Csongrád Megyei Hírlap, 1968. november (13. évfolyam, 259-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

Fél évszázaddal ezelőtt Hogyan alakult meg a KMP makói csoportja ? Miért ünnepeljük a KMP megalaku­ I­i á ál­lásának 50. évfordulóját. E félévszázados jubileum is azt kíván­ja, hogy vidékünk kommunistáinak akkori küzdelmét a valósághoz hűen feltárjuk, és ezzel forradalmi hagyo­mányainkat gazdagítsuk. Annál is inkább fontos ez a feladat, mert a KMP helyi csoportjainak félévszázad­dal ezelőtti megalakulásával, műkö­désével kapcsolatban — főleg a kora­beli dokumentumok részbeni hiánya miatt — különböző nézetek, véleke­dések vannak forgalomban, s az er­re vonatkozó eddig megjelent írások, visszaemlékezések sok tekintetben pontatlanok, egymásnak ellentmon­dók. Áll ez elsősorban a KMP ma­kói csoportjának megalakulására, működésére. A visszaemlékezők egy része azt állítja, hogy a Tanácsköztársaság ki­kiáltása előtt nem működött a KMP- nek semmiféle csoportja Makón, a szociáldemokrata pártszervezetben voltak baloldaliak, radikális ele­mek, akik ösztönösen a kommunista eszméikkel szimpatizáltak, de semmi többet nem lehet állítani. A Tanács­köztársaság Csongrád megyében cí­mű kiadványban pedig az olvasható, hogy már 1618. december 4-én meg­alakult a volt püspöki rezidenciában a helyi kommunista pártszervezet. Van olyan kutató, aki korábbi írásai­ban egyenesen azt állítja, hogy Ma­kón karrieristák sajátították ki a munkásosztály képviseletét, s kom­munisták csak nagyon kevesen vol­tak és alárendelt szerepet játszottak. Itt hát az igazság? Az adatok, té- Tör nyék és a korabeli dokumentu­mok lelkiismeretes tanulmányozása a következő megállapításokat teszi le­hetővé. Makón már 1918 november közepén kiéleződött a harc a polgári állásponton levők, valamint a munkás­osztály és szegényparasztság képvise­lői között Súrlódásra elsősorban a Nemzeti Tanácsban került sor az Espersit János vezette Károlyi-párts­árs és a baloldali irányzatot követő szociáldemokraták között Espersit vezetésével a Nemzeti Tanács csak a rend, fegyelem fenntartásával törő­dött, a nyomorgó, éhező tömegek jo­gos igényeinek kielégítésére nem for­dított gondot Ezért november máso­dik felétől kezdve mindinkább a munkástanács veszi át a Nemzeti Ta­nács szerepét, s a szociáldemokrata párttal együtt gyorsan nő a tekinté­lye. Néhány hét alatt 30 szakszervezet jött létre Makón, legnagyobb taglét­számmal a földmunkások rendelkez­tek. Mindez hozzájárul a szociálde­mokrata párt megerősödéséhez is. A frontról hazaözönlő katonák, az elégedetlen munkások és szegény­parasztok forradalmi hangulatának hatására a szociáldemokrata pártban is a baloldaliak (Rózsa Ferenc, Bo­­romissza Jenő) tartják kezükben az irányítást. Befolyásukat erősítik azok a volt hadifoglyok, akik Szovjet- Oroszországban már megismerkedtek a kommunista eszmékkel, de ekkor még nem töltenek be vezető szere­pet (Cser József, Farkas Imre, K. Szabó Mihály). A tömegek forradalmi követelései­nek kielégítetlensége s az ingatag, karrierista elemeknek a pártba való beözönlése miatt a kommunista ér­zelmű, baloldali szociáldemokraták­ban erősödik az elhatározás, hogy a kommunista politika irányában keres­sék a kibontakozást A helyzet azon­ban olyan, hogy nem gondolhatnak a szociáldemokrata pártból való ki­szakadásra. Makó mezőváros, kevés az ipari munkás és a mezőgazdasági proletariátus képviseli a szociálde­mokrata párt, a forradalom fő tö­megerejét, amelynek viszonylag ala­csony a szocialista tudata. A visszaemlékezők állotása sze­rint ezért a megszerveződő kommu­nista csoport a szociáldemokrata pártszervezet kebelében jött létre. Kezdetben titokban működött, s ér­dekes, hogy a kommunista csoport vezetője Rózsa Ferenc lett, aki no­vember