Csongrád Megyei Hírlap, 1972. december (17. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Az 1972-es esztendő sztorijairó! ARRA KÉRTE MUNKATÁRSAIT LAPUNKNÁL A SZERKESZTŐ, HOGY VESSÉK PAPÍRRA AZ 1972-ES ÉV EZERNYI SZTORIJA KÖZÜL AZT, AMELYET ŐK MAGUK VALAMILYEN KOLLEKTÍV VAGY PRIVÁT OKBÓL KÜLÖNLEGESEN ÉRDEKESNEK TARTANAK. ÍGY SZÜLETETT MEG EZ A MOSTANI ÖSSZEÁLLÍTÁS, AMELYET EZENNEL MELEGEN AJÁNLUNK OLVASÓINK SZÍVES FIGYELMÉBE AZZAL, HOGY A RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLÓ TERJEDELEM AZ ITT SZEREPLŐ ÚJSÁGÍRÓK, S AZ ITT KÖZÖLT SZTORIK SZÁMÁT IS ERŐSEN KORLÁTOZTA H.-né arcán valami konok szomorúság felhőzott, amikor szekrényébe tette a megtermett medvebocsot. És később halkan, töredezetten válaszolt a „miért”-re. — Nem kényeztetem én a gyereket Havi kétezerből — egyedül nevelem —, nem is nagyon lehetne, de nem is akarom. Annak, hogy most rászántam erre a mackóra majdnem háromszáz forintot, története van. A pénzt egyébként jutalomnak kaptam, novemberben, a négyéves lányom meg már régóta nézegette a mackót. Csak nézegette, nem is kérte. Mégis megkapja. A testvérem miatt, akiről anyám mesélt nekem. Három évvel hamarabb született ez a testvérem, mint én. Anyám is kötőnő volt, de akkor, még a háború előtt, néha hetekig nem volt munka a gyárban, nehezen éltek. Apára ivott, sokat. A testvérem, két és fél éves lehetett, nagyon megbetegedett. Talán tüdőgyulladása volt, vergődött a lázban, enni nem akart. Anyám kétségbeesve kérdezgette, mit szeretne, mi kellene neki. Mártuska, így hívták a nővéremet, egyszercsak azt mondta: — A nagy, fehér amekiót a kirakatból. Akkor meggyógyulok. Anyám tudta, hogy Mártuska a Fő utcai játékbolt kirakatának mackójára gondol, együtt látták. Nem tudta, hogy a gyerek nem felejtette el, és ennyire vágyódik utána. Nem bírom megvenni, gondolta, nagyon drága. Másnap a kislány újra önkívületbe került. Dobálta a Sz, nem csillapította a gyógyszer. Anyám ült az ágya mellett, tehetetlenül, elszorul a szívem, ha elképzelem. Sírva mesélte mindig, ami ezután történt Mártuska egyszercsak magához tért, föl akart ülni, de nem bírt Kicsúszott melléje csúszott a feje alól a fehér kispárna. Amint mellette feküdt, kapkodó kezével beleakadt, megmarkolta, és suttogva megszólalt: — A mackó. A mackóm. Itt az én fehér mackóm? Magához ölelte a párnát néhány pillanatra, aztán nem írta tovább. Teljesen elerőtlenedett, és nem tért többé magához. — Édesanyám is nálunk lesz karácsonykor — mondta H.-né. — Egy kicsit neki is vettem ezt a mackót Nem vigasztalásul, azt úgyse lehet Csak, mert jó érzés, hogy megvehettem. És a lányomat is Mártuskának hívják. Focifiesta THÉKES ISTVÁN Pályafutásom alatt a különböző szintű bajnokságok küzdelmei során nem egy rangos összecsapás, nemzetközi mérkőzés, késhegyre menő küzdelem résztvevője voltam. Lassan 10 esztendeje, hogy nem kevés szorongással a címeres mezt is magamra öltöttem, az ifjúsági válogatott tagjaként. Mégis, ha választanom kellene, melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésem, akkor gondolkodás nélkül egy, közelmúltban lejátszott találkozóra adnám le voksomat. Mint az országos újságíró-válogatott tagja, októberben a lengyel tollforgatók ellen léptem pályára. A havas, hétköznapi nap ellenére, több ezren töltötték meg a déllengyel kisváros, Makow Podhalanski pályájának nézőterét, az összecsapás színhelyét. Már a bemelegítéskor úgy éreztük magunkat, mintha egy profi élcsapat ünnepelt sztárjai lennénk. Kattogtak a fényképezőgépek, berregtek a filmfelvevők, és a helyi srácok gyakran nyújtották elénk jegyzetfüzetüket, egy-egy aláírást kérve. A mérkőzés előtti ceremónia csúcspontjaként a zenekar pattogó ritmusaira kivonultunk üdvözölni a közönséget A himnuszok elhangzása után, zászlót, virágot és ajándékot cserélt a két csapat, majd miután egy lengyel kollegina útjára indította a bőrgolyót elkezdődött a küzdelem. A