Csongrád Megyei Hírlap, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
— ASSZONYOK... bocsánat... — Mit akar? — Ne haragudjon... ön látja magát, a kirakatban? Az asszony felháborodva belenézett a kirakatba. — Látom... Na és? Mayer, a biológus, egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygott jobbra-balra, kereste az üvegben tükörképét. Az üveg mögött, igaz, volt sajt, szalámi, konzerv, mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok,.de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong között megpillantott egy homályos alakot. Már azon a ponton volt, hogy felismeri önmaga, de aztán csalódott... Egy figura mozgott, ütemesen, pontosan úgy mozgott, mint ő, de az arc homályos volt, idegen. — Jó napot — mondta Mayer. — Jó napot — mondta az idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta, lehet, hogy nem is hallotta, a szája mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy, mint az övé, kissé elhúzva, keserűen és puhán. — Beállok a kapu alá, és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját mégegyszer megemelte a két sejt között imbolygó alaknak. — Szolgája... — mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki le lépett a kirakatból, és utána ment. A szürke kiskabát kopott oldalzsebében szivarosdoboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod ... — mondta Mayer. — Valóban nem ... — Rá kellett hagynia. — Az utcán általában nem gyújtunk szivarra... A szivar már füstölt, belépett a kapu alá. — Egy pillanat... — mondta. — Egy pillanat... — ismételte. — Igen, igen... — bólintott. —Bizonyosnak kell lennem. Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: harminckettő. Még a villanyok sem égtek s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott, de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról, hogy számolni akar magával. A két sajt között nagyon kellemetlen volt az az alak... Nem is tudott volna magával mit kezdeni. — Visszamegyek — mondta. — Visszamegyek és beállok a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes— mondta Mayer, a másik. — Gondolod ? Mit lehet felelni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt, és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt arra, hogy mikor a sejtekben a nukleinsavak és a fehérjék aránya felbomlik, ez mivel jár... Volt erre egy elmélete, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lelkileg kiegyensúlyozott, ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim . .. A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje, és ujjai lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vellától. Szilárdan meg volt győződve, hogy nem biztos abban, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem. — Én tudtam ? Tatén még mást is mondott volna, de Mayer, a biológus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt, és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — Így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt, és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem a maga. Mayer egyébként agglegény volt, abszolút agglegény, két, zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit sem tagadott meg, csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik. — Nem kell bemenni. Kerekes Imre A nyugdíjazás napja — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt emelet volt a mélység, a földszinten, a kapu alatt valaki éppen indult a liften. — Ezt még megvárom ... — mondta Mayer. A szomszédban lakó asszony jött haza. Tíz éve aszszony volt, egyszer rá is nézett Mayerre, mikor rázta a rongyot. — Bocsánat, asszonyom... — mondta Mayer, és megemelte a kalapját —, nem tudja véletlenül, lakik itt egy biológus ? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táskájából előkotorta saját kulcsát. — Már csengettem ... — mondta Mayer. — Akkor, úgy látszik, nincs itthon. A férfi zavarában a kalaphoz riyült. Elvégre a kalap is be tud mutatkozni. Az ujjak is bemutatkoznak, és külön a váll, az orr, meg a genne. Mayer egészen a feje búbjáig bemutatkozott. — Véletlenül nem ismer engem? — kérdezte. — Nem ismerem, bár sokszor láttam — mondta az asszony, anélkül, hogy jobban megnézte volna, mert biztos volt a dolgában. Bement a lakásba, és ráfordította a kulcsot. Mayer állt a saját ajtaja előtt. — Lehet, hogy jött posta, és a címből kiderül, hogy otthon vagyok-e? — Nyúlj be a levélszekrénybe — mondta a másik. Benyúlt