Csongrád Megyei Hírlap, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

A szegedi I. Városi Kór­ház: egy­ik orvosi szobája. A berendezés: világos bútorok, egy puritán fekhely, könyv­szekrény. Nem kellemetlen és nem kellemes, a kénye­lem sem szempont itt Olyan, amilyet a célszerű­ség megkövetel , s amire jut. Intézmények, gyárak vezetőinek irodái ennél sok­kal szebbek, kényelmeseb­bek, drágábban bútorozot­tak. A szokottól egyben tér el a szoba. A sarokban magas szekrényen egy készülék áll. Leginkább nagyobbacska Minivizornak látszik, attól is különbözik azonban ke­rek, futball-labdányi képer­nyőjével, amin szakadatla­nul árnyak mozognak. Fe­hér, fekete, szürke foltok húzódnak át rajta lassan, resd és vissza. Dr. Takáts Lázfele főorvos szeme egy ideig még rajtuk, a beszél­getés kezdetén is. A képernyő összeköttetés­ben áll egy félmilliós érté­kű berendezéssel, amelyik a szomszédos helyiségben mű­ködik. Röntgeneznek ott. A technika kinagyítva és ki­élesítve hozza be a képet a főorvosi szobába. Lehetősé­get ad arra, hogy itt kon­zultációt tartsanak anélkül, hogy a beteg hallaná. Or­vostanhallgatóknak de­monstrálni lehet, elkerülve, hogy zavarják a vizsgálatot, és fölöslegesen sugárveszély­nek tegyék ki őket. Szótlanul nézem a képet, türelemmel és az újszerű él­mény hatása alatt várako­zom. A főorvos hirtelen megszólít! — Látja, ez itt a rák — és két sötét foltot körvona­laz az ujja. — Egy 72 éves bácsit vizsgálnak odakinn. Sejtettük, hogy rákja van. Azzal a panasszal jött, hogy vért köp. A bizonyosságot a kép adja most. Ez itt — fillér nagyságú sötétebb körre mutat a rák szürke felhőnek látszó, sokszorosan nagyobb mezőjében — elme­­szesedett régi góc. Egy pillanatra még bor­dák íve villan fel, azután a főorvos kikapcsolja a készü­léket. A félelem ellen Rátérek arra, miért jöt­tem. — Főorvos úr, tájékozta­tását szeretnénk kérni az át­lagolvasó számára, aki so­kat hall, olvas a rákról, aki egyre gyakrabban találkozik ezzel a betegséggel a min­dennapokban — és aki fél, egyre szorongóbban fél, hogy egyszer őrá is sor kerül. Ho­gyan áll a tudomány a ku­tatással, milyen technikai eszközök, gyógyszerek fölött rendelkeznek az orvosok, mit tehetnek azokért, aki­ket megjelölt már a rák foltja? Takáts főorvos először az ország onkológiai hálózatát említi. A tájékoztatásra is az onkológiai intézetet tart­ja illetékesnek. Alig merem említeni ellenérzésemet. A panaszt, amit betegtől hal­lottam. Az onkológiai köz­ponttól régebben állítólag „kedves betegünk” megszó­lítással mentek ki idézőcé­­dulák olyanoknak, akik ope­ráció, kezelés után gyógyult­­nak hitték magukat, nem is tudták, hogy rákban szen­vednek. Lehet egyébként, hogy nem is voltak már azok, hogy a sikeres műtét vagy besugárzás megmentet­te őket A cédula hatását nem kell magyarázni. Ilyen megszólítás nélkül, de a behívót mindenki megkapja manapság is, akit valami­lyen daganattal nyilvántar­tásba vettek. S a köztudat így könyvel: akit az onkoló­giára hívnak, az bizonyára rákos. Az érintett pedig mindenképpen annak tudja ezután magát, akár rákos, akár nem. Sok álmatlan éj­szaka követ egy-egy ilyen, tulajdonképpen jóindulatú, szükséges, de mégis gondot okozó behívót. Ami pedig néha csak az annyira szük­séges szűrésre hív, a meg­előzés célzatával. A főorvos arról, beszél, hogy a rák, sajnos, valóban időszerű probléma. Még a szakemberek számára is ne­hezen érthető, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedé­sek után ez szedi második helyen a legtöbb áldozatot. Korunkban ez a két fő gyil­kos a betegségek között. Gyomorrákban évente egy kisebb község létszámát ki­tevő ember hal meg hazánk­ban is, zömében férfiak. A közeljövő feladata, hogy a rák elleni küzdelmet is olyan szervezettségi fokra emeljék, amint az a tbc ese­tében hatalmas erőfeszíté­sekkel, nagyon gondos mun­kával megvalósult. Nem elegendő az egyetlen orszá­gos onkológiai központ. A