Csongrád Megyei Hírlap, 1968. február (13. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-18 / 41. szám
Vendégünk, Dér Endre Személyi adatai megtalálhatók a Magyar Irodalmi Lexikonban. Innen tudom, hogy 1922-ben született Békéscsabán. Meg azt is, hogy első verseskötete 1944-ben jelent meg Szatmárnémetiben „Mutatkozzál be nekem egészen” címmel. Ez utóbbi azonban a filológusok adománya, akik néha koholt tények örömével adóznak szakmájuk dicsőségének. Hogy Dér Endre Szatmárnémetiben adott ki verseskötetet, ez körülbelül annyira igaz, mint az — amit szintén a Magyar Irodalmi Lexikon állít —, hogy Fenákel Judit évekig falun élt. Ez azonban miitsem von le a kézikönyv ama nagyszerűségéből, hogy lapjait bárhol felüthetjük, és közöttünk élő barátaink, kollégáink adatai után kutathatunk benne. Szóval: Dér Endre negyvenöt éves. Csak amikor adatokat lát és utánaszámol az ember, akkor döbben meg az idő múlásán, hiszen valljuk meg őszintén, alig-alig gondoltunk erre, miválunk nincs az íróknak életkora. Amióta a nagy társadalmi változások elsöpörték a régieket, és helyükbe újak, azoknál korban is fiatalabbak léptek, azóta mindenki úgy él bennünk: fiatal író. Tíz, tizenöt, húsz éve. Aztán fellapozzuk a lexikont, nézzük a születési dátumokat, látjuk, ki negyven, ki negyvenöt, ki ötven, ki meg csak harmincéves — és akkor eszünkbe jut a régi igazság, az alkotó sohasem életkora, hanem munkássága szerint „fiatal” vagy „öreg”. — Mint annyian az itt élők közül, nem vagy ösSzegedi. Hogyan kerültél ebbe a városba? — A felszabadulást követő időszakban a MEFESZ- központban dolgoztam munkatársként, így sűrűn nyílt alkalmam a vidéki kultúrcentrumok gyakori meglátogatására, így kerültem Szegedre is, ahol gyakori vendég voltam a Móricz Zsigmond népi kollégiumban, amely az ország második, ilyen jellegű intézményeként jött létre és működött. Tehát mindaz, amit ott csináltak, kísérletnek, úttörő és példamutató jellegűnek számított. Itt ismerkedtem meg — Székely Lajos igazgató révén — Illés Lajossal, Krajkó Andrással, Somogyi Tóth Sándorral, Tóth Bélával, Nagy Sándorral... És évekkel később, 1953-ban, amikor már ismét szülővárosomban, Békéscsabán éltem, a rájuk való emlékezés vonzott ide, a Tisza partjára. Szeged az idő tájt is afféle kulturális centrumnak számított, az itt élőknek szándékukban is volt e jelleg hangsúlyozása, erősítése, tudatosan próbálták csoportba gyűjteni a környező városokban működő alkotókat. Dér Endire sorsa sokak sorsát példázza, így lett, így lesz valakiből szegedi író. Az itteni alkotók közül kevés a helyi születésű. Jobbára innen vagy onnan bevándoroltak, ide sodródtak, akik otthonbra leltek e városban, amely szülni kevesebb, megtartani és istápolni talán több tehetséget hivatott De minthogy többnyire a gyermekkori élmények határozzák meg egy-egy alkotó eredendő nyersanyagának jellegét, óhatatlanul minden itt élő nem új otthonát és környezetét hanem egykori és elhagyott szülőfalujának,városának világát festi meg, ezért aztán e helyhez kötött irodalomban a kelleténél talán kissé még kevesebb is a couleur locale, mint kellene és mint lehetne — már ami a „szegediséget” illeti. Ismétlem Dér Endre példája is jól mintázza ezt. Dér Endréé, aki békési tájakat fest, ottani embereket, történeteket történelmet ábrázol. — Úgy tudom, intenzíven érdeklődsz a képzőművészet iránt is... — Ez is „békési örökség”. Együtt jártam iskolába Békéscsabán a meggyesegyházi születésű és napjainkban már európai hírűvé lett festőművésszel, Schéner Mihályival Az