közönség lelkesedése leírhatatlan volt A szavalókórusok újból és újból támadásba küldték a hazaiakat. A szakadatlanul szóló kereplők és dudák, a túlfűtött diósgyőri és szolnoki aréna légkörét idézte emlékezetembe. A találkozó végül is 3:1 arányú magyar győzelemmel ért véget, de ha a közönségen múlott volna, akkor bizonyára gólokkal nyernek vendéglátóink. A mérkőzés végét jelző bírói sípszó után udvarias taps, és a pályára tóduló közönség barátságos vállveregetése jelezte, hogy a derék lengyelek jó szívvel viselték el a kudarcot Aki azt hiszi, hogy evvel véget ért a helybeliek kedveskedése, az nagyon téved. Együttesünk — miután civil ruhát öltött — a közönség sorfala között, vonult a társasgépkocsihoz, miközben a lelkes zenekar indulókat játszott a tiszteletünkre. Rövid tanácskozás után a vezérkar — Borbély Pál és Boskovics Jenő — úgy döntött, hogy valamilyen formában honorálnunk kell a produkciót Csakhamar előkerültek a sportszatyrokból a barackpálinkák. Az ajándékot a közönség tapsvihara közepette, Lantos Laci nyújtotta át a tamburmajornak. A megajándékozottak csakhamar stílusosan tüzes csárdásokat interpretáltak. Válaszként rázendítettünk a „Nem lehet a legényekkel kikukoricázni” kezdetű dalra. Útban az esti bankett színhelye felé, arra gondoltam, hogy bár magasabb színvonalú mérkőzésen is részt vettem már pályafutásom során, ehhez hasonló focifiestán eddigesé még nem szerepeltem. Uborkaillat RÁCZ LAJOS Amiközben augusztusban a budapesti úton várakoztam a halászlevéről ma már országszerte híres fehértói csárda előtt Vitalij Szevasztyjánovra, a Szovjetunió Hősére, a Szojuz—9 fedélzeti mérnökére, két dolgon gondolkodtam: íme, nemsokára személyesen találkozom azzal az emberrel, aki a kozmoszban járt. Kár, hogy nem lehet itt az a — valamikor apáca volt — ismerősöm, aki, amikor Gagarint fellőtték a világűrbe, azt mondta: „jó ez, mert legalább meglátja, hogy tényleg van mennyország”. Nos, Vitalij most megmondhatta volna neki, van-e tényleg fent mennyország... A másik pedig, ami motoszkált a fejemben, hogy mit is kérdezzek a találkozáskor, hiszen annak idején — meg a többi űrutazáskor — a lapok tényleg csaknem mindent megírtak. Nos, amikor megállt a szürke Volga, s fürgén kipattant belőle a karcsú, szőke űrhajós, filigrán feleségével, már úgy köszöntöttük egymást, mintha régi ismerősök lennénk. Igaz, én régen ismerem — a hírszolgálat, rádió, újságok, televízió révén, ő meg úgy viselkedett, mintha naponta találkoztunk volna. Ezt a véletlen találkozót egyébként régi barátom, lapomnál újságíró elődöm, Hegedűs Ferenc alezredes készítette elő, aki valamikor újságírópályáját — indulva a kisvásárhelyi szigeti tanyából — a Vásárhely Népénél kezdte. Ő is nagy utat futott be, a parlamenti hivatal főtisztviselőségéig. De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy úgy ajánlotta figyelmembe Szevasztyjanovot: „Bűbájos, remek fickó.” Tényleg az volt. Az ebédnél szüntelenül faggattam: mit szólt a felesége, amikor megtudta, hogy űrutazásra jelölték ki? Az asszonyt faggattam, izgult-e a 18 nap alatt, mert ilyen hosszú volt az utazás, amely világrekordokat döntött. Mire gondolt az űrkabinban? — és így tovább. Annak idején a válaszokat a HÍRLAP-ban megírtam, egyet azonban nem, ezt elfelejtettem. Azt kérdeztem: — Hiányzott-e a fenti csendben a földi zaj? — Szüntelenül azt próbáltam felidézni — mondotta Vitalij —, milyen is a madárcsicsergés, s milyen illata van az uborkasalátának... Gyurka gépkocsivezető, én két éve ismerem. Először akkor találkoztam vele, BEDŐ NÁNDOR amikor jogtalanul elbocsátották akkori munkahelyéről. Fellebbezését elutasította a ¥/ '„ L,_ '_ helyi munkaügyi döntőbit u/lUt/l lltW/izottság, ám nagyon is alaposnak találta azt, ezért helyreállította eredeti mun------—--------------------------------— kaviszonyát a feljebbviteli hatóság. Érthető persze, hogy igazának ilyen megerősítése