nagy vidéki városokban épp úgy szükség lenne hasonlók­ra, hiszen a rák ellen orvo­sok együttesének közös mun­kája kell. Száz operált gyo­morrákos beteg közül 90 életben maradhat, ha idejé­ben vágott a kés, hogyha a felismeréshez és az utókeze­léshez módot ad a technika. A későn operáltak esetében éppen fordított eredmény születik. A rák gyógyításá­hoz onkológus, sebész, ra­diológus, citológus (sejttan­nal, szövettannal foglalkozó) és chemotherápiában jártas orvosok együttműködése­vel. Dolgoznak már az ország­ban úgynevezett team-ek, orvosi közösségek, ilyen ösz­­szeállításban. A technika segítségével Minthogy Takáts főorvos radiológus — másoktól tu­dom, hogy a rákkal kapcso­latos tanulmányai jelentek meg külföldi, sőt tengeren túli szaklapokban — tolmá­csolom azt az aggodalmat, ami a laikusokban él a be­sugárzással végzett gyógy­kezeléssel kapcsolatban. Szí­vesebben vállalják a betegek a sebészasztalt, az operációt, mint a sugárkezelést. — Túlzott a félelem — hangzik a válasz. — Az biz­tos, hogy nehéz helyzetben van ma még az orvostudo­mány a rákkal szemben, hi­szen a betegség lényegét még mindig nem ismerjük. Nem tudjuk, mi váltja ki, mi a valóság az erre vonat­kozó többféle feltételezés kö­zül. Vírus okozza-e vagy va­lami rákkeltő anyag, ami bekerül a szervezetbe. Vagy éppen valami hiányzik a szervezetből, és ennek a hiánya miatt indul meg a kóros elváltozás. Egy példát erre: a dohányzás elősegíti a rák keletkezését, de nem okozza. Kell hozzá még va­lami. Hogy mi, ezt kell meg­találni. Bizonyos vagyok ab­ban, hogy 10—15 éven belül a kutatók megtalálják ezt a valamit, a rák kórokozóját. Ha több pénzt fordítana er­re a célra az emberiség, mondjuk a hadikiadások egy egészen elenyésző há­nyadát, hamarább is eljut­hatnánk a célhoz.­­ A gyógyításról azonban addig sem mondunk le. A rosszindulatú daganatok el­leni küzdelem folyamatos és egyre több oldalú. A múlt században, a 8­0-as években már az is nagy eredmény­nek számított, hogy sikeres rákműtéteket tudtak végez­ni. A röntgensugár fölfede­zése után, a századforduló­ban ezt is a gyógyítás szol­gálatába állították. Ezzel megalapozták a jelenleg is fennálló, és egyik legered­ményesebb kezelést, a kom­binált, komplex terápiát: műtéttel és sugárral együt­tesen kezelni, gyógyítani. A radioaktív izotópok­­ inkább a daganatok felfedezésében nyújtanak segítséget. A hor­mon- és a chemoterápia már az utolsó évtizedek ku­tatásainak eredménye. Mind­kettőt sikerrel alkalmazzuk a gyógyításban. A daganat­növekedést gátló gyógysze­rek sok ezer kikísérletezett fajtájából 20—25-félét tartot­tak meg, ezeket használják is. A magyar készítmények pl. a myelobromol igen ke­resettek a világpiacon is. És a jövő? A legújabb terület az immunbiológia törvényei­nek a megismerése, azaz az megtudni, miképpen tudjuk az emberi szervezet védeke­zését elősegíteni a rákka szemben. Lehet, hogy a rák­probléma megoldásában el fogja a döntő fordulatot meghozni. Az elmondottak­ból az is kiviláglik, hogy a kutatók és orvosok hallatlan erővel folytatják a küzdel­met a rák gyógyításához ve­zető úton.­­ A besugárzással kap­csolatban pedig hasznos el­oszlatni a tévhiteket. Az it­teni, kórházi gyakorlatból is számtalan példát tudnék felsorolni arra, hogy besu­gárzással meggyógyítottunk betegeket. Kettőt említek egy fiatal férfi jelentkezett nyolc éve hatalmas, nem operálható daganattal. Csak sugarazni tudtuk. Ma is él. Nyolcéves túlélés már bizo­nyíték. Hasonló eredményt értünk el operálhatatlanul súlyos méhrák esetében. —* Abban a helyzetben vagyunk jelenleg az ország­ban, hogy egyre több nagy hatású, sugárforrású készü­léket, besugárzó berendezést állíthatunk a gyógyítás szol­gálatába. Budapesten a legújabbak közül is működ­nek már ilyenek: a kobalt, a betatron például. És köz­ben folynak a kísérletek, itt nálunk is például, a sugár­­kezeléssel egyidejűleg che­­moterápiás eljárással erősí­teni