ő, valamint kedves rajztanárunk, Mazán László hatására és inspirációjára kedveltem meg a képzőművészetet. Sőt... magam is rajzoltam. Karikatúrákat... Mígnem aztán egyszer egy alkalmi rigmust kellett fabrikálnom, melynek sikere megszédített olyannyira, hogy ezután már csak szavakkal akartam a karikatúrákat — megrajzonni... De megmaradt a képzőművészet iránti rajongásom ... Képeket gyűjt Lakása kis múzeumhoz hasonló. Műkritikákat ír, kiállításokon mond megnyitót baráti köréhez tartozik Szász Endre, Csurgói Máté Lajos, Cs. Palaj Mihály, Dér István, Koszta Rozália, Hézső Ferenc, Fischer Ernő, Kajári Gyula. Dér Endre az irodalomban a hagyományos megoldások kedvelője: kompozícióépítésben, stílusideálban egyaránt. E névsort figyelve viszont úgy tűnik, mintha a képzőművészetben messzebbre nézne, mint az irodalomban, és a „tények” világán túllépve eljutna egészen a jelképek, a jelzések, a szimbólumok, az absztrakciók világáig. Érdekes, figyelemre méltó, nem tanulság nélküli kettősség. — Milyen tervekkel indulsz a jövőnek? — Szeretném tovább erősíteni itt, a Tisza-partján az írók és a képzőművészek kapcsolatait... De talán nem is erre vagy kíváncsi. Most fejeztem be Holdrajongók című drámám átdolgozását Az apa és a fiú összecsapásában a régi és az új világ konfliktusát szeretném érzékeltetni azzal a végkicsengéssel, hogy a szocializmus körülményei között hogyan formálódnak át még azok az emberek is, akik nagyon messziről, a „másik oldaliról” jöttek közénk. A drámát, ez most már biztos, ősszel mutatja be a Békés megyei Jókai Színház. 1968 nevezetes esztendő Békésben. Az idén ünnepli Békéscsaba újjátelepülésének 250., várossá nyilvánításának 50. évfordulóját. Drámám ősbemutatója az ezzel kapcsolatos ünnepségsorozat része lesz... Emellett most is egy ifjúsági regényemen dolgozom. Főhőse Szikszai Fabricius Demeter, külföldön tanult néptanító, aki átélte az 1566-os gyulai várostromot is Dér Endre első kötete 1955-ben jelent meg, erre a rákövetkezendő esztendőben József Attila-díjat kapott. Az utolsó (harmadik) 1962-ben. Azóta idestova hat év telt el. Megélni rövid, de hallgatásnak hosszú. Rohanó korunk úgy kívánja — nehogy kétségek ébredjenek képességeink iránt —, hogy évenként kétévenként letegyük kis kötetobulusunkat a helyi irodalom asztalára. Ezt várjuk Dér Endrétől is. PAPP ZOLTÁN Kétségbeesetten rángattam anyám kötényét: — Engedjen el, édesanyám! A repülőhöz se engedett el, a németet se nézhettem meg... — Nem engedlek! Megmondtam! — Csak azerdőbe mennek. Ott nincs semmi... fészkezni akarunk... madarászni .... " Viktor néni lépett be a közös, cselédkonyhába. Terebélyes, kemény hangú asszony volt. Nem is tudott halkan beszélni. Rátámadt anyámra: — Mért nem engeded azt a gyereket? Hol szedjen egy kis embernek való levegőt? Tán a bunkerben? Már húztam is a fatalpú szandált. Tudtam, hogy mehetek. — Ne menj a Maros közelébe! Fára ne mássz! Ne maradj el Imrééktől! — küldte utánam anyám, a figyelmeztetések sorozatát. — Számtalan igent rikkantottam vissza, de az eszém és a szemem már a görbe kőrisfánál járt, ahol együtt állt már a banda. — Hát te? — nézett rám savószemével Girhes. — A cuclisüveget hoztad-e? Mit akarsz itt? Mér nem megy pillét fogni a többi taknyossal? — Hát annyi erővel te is mehetnél oda — mondta csendesen Imre bátyám. S jól szólt, mert Girhes orra télen-nyáron nedves volt, mint a répalevélen nőtt nyálé. Egyet szippantott most -----------------is, aztán szó nélkül megindultunk. Botladozva igyekeztem a nagyfiúk nyomában. A nagy