Csongrád Megyei Hírlap, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

— ASSZONYOK... bocsánat... — Mit akar? — Ne haragudjon... ön látja magát, a kirakatban? Az asszony felháborodva belenézett a kirakatba. — Látom... Na és? Mayer, a biológus, egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygott jobbra-balra, kereste az üvegben tükörké­pét. Az üveg mögött, igaz, volt sajt, szalámi, konzerv, mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok,.de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong kö­zött megpillantott egy homályos alakot. Már azon a pon­ton volt, hogy felismeri önmaga­, de aztán csalódott... Egy figura mozgott, ütemesen, pontosan úgy mozgott, mint ő, de az arc homályos volt, idegen. — Jó napot — mondta Mayer. — Jó napot — mondta az idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta, lehet, hogy nem is hallotta, a szá­ja mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy, mint az övé, kissé elhúzva, keserűen és puhán. — Beállok a kapu alá, és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját mégegyszer megemelte a két sejt között imbolygó alaknak. — Szolgája... — mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki le lépett a kirakatból, és utána ment. A szürke kiskabát kopott oldalzsebében szivaros­­doboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod ... — mondta Mayer. — Valóban nem ... — Rá kellett hagynia. — Az utcán általában nem gyújtunk szivarra... A szivar már füstölt, belépett a kapu alá. — Egy pillanat... — mondta. — Egy pillanat... — ismételte. — Igen, igen... — bólintott. —Bizonyosnak kell lennem. Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: har­minckettő. Még a villanyok sem égtek s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott, de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról, hogy számolni akar ma­gával. A két sajt között nagyon kellemetlen volt az az alak... Nem is tudott volna magával mit kezdeni. — Visszamegyek — mondta. — Visszamegyek és be­állok a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes— mondta Mayer, a másik. — Gondolod ? Mit lehet felelni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt, és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt ar­ra, hogy mikor a sejtekben a nukleinsavak és a fehérjék aránya felbomlik, ez mivel jár... Volt erre egy elméle­te, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lel­kileg kiegyensúlyozott, ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim . .. A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje, és ujjai lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vellától. Szilárdan meg volt győződve, hogy nem biztos abban, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem­. — Én tudtam ? Tatén még más­t is mondott volna, de Mayer, a bio­lógus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt, és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — Így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt, és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem a maga. Mayer egyébként agglegény volt, abszolút agglegény, két, zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit sem ta­gadott meg, csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik. — Nem kell be­menni. Kerekes Imre A nyugdíjazás napja — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt eme­let volt a mélység, a földszinten, a kapu alatt valaki ép­pen indult a liften. — Ezt még megvárom ... — mondta Mayer. A szomszédban lakó asszony jött haza. Tíz éve asz­­szony volt, egyszer rá is nézett Mayerre, mikor rázta a rongyot. — Bocsánat, asszonyom... — mondta Mayer, és megemelte a kalapját —, nem tudja véletlenül, lakik itt egy biológus ? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táská­jából előkotorta saját kulcsát. — Már csengettem ... — mondta Mayer. — Akkor, úgy látszik, nincs itthon. A férfi zavarában a kalaphoz riyült. Elvégre a kalap is be tud mutatkozni. Az ujjak is bemutatkoznak, és kü­lön a váll, az orr, meg a genne. Mayer egészen a feje búbjáig bemutatkozott. — Véletlenül nem ismer engem? — kérdezte. — Nem ismerem, bár sokszor láttam — mondta az asszony, anélkül, hogy jobban megnézte volna, mert biz­tos volt a dolgában. Bement a lakásba, és ráfordította a kulcsot. Mayer állt a saját ajtaja előtt. — Lehet, hogy jött posta, és a címből kiderül, hogy otthon vagyok-e? — Nyúlj be a levélszekrénybe — mondta a másik. Benyúlt a levélszekrénybe, és tényleg, ott volt egy levél. Kék boríték, bélyeg a bélyegzővel, szabályosan leragasztva. Mayer elővette a szemüvegét, hogy elolvassa a címet. Mire olvasni kezdte, a borítékról eltűnt a cím. Pedig világosan emlékezett, hogy volt ott cím, mielőtt a szemüvegét feltette. Tehát ismét letette, mire a cím hal­ványan, és számára olvashatatlanul megjelent. Ekkor a levelet csalódottan visszadobta a szekrénybe. A levél úgy koppant, mint egy tégla. A másik szom­széd, öreg tanár, azonnal kinézett, abrosz volt a vállán, és műanyag hamutartót viselt a fején, sapka helyett. A folyosó már hűvösödött. — Jó estét... — mondta Mayen . .