokban”. A meggyötört katonák olvassák a béke üzenetét, s a gyűrött papírlapokból feléjük int a remény. A képen minden közérthető és világos. Félreérthetetlen felhívás sugárzik belőle a háború, az esztelen vérontás ellen. Az erőteljes politikai mondanivalót szinte az első pillantásra megérzi az ember, de szó sincs arról, hogy a kép tartalma egyszerűen csak politikai agitáció volna. Az emberiség nagy sorskérdéséről, a békéről, a békevágyról vall a kép, a háborútól megcsömörlött, becsapott emberek kétségeit, gyötrődéseit, élniakarását fejezi ki. Döbbenetek és vágyak sűrűsödnek a lövészárokban, az értelem a helyes célt kutatja, a reménytelen káoszban. — Munkásságom dokumentációja ez a kép, a trilógia másik két darabjával, a „Le a háborúval”, s a ,,Tanácsköztársaságért mindenki a frontra” című művekkel együtt. Hogy ez a sorozat politizál? Sose voltam érzéketlen a világ dolgai iránt. A politikát a felelős ember nem kerülheti meg. Én sem kerestem sohasem szántszándékkal a politikát, mégis mindig ráakadtam. Ezernyolc éves korában találkozott először igazán vele, a Tanácsköztársaság harcainak sodrában. Az angyalföldi proletársors, s a mátyásföldi repülőgépgyárban eltöltött inasévek sok keserű tapasztalata a forradalom bűvkörébe vonta. A győzelem szép napjait követő vereség után a Szovjetunióban talált menedéket. 1921 februárjában a moszkvai képzőművészeti-technikai iskola növendéke lett, de nem sok öröme telt az iskolában. Liszickijnek, a szuprematista festőnek az osztályába került. A mester művészete az egyszerű geometriai formák, a kör, anégyzet variálásából állott, Sz Ék Sándort nem érdekelte. Egy nagy élmény mégis felejthetetlenné tette az ott töltött, egyébként meddő hónapokat. Krupszkaja kíséretében meglátogatta őket Lenin. A forradalom vezetője nem titkolt meglepetéssel, hol döbbenten, hol leplezetlen iróniával nézte végig az „alkotásokat”. Különösen rosszalló pillantásokat vetett az egyik műre, s melynek alapzatát fehérre festett deszkalap képezte. A Lenint rajzolta deszka közepére tányért, melléje kést, villát erősített az alkotó. A tányéron két gondosan odaragasztott aranyszínűre füstölt hal pompázott. Az overálba öltözött művész firtató tekintettel méregette Lenint és várta véleményét Lenin mogorva volt Az éhezők, a nélkülözők helyzetéről mondott néhány tömör megjegyzést nem titkolva, hogy a két halat inkább valamelyik munkás asztalán látná. „Az ilyesmi nem művészet, hanem értelmetlen pazarlás” — mondta végül, és ellépett, a halszagú műalkotás előtt A művész tiltakozása, magyarázkodása sem tudta véleményétől eltéríteni. Ék Sándor számára sokat jelentett ez a látogatás. Lenin néhány megjegyzése megértetett vele valamit, amit talán csak hosszú évek múltán tudott volna megérteni. Az emberért való művészet értelme, tartalmának jelentősége vált világossá előtte. Igazat adott Leninnek, s otthagyta az iskolát. A Leninnel való második találkozás kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne, és sorsdöntő hatással volt művészi felfogásának kialakulására. — 1921 júniusában — mondja a művész — Lékai János közölte velem, hogy az Ifjúmunkás Titkárság határozata alapján küldöttként vehetek részt az Ifjúmunkás Internacionálé II. és a Komintern III. kongresszusán. A megnyitás napján érthető izgalommal sietett a nagy Kreml-palotába, ahol a volt cári trónteremben ülésezett a Komintern kongresszusa. A zsúfolt teremben egyik felszólalás a másikat követte, s Ék Sándor buzgón rajzolta az érdekes arcokat, jeleneteket. Amikor éppen az olasz küldött készülődött felszólalásra, az egyik oldalajtón váratlanul, a feltűnést gondosan kerülve, belépett Lenin. De hiába próbált elvegyülni a résztvevők között, észrevették, és forró, spontán üdvözlés középpontjába került. Ék Sándor figyelte Lenint, aki szemmel láthatóan nehezen viselte el az ünneplés