rezgőnyárfára Imre mászott fel A többiek bakot álltak neki, én meg a bicskáját, fésűjét, dózniját tartottam, amit kirakott a zsebéből, nehogy elszórja. — Na? — Milyen? — Varjú? — csavargattuk utána a nyakunkat. — Az, de már kirepült — dörmögte Imre, s egy széles mozdulattá lezúdította közénk a kalapnyi fészket. Szétugrottunk, de lestünk tovább. Rebbent valami Vadgalamb húzott ki a lomb közül. — Két tojás — hallatszott fentről. Ennyi volt az eredmény. Imre a szájában hozta le. Megmutatta nekünk, aztán a nap felé fordítva vizsgálgatta. — Véres már — állapította meg, a karját lendítve a fa derekához csapta az egyiket. Ugrottam a másikért, de nem értem el a kezét. Az is zavaros-sárgán fröccsent szét a fa kérgén. Tázás izgalommal törtettünk a füzes felé. Egy árva verebet sem láttunk. Girhes pedig állandóan felhúzva tartotta a csúzliját, s úgy imbolygott, mint a németek a géppisztollyal, amikor Korom Illést keresték. Időnként kilőtte a kavicsot valamelyik fa derekához, aztán újabb lőszert halászott a feneketlen nadrágzsebből. Irigykedve bámultam, mint feszül meg újra a csodálatos tejgumi, amit a repülőgépről szedtek a napokban. Ha ott lettem volna, most nekem is lenne! A görbe fűzfák korhadt gyomrába is betekintgettek Imréék. Az én metszem ehhez kevés volt. Rókát, viadmacskát, sőt farkast képzeltem a sötét odúkba. Nem győztem csodálni a nagyok bátorságát, akik gondolkodás nélkül belestek és benyúltak a titokzatos üregekbe. Arcuk változásán lestem a hatást. De sehol semmi. Fáradtan, csalódottan bukdácsoltam a ragacsos-zöld hajtások és karmoló szederindák között Kiáltásra kaptam fel a fejem. — Megvan! A piszok... Girhes üvöltött. Hatalmas, lebegő szárnyú madarat húzott ki az egyik fa gyomrából. Köréje futottunk. A görbecsörű madár álmos szemekkel bámult ránk. — Bagoly — mondta valaki, s én örültem ennek a szónak, mert nem voltam biztos a dologban, megkérdezni pedig restelltem volna. — Itt lapult a piszok partizán! — réstti meg Girhes, miközben vicsorgottt, s a szájában összegyűlt habos nyálat ocsmondán kiköpte. — Még megkarmolta a kezemet a rohadt dög! Retkes csuklóján valóban piroslott egy csik, mellette húzódott még két fehér sáv is. — De ezt megkeserüli a nyomorult! Elintézem! Kilépett a tisztásra, ahol ■ szemhunyorgatóan zuhogott a napfény. Egy növendék nyárfa oldalágára állította a baglyot. Az ingott, billegett, tétován egyensúlyozott. Ijedten léptem közelebb. — Elrepül! — rebbentettem felé a karomat. — Ne ugrálj, csimasz! — lökött félre, s előcibálta zsebéből a csúzlit. Most hasított belém a felismerés. — Ne! Ne! — visítottam toporzékolva. —■ Kuss! — csapott felém hosszú, inas karjával a t------------------- csorgó kölyök, s kavicsot fogott a csúzliba. — Kivégzés’ Vigyázz! Cél... — tajtékzott habzó szájjal. A méla madár laposakat pislogott. Már ** nem imbolygott. Szilárdan kapaszkodott az ágon. Szárnyát is leengedte. Mint egy megkínzott ember, hátrakötött készei. Kétségbeesve pislogtam. Előbb Imrére, aztán a bagolyra. Közben a kajla hóhért is figyeltem. Imre egy apró dombon ült, cigarettát csavart. A többiek hallgatagon álltak. Hát senki nem segít? Ez a vadállat tényleg lelövi! A bagoly jámboran ült. Girhes kihúzta a lila tejgumit. Kiáltani akartam, de nem bírtam. A lélegzetem is elakadt. Pendült és csattant a csúzli. A madár kicsit oldalt kapta a fejét. Valami zörgött az ágak között. A kavics. Nem találta el. — Mellé! — sikítottam harsányan. — Mellééé! Girhes előbb a csúzlit nézte, aztán a bamba, nyugodt madarat. Nem akart hinni a