után nem akart tovább ott dolgozni, ahol a munkásember csak paragrafusok bástyái mögül nyilváníthat véleményt. A napokban megint összefutottunk, véletlenül. Megütközéssel hallgattam, hogy éppen most lépett ki két éve választott, új munkahelyéről. Tettének oka pedig egyenesen felháborított. Mert ismét nem vándorló természete, hanem az igazához való makacs ragaszkodás késztette vándorútra. Gyurka tűi nem dicsérhető mértékben ragaszkodott ahhoz, hogy az általa ledolgozott túlórákat a törvénynek megfelelően fizesse ki a vállalat A helyi döntőbizottság sajnos, megint a jogtalan vezetői gyakorlatot támogatta, így a gépkocsivezetőnek újfent a megyéhez kellett fordulnia. A tárgyalás percek alatt befejeződött: a kifizetés megtagadása törvényellenes! Azóta Gyurka felvette jogtalanul visszatartott kétezer forintját, ám ismét munkahelyet keres. Miért jelenti nekem ez a kétrészes történet az év sztoriját? Távolról sem azért, mert mindkét epizód úgy kínálja annak a tanulságnak a levonását, hogy még mindig akadnak nálunk önkényeskedő, a törvényt is semmibe vevő vezetők, meg az ő szájízük szerint dolgozó gyári társadalmi szervezetek. Hanem azért, mert világosan bizonyítja: a vállalati önállóság még az egyetlen munkást érintő döntésben sem lehet fedezete törvénytelenséginek. És a jövőben még kevésbé lehet, hiszen a területi munkaügyi döntőbizottságok januártól már bíróságként folytatják nagyon is szükséges tevékenységüket. Ment a brigád a KACZÓK ISTVÁN Elhagyottan élt sok évig az öreg néni. Címét nevét nem írjuk le, nehogy valaki szégyellje magát a történet szereplői közül, noha valójában nincs abban szégyellnivaló. Rákerült a háromgyermekes öregasszony a városi tanács szociális gondozottjainak listájára. Gyermekei ugyanis — talán maguk is gondokkal küzdöttek — megfeledkeztek róla valamikor. Elhagyottan élt a néni. A hivatal, a Vöröskereszt olykor megjelenő megbízottján kívül szinte senki sem törődött vele, amíg a nagyüzem egyik szocialista brigádja tudomást nem szerzett róla. A tanács szociális osztályán kapta meg a címet a brigád. Akkor valami változás történt Néhány munkásasszony jelent meg a néni lakásán. Körülnéztek, mit lehetne segíteni, tettek-vettek is, amire röpke idejükből futotta, hiszen családanyák voltak ők is. Munkásasszonyok. Nem is az jelentett többet a néni számára amit a lakásban a szíves látogatók elvégeztek, hanem az emberség. Az, hogy egyáltalán volt, aki törődött vele. Olyan jólesett ez a néninek, hogy beszélt az esetről ahol tehette. Talán még többet is elmondott, mint aho történt, puszta jó szívűségből, szeretetből. S lelke melegségétől naggyá nőtt a munkásbrigád cselekedete. Olyan naggyá, hogy azt csak egy elhagyott öregasszony érezheti. A hír valamiképpen eljutott az anyjukról megfeledkezett gyermekek fülébe is. Azok pedig egyszer csak megjelentek a szülői házban. Megjelentek, majd ott is maradtak, kevés időre. Sőt, visszajárnak azóta, rendesen, rendszeresen. Nem él már egyedül az öreg mama, hanem szeretett gyermekeivel él. A munkásbrigád meg — nem is sokáig patronálta a nénit —, ahogy mondani szokás szépen továbbállt. Teljesítve küldetését, új címet kapott a tanácsnál, és most más elhagyottat igyekszik segíteni. S esetleg más gyermekeken? írtam egyszer én, valaha egy olyan tárcát, ami ügyért semmivel nem tűnt ki ön- PAPP zorxAN hierarchiám átlagából, ám a ravaszdi körülmények végül SS““*'“ “ Ember, aki jól kis színes arról szólt, hogy amikor az újságíró témaszegénységben szenved — -----------------------------------------előfordul néha efféle szellemi pauperizáció minálunk —, minő leleménnyel is segít magán. Van például olyan, aki leemeli a könyvespolcról a nagy Brehm köteteit, felüti valahol, és az éppen ott található állat orvén prezentál valamilyen megszimbóliumosított történetet. Rögvest szolgáltam is néhány példával: miképpen lehet kutyát, macskát, verebet, fecskét, lovat