viharzását, de nem próbált tiltakozni sem. Talán attól félt, hogy a túlfűtött légkörben a tiltakozás is valami látványos gesztusként hatna. Egyszerűen, pózmentesen eltűrte, hogy ünnepeljék. S az ámuló Ék Sándorban mind jobban erősödött a vágy, hogy ezt a tiszta, sallangmentes emberi tartást művészetével kifejezze. — Az ováció végül elcsendesült — emlékezikk vissza Ék Sándor a régi nagy élményre. Az olasz küldött beszélni kezdett, Lenin pedig, aki addig az elnöki asztal szélén foglalt helyet, fogta jegyzetfüzetét, csendben fölállt, és a szónok közvetlen közelében az emelvény lépcsőjére telepedett le. Az első sorokból azonnal többen felálltak, hellyel kínálták, de ő maradt a lépcsőn. Jegyzetfüzete a térdén, sapkája mellette. Hol a szónokra figyelt, hol fejét bal tenyerébe támasztva, rótta a füzetbe megjegyzéseit. Ék Sándor rajzolni kezdte. Fél órán át követte figyelő tekintetét, majd a jegyzetfüzet fölé hajló gondterhelt arcát Lázas, megfeszített munka volt. A fiatal művész ceruzája gyorsan futott ugyan a papíron, az eredménnyel mégis elégedetlen volt Az egyszerűségből, a pátosz nélküli, mégis monumentális emberségből ötvözött Lenint nem tudta eltalálni. — Láttam, hogy mellettem egy szovjet művész, Altmann is megpróbálkozott a nagy feladattal. S amikor a szónok befejezte mondanivalóját, Lenin pedig elhagyta az üléstermet, lopva szomszédom rajzára pillantottam. Szinte megkönynyebbültem az eredmény láttán: ő sem találta el. Ék Sándor újra átéli a felejthetetlen élményt — Sose szabadultam többé az egyszerűségében is hatalmas, emberséges ember hatása alól. Életem nagy izgalma, művészi célkitűzése maradt azt keresni, hogyan lehet a kristálytiszta egyszerűségben, a keresetlen közvetlenségben a nagyságot meglelni és ábrázolni. Közérthetően, ahogyan Leránt is minden egyszerű ember megértette. S ahogyan velem is megértette az emberért, a közösségért, a haladásért való művészet célját. KÉKESDI GYULA 1967. NOVEMBER 1., SZERDA Az ülnökakadémia előadásai A Tudományos Ismeretterjesztő társulat Csongrád megyei titkársága és a Szegedi Megyei Bíróság az új oktatási időszakban is az ülnökök továbbképzésére előadássorozatot rendez. Kéthetenként kerül sor a jogalkalmazással kapcsolatos időszerű jogi, társadalmi és gazdasági kérdések megvitatására. A négy városban (Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó) tíz előadás hangzik majd el. Az elsőre Makón, november 3-án délután 5 órakor kerül sor, majd ezt követi a hódmezővásárhelyi november 8-án délután fél 6 órakor, Szentesen és Csongrádon november 9-én délután fél 6-kor, illetve 5 órakor kezdődnek az aktuális témák megbeszélései. A felsorolt előadásokon a gazdasági reformból adódó jogalkotási és jogalkalmazási témakörrel foglalkoznak. Az előadásokat a helyi bíróságok épületében tartják meg, illetve Csongrádon a tanácsháza lesz az ülnökakadémia színhelye. Kiállítás a gyárban A Szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat újszegedi gyáregységének kultúrtermében nagyarányú kiállítás nyílt, amely bemutatja a Szovjetuniót a forradalom napjaitól kezdve egészen napjainkig. A szépen elhelyezett reprodukciók mellett rézkarcok dokumentálják a magyarok részvételét a forradalomban. A kultúrterem másik oldalán a vállalati KISZ-bizottság által, a KISZ-fiataloknak, ipari tanulóknak és a vállalat dolgozói gyermekeinek részére meghirdetett pályázat rajzai, festményei, bélyeggyűjteményei és kézimunkái kaptak helyet. A pályázatra beérkezett 87 különféle pályamunka közül meg kell említeni Sándorfi Ilona, Varga Ágota, Hézinger Erzsébet ipari tanulók, Lippai Dezső, Feleki Dezső, Molnár Zsuzsa általános iskolai tanulók munkáját. Az értékes kiállítást a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat központi gyárának pártszervezetei rendezték és a kiállítás november végéig lesz nyitva.