szemének. Savószeme vérben forgott. Hörgött a méregtől. Az orrát is elfelejtette megszippantani. Odaugrott a madárhoz, amely most is jámboran bámult. Elkapta a nyakát, jól megszorította, s a lebegő baglyot, mint egy rongyos esernyőt, erősen a fához csapta. Még kettőt ütött vele, aztán ledobta maga elé a földre. A nap most ért a fejünk fölé. Égette a hajam tövét. Mégis reszkettem. Bent a mellemben fázott valami. Újra kavicsot fogott a csúzli bőrtasakjába, kihúzta a gumit. Egyik lábával a madár szárnyán állt, másikkal erőtlenül kókadozó fején igazított egyet. Közvetlen közelről cserdített oda a kérges kaviccsal. A bagoly rebbent néhányat, majd lazán reszkető szárnytollait megfeszítve kinyúlt. Egy hete nem volt légiriadó. Most megszólaltak a szirénák. Rohantunk haza. Otthagytuk az áldozatot. Még arra sem volt időm, hogy legalább egy vakondtúrás alá eltemessem. Annus József: Fertőzött kéz Az ókori görög filozófusok közül ki-ki más anyagban jelölte meg a világ „arche”ját. Pythagoras és követői a számot tették meg a dolgok ősélyéül. Mintha a számoknak ez a babonás tisztelete öltött volna testet a nyelvstasztikai elemzői módszerben, amelynek legfőbb megvalósulása a nyelvnek számok alapján való vizsgálata. És az elemzői módszer, minden modernkedő törekvése ellenére sem tartozik ma már a legújabbak közé. Az igaz, hogy a század eleji orosz formalista iskola, a prágai nyelvészkar, a ,,new kriticizm” néven emlegetett csoportosulás vagy a strukturalista nyelvvizsgálat mellett, méltó hely’ illeti meg a statisztikai elemzői módszert is. Legfőbb érdeme — ellentétben a régebbi módszerekkel, amelyek az elemzések során elterelték a műről a figyelmet — a mű központba állítása. A nyelvstatisztikai módszer bizonyos keretek között jól alkalmazható, de ennek a módszernek is megvan a maga határa, s ezt túllépve, az elemzés zsákutcába torkoll. Vajon milyen eredmény érhető el egy ilyen számokon alapuló módszerrel? Erre többek között Török Gábor: A líra, logika című, most megjelent műve adja meg a választ. Török Gábor József Attila költői nyelvezetén próbálja ki a meglehetősen szokatlan nyelvstatisztikai elemzést. Ahhoz, hogy bármit is bizonyíthasson előbb József Attila költészetét le kell fordítani számokra. A ,,Tagadó elemek József Attila lírájában” című fejezetben valóban ezt is teszi, így felállíthat egy olyan táblázatot, amely a költő indulásának évétől, 1922-től haláláig 1937-ig nyomon követi az összes verssorainak számát, az egy évre, sőt, az egy sorra jutó tagadóelemek számát konklúzióként feltüntetve az évi gyakorisági hányadost is. Minden bizonnyal ezzel a módszerrel is meg lehet vizsgálni József Attila költői nyelvezetét, de véleményem szerint ma még ez a vizsgálat meglehetősen korai. A költői oeuvre még távolról sem teljes. A kallódó, lappangó versek esetleges tagadó elemei ugyanis, olyan mértékben befolyásolhatják egy év értékelését, hogy az éppen az ellenkező megállapításhoz juttathatja el a kritikust. Ugyanez vonatkozik a felderítetlen életrajzi adatok mögött meghúzódó eseményekre is. Török ezzel szemben azt állítja: „A negatív jelleg 1930-ig nagymértékben gyengült; ... utána, a negatív magatartás újra előtérbe nyomult és 8 költő halála előtt válik legerősebbé." Ennek ellentmond a táblázat egyik bizonyító számoszlopa. A statisztikai kimutatásban szerepel egy ilyen rubrika is: „A tárgyalt év összes verssora.” Ez — a már jelzett fenntartások mellett — igen érdekes megállapításokra adhatna lehetőséget. Török Gábor azonban nem él ezekkel a lehetőségekkel. Például, a