a levélszekrénybe, és tényleg, ott volt egy levél. Kék boríték, bélyeg a bélyegzővel, szabályosan leragasztva. Mayer elővette a szemüvegét, hogy elolvassa a címet. Mire olvasni kezdte, a borítékról eltűnt a cím. Pedig világosan emlékezett, hogy volt ott cím, mielőtt a szemüvegét feltette. Tehát ismét letette, mire a cím halványan, és számára olvashatatlanul megjelent. Ekkor a levelet csalódottan visszadobta a szekrénybe. A levél úgy koppant, mint egy tégla. A másik szomszéd, öreg tanár, azonnal kinézett, abrosz volt a vállán, és műanyag hamutartót viselt a fején, sapka helyett. A folyosó már hűvösödött. — Jó estét... — mondta Mayen . . . . ' A tanár végigmérte.' ' V'. — Nem ismer? — kérdezte Mayer reménykedve, hiszen előfordult, hogy a tanárral véletlenül találkoztak lépcsőházban, és váltottak néhány szót latinul. A tanár idős volt, de még ma is, és mindennapkivülről megtanult három mondatot Tacitusból. Ettől gyanakvó lett. Mayert, a biológust, úgy nézte végig, mint aki meg akarja hamisítani a történelmet. Nyomban elhatározta, hogy megbuktatja. — Üljön le, fiam... — mondta neki —, maga szamár. Mayer, a biológus, ezáltal tökéletes információt kapott arról, hogy spirituális enzimjei megsemmisültek, és gondolatai rendetlenül gurultak szanaszét a nukleinsav tengerében. — Elnézést, tanár úr — mondta zavartan —, legtenzerebb majd jobban felkészülök. A tanár ezzel visszaszerezte Tacitus tekintélyét, és becsapta az ajtót. Mayer a lépcső korlátjába kapaszkodva sokáig nevetett. • • •Ettől függetlenül letett arról, hogy behatoljon a lakásba. Korrekt biológusnak tartotta magát. De most először megtörtént vele, hogy belerúgott Mayerbe, a másikba. — Te dög... — mondta, és csendesen lebotorkált a lépcsőn. Este lett, a lámpák égtek, sétált az utcán, és kerülte a tükröket. Minden fényes felületet. Szivarozott, az egyik kocsmában állva megivott egy pohár bort, azutánelfütyülte azt a slágert, amire életében először táncolt. Akkor határozta el, hogy biológus lesz, így maradt agglegény, ebben a közönséges éjszakában ... •. Úgy döntött, hogy egyedül sétálja át az éjszakát.. • A hajnal vörös volt a ligeti padon, de később, már kellemesen sütött a nap. Mayer elindult az intézet felé, ahol állása volt. Lesz, ami lesz, meg akarta tudni, mi történt vele. IDŐBEN ÉRKEZETT a laborba. Benézett az ajtón, valaki már ült a helyén. Néhány percig körbejárt a teremben, sűrűn lengette kalapját, mint egy ünneplő civil, hátha valaki megszólítja. A kollegák fehér köpenyben jöttek-mentek, volt aki hozzá is látott a munkához, de senki nem köszönt. Végül már valamennyien ott álltak a kísérleti asztalok mögött, amikor Mayer, a biológus, látta, hogy jön az igazgató. — Valakit keres, kérem’ — kérdezte nagyon udvariasan. — Igen — mondta ő —, Mayert, a biológust. Az igazgató csodálkozott. — Mayert? — Igen. Mayert... tegnapig itt dolgozott, annál az asztalnál, éppen harmincöt évig. Nem ismeri? Az igazgató arcán udvarias kis zavar mutatkozott. A fejét rázta. • — Pedig én vagyok az, kérem, aki gyakran elmondta, hogy van egy elmélete. A spirituális enzimek. Az igazgató ránézett, és tudományosan koncentrált. — Azt hiszem, itt valami alapvető tévedés van, kérem ... — Nagyon köszönöm, igazgató úr... — mondta Mayer, és tisztelettudóan megemelte a kalapját. - ------------------------------------------------------------------- Hulllem várta meg, hogy vége legyen a lakodalom ^§|| nak. Két napig sütött, lt fözött, s 8 'végén alig néhány falatot tudott leerőltetni a torkán. Megfájdult a feje, pedig csak egy pohár bort ivott, elvégre ő, a menyasszony anyja mégsem teheti meg, hogy ne koccintson. Amikor a fiatalok boldogságára isznak. Újdonsült veje szemrehányó tekintettel nézett rá. Mindenki vidám volt, csak ő ült ott szomorúan, magába roskadva. A három zenész kicsit hamisan, de annál nagyobb hangerővel cincogtatta hegedűjét, a vendégek részeg kornyikálása, és a táncosok lábdobogása elviselhetetlen hangzavarrá erősödött. Az öregaszszony felállt és kiment a konyhába. Egy ideig tett-vett az asztalon, a konyhaszekrényben, elmosta a tányérokat. Jókedvűen, kipirult arccal libegett be Zsuzsi, a lánya. — Jaj, édesanyám, maga még mindig dolgozik? Feküdjön le, fáradtnak látszik. — Hazamegyek — szedelőzködött az öregasszony. — Ti mulassatok jól. Belépett a veje is. Marasztalni próbálta — hasztalanul. — Hazavigyem, anyám? — kérdezte. — Motorral tíz perc