a szervezetet­­. Az idejében felismert rák gyógyítható. Ezt fele­­­lősséggel állítjuk. A bőrrák, még súlyosabb esetekben is, 90—98 százalékban kikezel­hető. Az emlőrákosok fele meggyógyítható, ez operál­ta­kra és más módon gyógyí­­tottakra egyaránt vonatko­zik. A méhrák 50—60 száza­lékban nem válik halálos­sá. A tüdőrákon az operáció, amikor még operálható, többnyire segít. A lakosság évenkénti szűrése sok em­ber életét mentette már meg, hiszen az ernyőfényké­­pezéses tüdőszűréssel a rá­kot is felfedezik. Találkozás a rákos beteggel Mit tesz az orvos, azon­kívül, hogy gyógyít, amikor rákos beteggel találkozik? Hiszen, amikor a szövettani eredmény a kezében va, csaknem teljes bizonyosság­gal meg tudja mondani, mi várható. Közlik-e a menthe­tetlennel a közeli halál té­nyét? — Kétféle gyakorlat van érvényben jelenleg a világon — válaszolja a főorvos. — Svédországban, Finnország­ban magam is, tanúja vol­tam egy tanulmányút alkal­mával, amikor orvosi bizott­ság sorra közölte a beidé­zett betegekkel, hogy ráko­sak. Négy orvossal szem­ben ült egy nő, arcizma sem rezdült, amikor megmond­ták neki: — Asszonyom, ön­nek emlőrákja van. Emóció nélkül vették tudomásul a többiek is, mindössze egy pirult bele, elárulva megráz­kódtatását. Az északi né­peknél tehát általában meg­mondják. Az ottani szoká­sok, vérmérséklet teszi ezt lehetővé. — Amerikában egyenesen kötelező megmondani. Ha ezt az orvos elmulasztja, és a beteg egy-két hónap múl­va meghal, a család beperli. Azzal az indokkal, hogy a kellő tájékoztatás hiányá­ban a beteg nem tudta üzle­ti ügyeit megfelelően intézni, a család károsodott anyagi­lag. Volt már ilyen esetben 100 ezer dolláros kártérítési per is.­­ Nálunk a bécsi és a né­met iskola elgondolása érvé­nyesül: semmilyen betegnek nem mondjuk meg, hogyha válságosra fordul az állapo­ta. A hozzátartozók közül valakit tájékoztatunk, a legalkalmasabbat. A továb­biakban az ő felelőssége, hogy a beteggel mit közöl. Mi felszólítjuk, hogy ne mondja meg. Ez így elmondva egysze­rűnek látszik. A beteggel való személyes találkozás azonban, a beteg alkata sze­rint a magatartásnak szinte végtelen variációit követeli mieg az orvostól. Türelmet, nyugtató erélyt, olykor a kegyes csalást, az elhitető hazugságot. Hiszen a tényt, hogy meg kell halni, hiába tudjuk. Amikor közeli beáll­tával kell immár számolni, a legtöbb ember összeomlik, kegyetlenül megriad. A ná­lunk érvényes nehezebb gya­korlatot ez az alapelv ve­zérli: megkímélni a beteget az elkerülhető lelki szenve­déstől. Akadnak persze, olyan be­til­­tot­tságú emberek is, akik­­ tudják viselni a közeli halál tudatát. És vannak na­gyon bátor, nagyon erős lel­­kű hozzátartozók. A rákos betegtől nincs mit félni. A rák kegyetlen be­­egség, de nem fertőző. Nincs ok arra, hogy a beteget el­­zigeteljék, elmaradjanak mellőle. Türelemmel és jó­­szívvel kell ápolni és átsegí­­teni az elkerülhetetlenen. CSONTOS MAGDA VASÁRNAPI Gyilkosunk, a rák Mitől szocialista a brigád? 3. Jobbá tenni az embert A kultúra végső célját Lenin így summázta: Jobbá tenni az embert. Egyszerű és lényeglátó meg­állapítás. A szocialista brigádmozga­lom életereje szintjén abban van, hogy alkalmas az ember jobbá tételére. Persze, nem valami elvont „jóságra”, lágyszívűségre gondolunk, éppen ellenkezőleg: minden­napi tettekben — munkában, magatartásban, gondolkodás­ban, önművelésben, szórako­zásban — élő emberi több­letre. A brigád mozgalom e jel­lemzője eddig többé-kevésbé rejtett volt. Nem találtuk meg azokat az „ösvényeket”, melyek az ember belső én­jéhez vezetnek, feltárván ké­pességeit és szükségleteit. A kulturális vállalások nem a hegyi forrás törvényei sze­rint fakadtak, bent az em­berben. Inkább kívülről, az üzemi „fejből” eredtek, hogy aztán a brigádtagok saját­jukként kínálják fel, így a kulturális vállalás többnyire „kartotékadat” maradt, nem pedig együttműködő embe­rek szocialista