fentebb tárgyalt 1930- as évben írta a költő, 1927 után (153 verssor) a legkevesebb verssort (198). Ezt követően fokozatosan nő verssorainak száma, és az inkriminált évben már megint ezer sor felett alkot József Attila. Ahogy a 174 tagadó elem alapján el lehet jutni a költő mindenségtagadásához, az ezer verssorral épp az ellenkező állítás bizonyítható. Az az igazság, hogy a nyelvvizsgákat módszer nincs tekintettel egy sereg jelentős társadalmi és történelmi tényezőre és a verseket alkotó egyéniségére, így azután József Attila költészetében sokoldalú, pontos számításokat végez, de mindez még egy rím erejéig sem villanthatja fel a versek csodálatos varázsát. Enélkül pedig mindez csupasz szerkezet, hideg statisztika. A legszebb kimutatás sem pótolhatja az egy verssornyi élmény nagyszerűségét. Bár sokféle vonatkozásban kellene még vitatkoznom a szerzővel, ez alól azonban felment a kétségtelenül nagy munkával összeállított kritikai elemzés célkitűzése: József Attila költői munkásságára fordított koncentrált figyelem, versei magyarázata, népszerűsítése és nem utolsó sorban az a tény, hogy szegedi szerzőről van szó. Török Gábor munkája még így is dicséretre méltó alkotás, mert az a 233 vers — (hogy hű maradjak én is a számokhoz!) —, amely az elemzés tárgya, ismételten értékes vonásokkal gazdagítja az eddigi József Attila-elemzések sorát. (Magvető—Tiszatáj 1969). FÖLNEK ZOLTÁN Számokra lefordított költészet Olvasónapló Fülek Ahány versesköttet, annyi fül. Ahány fül, annyi kirobbanó tehetségű, fiatal költő. Ahány költő, most már annyi kritika is, látszólag ez, a Három dolog összetartozik. Látszólag. A fülét ugyanis mindig követi a kötet, a kötetet azonban nem mindig a kritika. A fül (szöveg) irodalom, amely az utóbbi esztendőkben különösen felvirágzott hazánkban, nagyszerű alkotásokkal lepte meg a honi olvasó közönséget. Fordulatos, színes, tömör, tizenöt-húsz sorok születtek a Nagyérdemű tájékoztatására. Ezek ismeretében a költő és az ő művik, legalább ötven százalékkal nőtt az olvasó szemében. Az olvasó ugyanis arról értesült, hogy decemberben megint három fiatal kiválóság vágott neki a Parnasszusnak, verseiket ugyan nem tudta kellőképpen értelmezni, de a fül pontosan eligazította ebben a kérdésben is. Kár, hogy a kritikusok tudomást sem vettek a fülek szenzációs bejelentéseiről. Pedig lett, volna mire odafigyelni. Engedjék meg, hogy most én próbáljak meg mintegy húsz kötet fülszövegének szintézisében bekonferálni egy új költőt, akinek ugyan van fülszövege, de kötete az még nincs! „X T az alföld! aranyhomok új, készülő poétája. Lírai módon eleveníti fel a gyermekkort, a vidékről a városba kerülő fiatalember vívódását, versei szerény póztalanságukkal fogják meg az olvasót. Páratlanul hamvasan, kedvesen tudja f elmondani, amit akar: keresi társait, „rokonait” szólítgatja. Fantáziájának érzékletessége, képeinek groteszk bája, és korunk nagy világpolitikai eseményei erőtelejes hangot kapnak — meditatív alkata ellenére is —, költészetében. Megkapó, szuggesztív , képek, hasonlatok születnek így és világnézete, költői fejlődésének egyre magasabb fokán mind szilárdabbá ötvöződik. Indulatait és gondolád élményeit a nyelv kohéziója fogja össze. Néha túlságosan is komor lírája, de tud küzdeni, semmiről sem mond le: az ismert nevű fiatal költőnek ez az első kötete.” Olvasó legyen ezután a talpán, aki ezt a gyöngyszemet, irodalmunknak ezt a tavaszi aranyesetót valaha is kiveti szívéből. Pedig még csek a fülszöveget olvasta róla .. . (Pl. ?.)