közepétől a szociáldemokrata párt makói titkára volt, s az is ma­radt a Tanácsköztársaság kikiáltásá­ig. Nincs semmiféle bizonyíték, amely azt igazolná, hogy a kommunista cso­port kivált volna a szociáldemokrata pártszervezetből. Igaz, december vé­gén, január első felében tervezgették az elszakadást és az önálló kommu­nista pártszervezet megalakítását. Mivel azonban a központi küldött nem érkezett meg, elvetették ezt a tervet. Legtöbb vita, véleményeltérés a szociáldemokrata pártszervezetben működő kommunista csoport megala­kulásának időpontja körül van. A december 15-i makói újságok közült először, hogy a szociáldemokrata párt és a Munkásotthon hivatalos helyisé­ge a püspöki rezidencia lett, tehát ekkor foglalták le erre a célra. Mi­vel a volt püspöki rezidenciában, a szociáldemokrata párt helyiségében alakult meg a kommunista csoport, ezért ez csak­ a lefoglalás után, tehát december második felében történhe­tett. Azért sem játszódhatott le ez a fontos esemény korábban, mert a KMP 1918. november 24-én alakult meg, s a vidéki munkásmozgalmi ve­zetők erről csak bizonyos idő múl­tán szerezhettek tudomást és nem kevés idő kellett ahhoz is, hogy fel­vegyék a kapcsolatot a KMP köz­pontjával. A visszaemlékezők egy része szerint Szűcs Pál, aki a KMP Visegrádi utcai központjában Vágó Bélával, a KMP egyik vezetőjével történt előzetes tárgyalása után Ma­kóra visszajött azzal az utasítással, hogy meg kell alakítani a kommu­nista csoportot, a Vörös Újság né­hány példányát is magával hozta. A Vörös Újság első száma pedig tudva­levőleg csak 1918. december 7-én je­lent meg. A szociáldemokrata párt keretében működő kommunista csoport foko­zatosan növekedett, s később volt ereje ahhoz, hogy nyilvánosain, is szervezzen kommunista gyűléseket. Az 1919. január végén induló Népköz­­társaság című helyi szociáldemokrata lapot lényegében a kommunista cso­port irányította. A KMP makói cso­portja sokat tett a kommunista esz­mék térhódításáért, és munkájával, küzdelmével sikeresen szolgálta a szocialista forradalom ügyét. TAMASI MIHÁLY Régi ismerősömmel talál­koztam. Nyugdíjas bácsi, nem a gondtalanok kategóriájá­ból. De most, igazán sakko­zás, túlzás nélkül adom to­vább, mintha néhány centit kiegyenesedett volna a gör­­nyedtségből, s szemében új derű csillant. Mi van, mi újság? Hát büszkén közölte: „Fiam kilenc nappal ezelőtt párttag lett” — talán még az órákat is meg tudta vol­na jelölni. Azután egy má­sik barátommal jöttem össze, ő a taggyűlésükről beszélt. „Tudod, valami megütötte a szívemet. A munkahelyem nem nagy, a pártszervezet­ben is kevesen vagyunk. Az egész épületben, tele hivatal­lal, ugyanez a helyzet, nem a kommunisták vannak több­ségben. Az elnök a taggyű­lésen maga is megemlítette ezeket a körülményeket, és végül kérte, énekeljük el az Internacionálét. Egy kicsit elfogódottak voltunk, egy­­szer-kétszer megbicsaklott a hangunk, de elénekeltük az Internacionálét, s hidd el, az utolsó sorokat, onnan az is­métléstől, már szinte érces­nek hallottam...” BENNEM is megrezdült valami, amikor, közvetlenül egymás után az említett két találkozásom volt. Együtt éreztem, együtt örültem az idős kommunistával, aki mindenkinek elmondta, hogy az ő fiával erősödött a párt. S beleéltem magam barátom helyzetébe, akit a taggyűlés felemelő pillanatai egy kicsit ellágyítottak. Hogy a két történet érzelmi húrokat pendít meg, ez azért van, mert emlékeztet, milyen nagy erő, ha megőrizzük a párt­tagság nemes pátoszát, a ne­héz küzdelmek harcosainak — lehet, nem is egészen ki­fogástalan a kifejezés — ro­mantikáját. S nagyon jó, ha ezt sohasem felejtjük. Mos­tanában részt vettem több vezetőségválasztó taggyűlé­sen, s rendkívül örvendetes­nek tartom azt a tapaszta­latot, hogy — valószínűleg szerepe van ebben a párt töretlen, céltudatos politiká­­jának, a nemzetközi helyzet alakulásának, az ezekből adódó teendők, állásfoglalá­sok sorának — ismét elő­térbe került a kérdés: mit jelent párttagnak lenni? Sok pártszervezetben, nyil­ván a rendkívül sürgős napi feladatok közben, de eset­leg más, túlbecsült, vagy ép­penséggel mellékes körülmé­nyek miatt, a kelleténél ke­vesebbet foglalkoztak a párt­tagság jelentőségével. Voltak párttagok és voltak hangula­tok, hogy az ország mai egészséges fejlődése, a párt szilárdsága és egybeforrott­­sága idején most már lazí­tani lehet, a kommunisták elé állított mércét már nem kell szabályozgatni, ellen­őrizgetni, nem szükséges hangoztatni a különösebb odaadást, az áldozatkészsé­get, az erőfeszítést, a példa­­mutatást, s valahogy csak kibírjuk, ha diszkréten fél­renézünk az itt-ott felbuk­kanó önzés, elmaradott gon­dolkodás, méltatlan maga­tartás láttán, még ha az il­lető zsebében, ha restellked­­ve is, piros tagsági köny­vecske lapul. Sokan hajla­mosak arra, hogy ne hall­ják meg, amikor hanyag, fe­gyelmezetlen, feladatait nem teljesítő, mohó párttag kör­nyezetében az emberek ar­ról kezdenek suttogni: „Ha neki szabad, nekünk is sza­bad”. Pedig az a párttag , aki megpróbálja megkerülik az MSZMP szabályzatát, a kormány rendeleteit., ak problematikus helyzetekben hajladozik, mint a nádszál , akit csak a maga zsebe ér­dekeel, akiből hiányzik '• », megértés mások baja iránt ", akiben nincs emberi meleg­ség, az többszörösen kárt okoz a pártnak, államunk­nak, dolgozó népünknek, a legtöbbször környezetének és önmagának is. JÓ TUDNI, hogy a párt­tagok óriási többsége nem ilyen ember. Nem kis mun­ka áll amögött, hogy a ma­gyar nép felismerte, a kom­munisták nem „vizet prédi­kálnak és bort isznak”, ha­nem mindennapi munkájuk­ban, cselekedeteikben is hű­ségesek azokhoz az elvek­hez, és normákhoz, amelye­ket hirdetnek. Mi más bi­zonyítaná ezt fényesebben, mint az ország nagyszerű előretörése, eredményeink sokasodása, nemzetközi te­kintélyünk növekedése! Még­sem szabad, hogy árnyékban maradjanak azok a pontok, ahol még javítani kell. Hiá­ba van lefektetve, többen is szóvá tették, hogy a párt a kommunistáktól példamuta­tást vár el a takarékosság­ban, a pazarlás ellen folyó harcban, a kommunista eb­ben a tekintetben is legyen élő lelkiismeret. Másutt új nevet vetettek fel a vezető­ség jelöltjeinek listájára, mert az egyik párttagnak felrótták türelmetlenségét, néha sértő, nyers modorát. HA AZ, hogy mit jelent párttagnak lenni, ritkábban kerül is napirendre az utób­bi években, most, az új ve­zetőségválasztó taggyűlése­ken és ezeket követően,, a párttagok között, a munka­helyek közösségében erőtel­jesen és komolyan hozzálát­tak ennek a jelenségnek a­­ felszámolásához. Világosab­­■ ban áll az emberek előtt,­­ ahogyan eddigi eredménye­­i­­nk elérésében is a pártta­­­­gok jártak elöl, a további út­­ sem képzelhető el másképp.­­ Nem titok, hogy a jövőben , még több függ a kommunis­­­ták szilárd helytállásától, a erőfeszítéseitől. Nyilvánva­­­­lóan első és legelső törvény,­­ hogy a párt minden tagja ehhez méltó legyen, minde­nütt, ahova az élőt állítja, akár vezetőnek, akár beosz­tottnak. A vezetőségválasztó taggyűlések lendülete, ala­possága, aktivitása táplálja azt a tudatot, hogy a párt­tagság eleven erő. Ha ez az óriási erő teljes lendülettel dolgozik, ha a lelkesedés tü­ze kiolthatatlan marad, ak­kor magával ragadja a dol­gozók millióit ÍME, erre is gondol az em­ber, amikor azt hallja, hogy nyolc kommunista elénekelte az Internacionálét. VETŐ JÓZSEF Kommunisták kirk­ip 6 VASÁRNAP 1368. NOVEMBER 2 Párttagságának kelte: 1918 A Zemplén megyei főis­pán 1912 egyik nyári napján parancsot adott csizmás-mentés