Csongrád Megyei Hírlap, 1972. december (17. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Az 1972-es esztendő sztorijairó! ARRA KÉRTE MUNKATÁRSAIT LAPUNKNÁL A SZERKESZTŐ, HOGY VESSÉK PAPÍRRA AZ 1972-ES ÉV EZERNYI SZTORIJA KÖZÜL AZT, AMELYET ŐK MA­GUK VALAMILYEN KOLLEKTÍV VAGY PRIVÁT OK­­BÓL KÜLÖNLEGESEN ÉRDEKESNEK TARTANAK. ÍGY SZÜLETETT MEG EZ A MOSTANI ÖSSZEÁLLÍTÁS, AMELYET EZENNEL MELEGEN AJÁNLUNK OLVASÓ­INK SZÍVES FIGYELMÉBE AZZAL, HOGY A RENDEL­KEZÉSÜNKRE ÁLLÓ TERJEDELEM AZ ITT SZEREPLŐ ÚJSÁGÍRÓK, S AZ ITT KÖZÖLT SZTORIK SZÁMÁT IS ERŐSEN KORLÁTOZTA H.-né arcán valami konok szomorúság felhőzott, ami­kor szekrényébe tette a megtermett medvebocsot. És ké­sőbb halkan, töredezetten válaszolt a „miért”-re. — Nem kényeztetem én a gyereket Havi kétezerből — egyedül nevelem —, nem is nagyon lehetne, de nem is akarom. Annak, hogy most rászántam erre a mackóra majdnem háromszáz forintot, története van. A pénzt egyébként jutalomnak kaptam, novemberben, a négyéves lányom meg már régóta nézegette a mackót. Csak néze­gette, nem is kérte. Mégis megkapja. A testvérem miatt, akiről anyám mesélt nekem. Három évvel hamarabb szü­letett ez a testvérem, mint én. Anyám is kötőnő volt, de akkor, még a háború előtt, néha hetekig nem volt munka a gyárban, nehezen éltek. Apára ivott, sokat. A testvérem, két és fél éves lehetett, nagyon megbetegedett. Talán tüdő­­gyulladása volt, vergődött a lázban, enni nem akart. Anyám kétségbeesve kérdezgette, mit szeretne, mi kellene neki. Mártuska, így hívták a nővéremet, egyszercsak azt mondta: — A nagy, fehér amekiót a kirakatból. Akkor meggyó­gyulok. Anyám tudta, hogy Mártuska a Fő utcai játékbolt ki­rakatának mackójára gondol, együtt látták. Nem tudta, hogy a gyerek nem felejtette el, és ennyire vágyódik utána. Nem bírom megvenni, gondolta, nagyon drága. Másnap a kislány újra önkívületbe került. Dobálta a Sz, nem csillapította a gyógyszer. Anyám ült az ágya mel­lett, tehetetlenül, elszorul a szívem, ha elképzelem. Sírva mesélte mindig, ami ezután történt Mártuska egyszercsak magához tért, föl akart ülni, de nem bírt Kicsúszott mel­léje csúszott a feje alól a fehér kispárna. Amint mellette feküdt, kapkodó kezével beleakadt, megmarkolta, és sut­togva megszólalt: — A mackó. A mackóm. Itt az én fehér mackóm? Magához ölelte a párnát néhány pillanatra, aztán nem írta tovább. Teljesen elerőtlenedett, és nem tért többé magához. — Édesanyám is nálunk lesz karácsonykor — mondta H.-né. — Egy kicsit neki is vettem ezt a mackót Nem vigasztalásul, azt úgyse lehet Csak, mert jó érzés, hogy megvehettem. És a lányo­mat is Mártuskának hívják. Focifiesta THÉKES ISTVÁN Pályafutásom alatt a kü­lönböző szintű bajnokságok küzdelmei során nem egy rangos összecsapás, nemzet­közi mérkőzés, késhegyre menő küzdelem résztvevője voltam. Lassan 10 esztende­je, hogy nem kevés szoron­gással a címeres mezt is magamra öltöttem, az ifjú­sági válogatott tagjaként. Mégis, ha választanom kellene, melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésem, akkor gon­dolkodás nélkül