­­ . . ' A tanár végigmérte.' ' V'. — Nem ismer? — kérdezte Mayer reménykedve, hi­szen előfordult, hogy a tanárral véletlenül találkoztak­­ lépcsőházban, és váltottak néhány szót latinul. A tanár idős volt, de még ma is, és mindennap­­ki­­vülről megtanult három mondatot Tacitusból. Ettől gya­nakvó lett. Mayert, a biológust, úgy nézte végig, mint aki meg akarja hamisítani a történelmet. Nyomban elha­tározta, hogy megbuktatja. — Üljön le, fiam... — mondta neki —, maga szamár. Mayer, a biológus, ezáltal tökéletes információt kapott arról, hogy spirituális enzimjei megsemmisültek, és gon­dolatai rendetlenül gurultak szanaszét a nukleinsav ten­gerében. — Elnézést, tanár úr — mondta zavartan —, legtenzer­­ebb majd jobban felkészülök. A tanár ezzel visszaszerezte Tacitus tekintélyét, és becsapta az ajtót. Mayer a lépcső korlátjába kapaszkod­va sokáig nevetett. • • •­­Ettől függetlenül letett arról, hogy behatoljon a­ la­kásba. Korrekt biológusnak tartotta magát. De most elő­ször megtörtént vele, hogy belerúgott Mayerbe, a másikba. — Te dög... — mondta, és csendesen lebotorkált a lépcsőn. Este lett, a lámpák égtek, sétált az utcán, és kerülte a tükröket. Minden fényes felületet. Szivarozott, az egyik kocsmában állva megivott egy pohár bort, azután­­elfü­tyülte azt a slágert, amire életében először táncolt. Ak­kor határozta el, hogy biológus lesz, így maradt aggle­gény, ebben a közönséges éjszakában ... •.­ Úgy döntött, hogy egyedül sétálja át az éjszakát.. • A hajnal vörös volt a ligeti padon, de később, már kellemesen sütött a nap. Mayer elindult az intézet felé, ahol állása volt. Lesz, ami lesz, meg akarta tudni, mi tör­tént vele. IDŐBEN ÉRKEZETT a laborba. Benézett az ajtón, valaki már ült a helyén. Néhány percig körbejárt a te­remben, sűrűn lengette kalapját, mint egy ünneplő civil, hátha valaki megszólítja. A kollegák fehér köpenyben jöttek-mentek, volt aki hozzá is látott a munkához, de senki nem köszönt. Végül már valamennyien ott álltak a kísérleti asztalok mögött, amikor Mayer, a biológus, látta, hogy jön az igazgató. — Valakit keres, kérem’ — kérdezte nagyon udva­riasan. — Igen — mondta ő —, Mayert, a biológust. Az igazgató csodálkozott. — Mayert? — Igen. Mayert... tegnapig itt dolgozott, annál az asztalnál, éppen harmincöt évig. Nem ismeri? Az igazgató arcán udvarias kis zavar mutatkozott. A fejét rázta. • — Pedig én vagyok az, kérem, aki gyakran elmondta, hogy van egy elmélete. A spirituális enzimek. Az igazgató ránézett, és tudományosan koncentrált. — Azt hiszem, itt valami alapvető tévedés van, ké­rem ... — Nagyon köszönöm, igazgató úr... — mondta Ma­yer, és tisztelettudóan megemelte a kalapját. - -------------------------------------------------------------------­ Hu­lll­em­ várta meg, hogy vé­ge legyen a lakodalom­ ^§|| nak. Két napig sütött, l­t fözött, s 8 'végén alig né­­hány falatot tudott le­­erőltetni a torkán. Meg­fájdult a feje, pedig csak egy pohár bort ivott, elvégre ő, a menyasszony anyja mégsem teheti meg, hogy ne koccintson. Amikor a fiatalok boldog­ságára isznak. Újdonsült veje szemre­hányó tekintettel nézett rá. Minden­ki vidám volt, csak ő ült ott szomo­rúan, magába roskadva. A három ze­nész kicsit hamisan, de annál nagyobb hangerővel cincogtatta hegedűjét, a vendégek részeg kornyikálása, és a táncosok lábdobogása elviselhetetlen hangzavarrá erősödött. Az öregasz­­szony felállt és kiment a konyhába. Egy ideig tett-vett az asztalon, a konyhaszekrényben, elmosta a tányé­rokat. Jókedvűen, kipirult arccal libe­gett be Zsuzsi, a lánya. — Jaj, édes­anyám, maga még mindig dolgozik? Feküdjön le, fáradtnak látszik. — Hazamegyek — szedelőzködött az öregasszony. — Ti mulassatok jól. Belépett a veje is. Marasztalni pró­bálta — hasztalanul. — Hazavigyem, anyám? — kérdez­te. — Motorral tíz perc alatt