egy kis irodalmi machinációval megtárcásítani. Hanem egyszer föltelefonáltak a portáról, hogy valaki keres. S mielőtt elfoglaltságomra hivatkoztam volna, már azt is közölték: késő, az illető jön föl a lépcsőn, és egyenesen szobám felé tart. Elfogott az ijedelem. Egy évtizedig voltam irodalmi szerkesztő is, és azóta nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, mely arra ösztökél, hogy a legnormálisabb, a legártatlanabb képű honpolgárban, a gyermekes anyában csakúgy, mint a tisztes aggastyánban, sőt, már a gügyögő gyermekben, és még a bimbózó lánykában is: szerzőt — vers, dráma, regény, beszély, freskó, opera stb. — sejtsek. Ekkor belépett szobámba a fiatalember. Helyet foglalt, elnézést kért, és miközben én dobogó szívvel vártam, lestem, hogy mikor veszi elő zsebéből a kéziratot, rajzlapot, kottapapírt stb., ő megkérdezte: — Miért tetszettenrólam olyanokat írni az újságban? Később, némi utánnyomozással közösen megállapítottuk: arra a bizonyos tárcára gondolt, amelynek emlékét előbb már fölemlegettem. — De uram — mondtam neki —, abban a firkálmányban a témákat verítékezve kiötölő zsurnalisztán kívül más emberszereplő nem volt , tudomásom szerint ön nem újságíró .,, Mélyen a szemembe nézett, úgy mondta: — Én voltam a ló. Miután magamhoz tértem, még sokáig elbeszélgettünk. Méghozzá lényegében az európai lovagiasság szabályai szerint. Újdonsült ismerősöm sokat mesélt magáról. Többek között azt is, hogy nemrég még ideggyógyászati kezelésre járt Végül szinte jó barátsággal váltunk el. Sokáig szorongattuk egymás kezét, és én egészen a kapuig lekísértem. Azóta nem láttam. De szintén azóta mindig összerezzenek, és dobogni kezd a szívem, amikor benyit hozzám valaki, és megcsikordul eközben az ajtó. Kombájnnal CSÉPI JÓZSEF Egy hónapja arattak már itthon, éjt nappallá téve, arra sem figyelve, hogy melyik nap a vasárnap. Jó lett volna végre aludni egy igazi hosszú éjszakát, amikor jött a rossz hír. Dunántúlon bajban van a kenyér, pusztul az élet, a példátlan esők miatt. Elhangzott a központi felhívás is, hogy kell a segítség Vasban, Veszprémben, Győr megyében, meg máshol. Nehézkesen mozdult a szervező-, szállítóapparátus. Apátfalvára azt telefonálták Budapestről, hogy trélerek érkeznek majd: „felrepítik” Vas megyébe az apátfalvi Aranykalász kombájnjait. De csak közönséges teherautók érkeztek, amelyekkel sok mindent lehet szállítani, de kombájnokat nem. A fáradt kombájnosok értették csupán, hogy itt minden óra késés nagy veszteség. Bálla István mondotta el, amikor meglátogattam őket Kőszeg közelében, egy Vép nevű falucska termelőszövetkezetében: — Reggel 7-kor tudtuk meg, hogy mennünk kell, és másképp nem lehet csak „saját kezéken”. És tízkor már mentek az apátfalvi acélmonstrumok. Az apátfalvi brigád, Balla Istvánék, Jakabovics Mátyásék és a többiek — összesen hatan —, két napig felváltva vezettek. Mire a Csongrád megyei kombájnokkal megrakott irányvonatok — pedig zöld utcán robogtak — a sárvári meg a vasvári állomásokra befutottak az apátfalviak már egy hete arattak, amikor lehetett, a meg-megújuló esőzések között. És nem is csak ők mutatták a szocialista áldozatvállalásnak ezt , a meghatóan emberséges, a hősiességgel határos példáját. Amikorra az irányvonatok felértek a nyugati határ közelébe a szegvári, a szentesi, a mindszenti meg a többi Csongrád megyei „gyalogosok” már ezen vagon búzát megmentettek. Azt se kérdezték kié az aratnivaló, azt se, hogy mi lesz a fizetség, nagy igyekezetükben ez eszükbe sem jutott A délutáni műszak előtt kisebbfajta ribillió támadt az öltözőben. H.-né nem kevés pénzért nagy fehér mackót vásárolt a lányának, akörül tört ki a kavarodás. A többség véleménye abban kristályosodott ki, hogy rontjuk, kényeztetjük a gyerekeket, erőnkön felül költjük rájuk a pénzt. Miért? CSONTOS MAGDA 4 fehér mackó így került az uborkaillat a „mennyországba”. VASÁRNAP. DECEMBER 9