módon tanuló és élő viszonya. Az üzemi népművelők — nagy elfog­laltságuk és kevés számuk miatt — nem ismerhették meg a brigádtagokat, akik­nek művelődését irányíta­niuk kellett volna. Persze, történtek kísérle­tek. Egyik vállalat például szerződést kötött a körzetébe tartozó művelődési házzal, hogy segítse munkásait a ta­nulásban és művelődésben, így született a „Szocialista brigádvezetők fóruma”. E szép hangzású valami azonban nem érdekes vita­fórum, inkább előadássorozat volt, melyen a munkából jö­vő dolgozók az órájukat les­ték, hogy elérik-e a hazavi­vő buszjáratot. E kulturális vállalás teljesítése tehát nem személyiséggyarapító élmény — inkább hasznos tehertétel. És évek óta képtelenek előbbre lépni, eljutni a klub­szerű beszélgetésig. Miért? Az idő alkalmatlan. N­os, nem kell különösebb logika annak felisme­réséhez: ha a szocia­lista brigádmozgalomtól em­berformáló, személyiséggya­rapító hatást várunk, akkor ennek elemi feltételeit tar­tozunk megteremteni! Ehhez azonban pénz kell. A kulturális vállalások mindaddig magukban rejtik a formális elemeket, míg klubok, körök nem avatják be a brigádtagokat az együtt­gondolkodás és vitatkozás, a művészeti szép együttes fel­fedezésének örömébe. Nem mindenre bólintó „közönsé­get” akarunk felnevelni, a brigádmozgalmon belül, ha­nem gondolkodó, logikusan érvelő, a tudomány és mű­vészet igazát, lényegét kere­ső és megértő embereket. Az eddig megtett lépés­­ inkább fellépés. Hogyan le­hetne oly módon előbbre jutni, hogy a formaságoktól elérkezzünk magához az em­berhez? A kérdés összefügg a sza­bad idő hasznos eltöltésével. Nem elég, hogy a társada­lom több szabad időt ad a munkásoknak. Sokkal fonto­sabb, hogy a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat olyan igényt szüljön az em­berben, mely önképzésre, mű­velődésre, hasznos időtöltésre serkenti. K­érdezzünk tovább: meg­születik-e magától ez az igény az emberek­ben? Aligha. A brigádtago­kat nem vállalási kötelezett­ségekkel taníthatjuk meg a szabad idő hasznos eltölté­sére, sokkal inkább azzal, hogy önképzésüket, művelő­désüket olyan feltételek meg­teremtésével serkentjük, me­lyekben örömüket lelik. Ki tagadná, hogy a tudományos és művészi igazság felfede­zése élmény, ha azt érdekes, élvezetes formában (és nem nehézkes, hosszú előadáso­kon) kínáljuk? Nos, ez a for­ma — a klubszerű foglalko­zás. A beszélgetés, a vitat­kozás, az olyan eszmecsere, melyben az együttes érvelés­ből kristályosodik ki az értő magyarázat. És ha ezeken a beszélgetéseken jól érzik magukat a brigádtagok, ak­kor az ismeretszerzés — amennyiben sok húron szóló — nem lesz többé a szabad idő elvesztegetett órája. A közeljövő feladata tehát kiépíteni az emberformálás modern „műhelyeit”, ahol a „tanulni és élni” brigáderé­nyek életet nyerhetnek, akár­csak a „dolgozni” követel­mény a korszerű gépsorokon. A személyiségfejlesztés szin­tén feltételezi a maga beru­házását. A maga könyvtárait, klubjait, népművelőit. Végső fokon olyasmit kér, amiből a legkevesebb van: több pénzt! Sok múlik azon, vajon a gazdaságvezetők belátják-e, hogy a legfontosabb termelő­erő, az ember fejlesztése hosszabb távon éppoly kifi­zetődő, mint a technika fej­lesztése. Marx a történelmi folyamat lendítő erejének te­kintette ezt a fejlesztést. Nos, ha a szocialista brigádmoz­galom ebben betölti a rábí­zott szerepet, akkor történel­mi feladatot teljesít. A mozgalomban van ilyen erő. Nem a szép sza­vakon múlik, hogy ez a személyiségformáló erő ne­künk munkálkodjon, törek­vésünkben: jobbá tenni az embert ! BALOGH ÖDÖN - ----------------------------- NDK-magyar együttműködés n Keresen mű­ködik a magyar gyártmányú processograph. Az ,.Ernst Thillmann’ Művekben nagy segítséget nyújt az ú­j magyar készülék. Képünkön: Uwe Forberg és Walter Beeck a magyar processograph segítségével ellenőrzik legújabb terméküket. (Fotó : ADN/ZB—MTI—KS) VASÁRNAP, 1972. MÁJUS 14.

Next