alatt hazaérünk. — Nem fiam, hagyjad csak. Bírok én még menni magam is. Zsuzsi figyelmesen nézte. — Maga beteg, édesanyám. Miiért nem megy el az orvoshoz? Az öregasszony felvette a kabátját, megcsókolta a lányát és vejét. — Ne törődjetek ti már velem, az a fontos, hogy nektek ne legyen semmi bajotok. Fiatalok vagytok, előttetek az élet — mondta és elindult az ajtó felé. Hirtelen olyan gyengeség fogta el, hogy majdnem összeesett. Görcsösen szorította a kilincset. Legszívesebben lefeküdt volna a belső szobában, ezzel azonban elárulná tehetetlenségét. A lánya nem szólt semmit. Elgondolkozva állt. Az öregasszony megszokta, hogy máskor azt mondja neki: — Ne beszéljen már, édesanyám. Nem olyan öreg maga. — Nna, jó lesz indulni — mondta, és kilépett a folyosóra. A lánya kikísérte. Részeg ember öklendezett az udvaron, majdnem nekimentek. — Gondolja meg, Pista gyorsan hazarepítené a motorjával —■ ajánlotta, bár tudta, hogy hiába beszél. Mégegyszer megcsókolták egymást, s az öregasszony elindult a hűvös éjszakában. A lánya sokáig nézte a sötétségbe beleolvadó kis fekete alakot. Érezte, hogy valami nincs rendben. Legszívesebben utána futna, s erőszakkal visszatartaná ... — Tavasszal mi is beköltözünk a városba. Csak addig ne legyen sem- Dózsa Éva Halál az éjszakában mi baja szegény édesanyámnak — gondolta. Visszament a konyhába. Haját, ruháját igazgatta a tükör előtt. Lassan ballagott hazafelé az öregasszony. Bánta, hogy gyalog indult el. Dagadt lábai fájtak, és kifulladt, néha meg kellett állnia. Közel járt már a város széléhez. Ott lakott nem messze a második utcában. Kinyitotta a kaput. Furcsának találta, hogy nem fogadta a kutya boldog nyüszítéssel, azután eszébe jutott, azt is kivitte Zsuzsi a tanyára. Belépett a konyhába és felgyújtotta a villanyt. A lánya új konyhabútorát és gáztűzhelyét elvitték, s most szinte üres a konyha. Az ő szobájából nyílik Zsuzsi szobája. Az is üres, csak egy kis tál van a padlón, rég belealudt már a tej. A Cirmos táskája. Hívni akarta a macskát, aztán rádöbbent, hogy azt is elvitték. Ő az egyetlen élőlény a házban. Egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát. Szemét elfutották a könynyek. Visszament a szobájába és megágyazott. Feje alatt három vaskos párna, szinte ült, mégis majd megfulladt. Gyors, rendetlen szívdobogásáról jutott eszébe, hogy öt napja nem vett be gyógyszert. Azután újra a lányára gondolt. Most rossz neki egyedül, de tavasszal hazajönnek a fiatalok. Ő beköltözik a kisszobába, ebben pedig Zsuzsiék laknak majd Jobsok lesz. Nem nagyon bírja már a munkát a ház körül, az orvos is azt mondta, pihennie kell. Ez a néhány napi zaklatottság is teljesen kimerítette. Újra elfogta a rosszullét és fájdalmas szorítást érzett a mellében. — Meg kellene nézni, hány óra — gondolta, de nem mert mozdulni. Kiszáradt a szája. Egy kicsit mocorgott az ágyban, s amikor a mozgás nem okozott neki fájdalmat, felkelt. Meg kellett kapaszkodnia az ágy végében. Szédelegve, remegő lábakkal állt, s csak akkor ment az asztalhoz, amikor szédülése elmúlt. Töltött egy pohár vizet, megitta és sóhajtott. Kicsit megkönnyebbült. Jólesett neki, hogy mezítelen talpát a vékony szőnyegen át is hűtötte a hideg föld. Tavaly az ura már megvette a padlódeszkát, lerakni azonban nem tudta. Meghalt. Azóta úgy érzi, egyedül van a világon. A lánya már rég nem az övé. Tizenhatéves kora óta dolgozik, arra nincs ideje, hogy az anyjával is törődjön. Minden szabad idejét elfoglalta a vőlegénye, sétálni mentek, vagy moziba, szombaton és vasárnap este pedig táncolni. z éjjeliszekrényen volt az óra. Megnézte. Három óra múlt néhány perccel. Visszafeküdt. — Aludni kellene már — gondolta. Kitakarózott derékig. Elviselhetetlenül nehéznek érezte a dumát, beteg szíve erős, szabálytalan ütésekkel vergődött. Arra gondolt, szólni kellene valakinek, segítsen. Nem bírt felkelni. Mereven néztem falat és nagyokat lélegzett, de így sem lett jobban. Fájdalmasan döbbent újra a tudatába, hogy teljesen egyedül van, senki sem segíthet rajta. Ráncos, szürke arcán két súlyos könnycsepp gördült végig, beteg szíve még vonaglott néhányat, azután végleg megállt. Az ágy felől áradó mélységes csend betöltötte a szobát, csak az óra halk ketyegése hallatszott.«. ... de a magány és kétségbeesés fájdalmas maszkját még a halál sem tudta letörölni az öregasszony arcáról.— NÉMETH JÓZSEF: HINDU KÖSZÖNTÉS ! VASÁÉNAK, néz. május, ai