haza­érünk. — Nem fiam, hagyjad csak. Bírok én még menni magam is. Zsuzsi figyelmesen nézte. — Maga beteg, édesanyám. Miiért nem megy el az orvoshoz? Az öregasszony felvette a kabát­ját, megcsókolta a lányát és vejét. — Ne törődjetek ti már velem, az a fontos, hogy nektek ne legyen sem­mi bajotok. Fiatalok vagytok, előttetek az élet — mondta és elindult az ajtó felé. Hirtelen olyan gyengeség fogta el, hogy majdnem összeesett. Görcsö­sen szorította a kilincset. Legszíve­sebben lefeküdt volna a belső szobá­ban, ezzel azonban elárulná tehetet­lenségét. A lánya nem szólt semmit. Elgondolkozva állt. Az öregasszony megszokta, hogy máskor azt mondja neki: — Ne beszéljen már, édesanyám. Nem olyan öreg maga. — Nna, jó lesz indulni — mondta, és kilépett a folyosóra. A lánya kikí­sérte. Részeg ember öklendezett az udvaron, majdnem nekimentek. — Gondolja meg, Pista gyorsan ha­zarepítené a motorjával —■ ajánlotta, bár tudta, hogy hiába beszél. Még­­egyszer megcsókolták egymást, s az öregasszony elindult a hűvös éjszaká­ban. A lánya sokáig nézte a sötétség­be beleolvadó kis fekete alakot. Érez­te, hogy valami nincs rendben. Leg­szívesebben utána futna, s erőszakkal visszatartaná ... — Tavasszal mi is beköltözünk a városba. Csak addig ne legyen sem- Dózsa Éva Halál az éjszakában mi baja szegény édesanyámnak — gondolta. Visszament a konyhába. Ha­ját, ruháját igazgatta a tükör előtt. Lassan ballagott hazafelé az öreg­asszony. Bánta, hogy gyalog indult el. Dagadt lábai fájtak, és kifulladt, né­ha meg kellett állnia. Közel járt már a város széléhez. Ott lakott nem messze a második utcában. Kinyitotta a kaput. Furcsának találta, hogy nem fogadta a kutya boldog nyüszítéssel, azután eszébe jutott, azt is kivitte Zsuzsi a tanyára. Belépett a konyhába és felgyújtotta a villanyt. A lánya új konyhabútorát és gáztűzhelyét elvit­ték, s most szinte üres a konyha. Az ő szobájából nyílik Zsuzsi szobája. Az is üres, csak egy kis tál van a pad­lón, rég belealudt már a tej. A Cir­mos táskája. Hívni akarta a macskát, aztán rádöbbent, hogy azt is elvit­ték. Ő az egyetlen élőlény a házban. Egyszerre nagyon elhagyatottnak érez­te magát. Szemét elfutották a köny­­nyek. Visszament a szobájába és meg­ágyazott. Feje alatt három vaskos párna, szinte ült, mégis majd megful­ladt. Gyors, rendetlen szívdobogásá­ról jutott eszébe, hogy öt napja nem vett be gyógyszert. Azután újra a lányára gondolt. Most rossz neki egye­dül, de tavasszal hazajönnek a fiata­lok. Ő beköltözik a kisszobába, ebben pedig Zsuzsiék laknak majd Jobso­k lesz. Nem nagyon bírja már a mun­kát a ház körül, az orvos is azt mond­­ta, pihennie kell. Ez a néhány napi zaklatottság is teljesen kimerítette. Újra elfogta a rosszullét és fájdalmas szorítást érzett a mellében. — Meg kellene nézni, hány óra — gondolta, de nem mert mozdulni. Ki­száradt a szája. Egy kicsit mocorgott az ágyban, s amikor a mozgás nem okozott neki fájdalmat, felkelt. Meg kellett kapaszkodnia az ágy végében. Szédelegve, remegő lábakkal állt, s csak akkor ment az asztalhoz, amikor szédülése elmúlt. Töltött egy­ pohár vizet, megitta és sóhajtott. Kicsit meg­könnyebbült. Jólesett neki, hogy me­zítelen talpát a vékony szőnyegen át is hűtötte a hideg föld. Tavaly az ura már megvette a padlódeszkát, lerakni azonban nem tudta. Meghalt. Azóta úgy érzi, egyedül van a világon. A lánya már rég nem az övé. Tizenhat­­éves kora óta dolgozik, arra nincs ide­je, hogy az anyjával is törődjön. Min­­den szabad idejét elfoglalta a vőlegé­nye, sétálni mentek, vagy moziba, szombaton és vasárnap este pedig táncolni. z éjjeliszekrényen volt az óra. Megnézte. Három­ óra múlt néhány perccel. Visszafeküdt. — Aludni kellene már — gondolta. Kitakarózott derékig. El­viselhetetlenül nehéznek érezte a dum­át, beteg szíve erős, szabálytalan ütésekkel vergődött. Arra gondolt, szólni kellene valakinek, segítsen. Nem bírt felkelni. Mereven nézte­m falat és nagyokat lélegzett, de így sem lett jobban. Fájdalmasan döbbent új­ra a tudatába, hogy teljesen egyedül van, senki sem segíthet rajta. Rán­cos, szürke arcán két súlyos könny­csepp gördült végig, beteg szíve még vonaglott néhányat, azután végleg megállt. Az ágy felől áradó mélysé­ges csend betöltötte a szobát, csak az óra halk ketyegése hallatszott.«. ... de a magány és kétségbeesés fáj­dalmas maszkját még a halál sem tudta letörölni az öregasszony arcá­ról.— NÉMETH JÓZSEF: HINDU KÖSZÖNTÉS ! VASÁÉN­AK, néz. május, ai

Next