huszárjának:­ azt monta neki, hogy lefek­vés előtt sorra zárja le a fő­­ispáni udvarház ablakainak vastábláit. S az ablakoknak másnap is fedve kell marad­­niok! Tüntetés készül, legyen ami megvédi majd a bezú­­zásra ítélt üvegtáblákat__ De nemcsak az ablakokra, a sátoraljaújhelyi palotácska kapujára is szoros zár ke­rült. Egyrészt, hogy be na törjön a nekikeseredett tö­meg, másrészt viszont azért, hogy a belakatolt házból sem juthasson az utcára­­senki. A főispánná legkisebb cse­lédje azonban mégis kijutott Amikor füléig-tudatáig ért az elégedetlenkedők kiáltása, egy óvatlan pillanatban ki­pattintotta a zárat s ment, hogy a tüntetés részvevője­­ként maga is munkát, kenye­ret követeljen... H­ogy mi hajtotta amikor a kis cselédlányt? Cse­­hák Borbála, a Zemp­lén megyei főispánné hajdan volt „beosztottja”, Szeged forradalmi szervezkedéseinek — már hetvenedik évén túl­járó — tagja, még ma sem igen tud válaszolni. — Az a vissza parancsola­ta­tl­an zúgás vonzott talán a menetelők közé — mondja — vagy az elől vitt zászló szemet égető piros színe? Azt hiszem, mind a kettő... A cselédlány „rebelliójá­­nak” aztán híre ment A fő­ispán nem is tartotta sokáig házánál a tüntetőt: felküldte Pestre. Itt sem volt sokáig maradása Csehák Borbálá­nak. Néhány belvárosi lakás cselédszobáját megjárva Sze­gedre került. De ide már úgy jött hogy egy állandó jelző kísérte a nevét — úgy hívták, hogy a „kommu­nista” Boris... M­ikor 1918-ban megmoz­dultak a tömegek, ha­marosan ki is derült, hogy miért kapta ezt a mi­nősítést. Cselédtársaival együtt megszervezte a ház­tartási alkalmazottak szak­­szervezetét, sztrájkra buzdí­tott, s otthont is teremtett munkanélküli sorstársainak. A legbüszkébben azonban arra emlékezik, hogy meg­szüntették a szegedi város­háza előtti cselédpiacot: — Embertelen, lealázó do­log volt az az asszony- meg leánykirakat! Úgy válogattak ott közülünk, mintha áru­cikkek lennénk. A Tanácsköztársaság bu­kása után ismét rossz em­lékű napokat élt át Boriska néni. Városról városra, falu­ról falura járva keresett új meg új munkahelyeket ma­gának. Egy dolog azonban változatlan volt az életében: ahogy a forradalom előtt, úgy a forradalom után is szoros kapcsolatban maradt munkatársaival. Röpcédulá­kat vitt velük, éjszakánként jelszavakkal festette tele a járdákat, s mint alkalmi „rikkancs”, a Népszavát is árulta: — Nem volt szabad az ut­cán terjeszteni a munkások újságját, de mi befelé for­dítottuk a címlapot, s úgy adtuk kézről-kézre tovább... A Csillag-börtön is gyak­ran volt úticélja Csehák Borbálának. Ide vasárnapon­­ kint járt el, ételhordóval, teli lábasokkal a kosarában, a szervezkedésért rács mögé zárt társainak vitte — ha engedték — az ebédet. A felszabadulás ismét Szegeden találta a cse­lédpiac bezáratóját, s mindjárt egy nagyon szép feladatot hozott neki. Még jóformán véget sem értek a harcok, neki már a Szegedre érkezett pártvezetők meg államvezetők számára kellett otthont teremteni. — Gazdasszony lettem — emlékezik most nevetve Bo­riska néni —, az új ország­­alapítók gazdasszonya... 1952-ben, a Szegedi Tex­tilművek stúdiójából ment végül nyugdíjba Csehák Bor­bála. Akik abban az időben az üzem dolgozói voltak, jól emlékezhetnek a kedves, de még ma is igen határozott szavú „bemondó nénire”, aki a napokban kapta meg a Szocialista Hazáért Érdem­rend kitüntetést. akacz LÁSZLO A korszerűsödő főtéren befejezéséhez közeledik Makón, a Lenin téren két újabb bérház építése. Az ÉV­M Csongrád megyei Építőipari Vállalat munkáját év végére tervezik átadni — a képün­kön látható — 30 lakást és az üzlethelyiségeket. A város tovább korszerűsödő főterén — szemben a pártszékházzal a­ irodaház zárja le az új épületsort. Ez jövő év elejére készül el (Fotó: Enyedi Zoltán)

Next