egy, közelmúltban lejátszott találkozóra adnám le voksomat. Mint az országos újságíró-válogatott tagja, októberben a lengyel tollforgatók ellen léptem pályára. A havas, hét­köznapi nap ellenére, több ezren töltötték meg a dél­lengyel kisváros, Makow Podhalanski pályájának néző­terét, az összecsapás színhelyét. Már a bemelegítéskor úgy éreztük magunkat, mintha egy profi élcsapat ünnepelt sztárjai lennénk. Kattogtak a fényképezőgépek, berregtek a filmfelvevők, és a helyi srácok gyakran nyújtották elénk jegyzetfüzetüket, egy-egy aláírást kérve. A mérkőzés előtti ceremónia csúcspontjaként a zenekar pattogó ritmusaira kivonultunk üdvözölni a közönséget A himnuszok elhang­zása után, zászlót, virágot és ajándékot cserélt a két csa­pat, majd miután egy lengyel kollegina útjára indította a bőrgolyót elkezdődött a küzdelem. A közönség lelkesedése leírhatatlan volt A szavalókórusok újból és újból táma­dásba küldték a hazaiakat. A szakadatlanul szóló kereplők és dudák, a túlfűtött diósgyőri és szolnoki aréna légkörét idézte emlékezetembe. A találkozó végül is 3:1 arányú magyar győzelemmel ért véget, de ha a közönségen múlott volna, akkor bizonyára gólokkal nyernek vendéglátóink. A mérkőzés végét jelző bírói sípszó után udvarias taps, és a pályára tóduló közönség barátságos vállveregetése jelezte, hogy a derék lengyelek jó szívvel viselték el a kudarcot Aki azt hiszi, hogy evvel véget ért a helybeliek ked­veskedése, az nagyon téved. Együttesünk — miután civil ruhát öltött — a közönség sorfala között, vonult a társas­gépkocsihoz, miközben a lelkes zenekar indulókat játszott a tiszteletünkre. Rövid tanácskozás után a vezérkar — Borbély Pál és Boskovics Jenő — úgy döntött, hogy vala­­milyen formában honorálnunk kell a produkciót Csakha­mar előkerültek a sportszatyrokból a barackpálinkák. Az ajándékot a közönség tapsvihara közepette, Lantos Laci nyújtotta át a tamburmajornak. A megajándékozottak csakhamar stílusosan tüzes csárdásokat interpr­etáltak. Vá­laszként rázendítettünk a „Nem lehet a legényekkel kiku­­koricázni” kezdetű dalra. Útban az esti bankett színhelye felé, arra gondoltam, hogy bár magasabb színvonalú mérkőzésen is részt vettem már pályafutásom során, eh­hez hasonló focifiestán eddig­­esé még nem szerepeltem. Uborkaillat RÁCZ LAJOS Amiközben augusztusban a budapesti úton várakoz­tam a halászlevéről ma már országszerte híres fehér­tói csárda előtt Vitalij Sze­­vasztyjánovra, a Szovjetunió Hősére, a Szojuz—9 fedélze­ti mérnökére, két dolgon gondolkodtam: íme, nemso­kára személyesen találkozom azzal az emberrel, aki a kozmoszban járt. Kár, hogy nem lehet itt az a — valamikor apáca volt — ismerősöm, aki, amikor Gagarint fellőtték a világűrbe, azt mondta: „jó ez, mert legalább meglátja, hogy tényleg van mennyország”. Nos, Vitalij most megmondhatta volna neki, van-e tényleg fent mennyország... A másik pedig, ami motoszkált a fejemben, hogy mit is kérdezzek a találkozáskor, hiszen annak idején — meg a többi űrutazáskor — a lapok tényleg csaknem mindent megírtak. Nos, amikor megállt a szürke Volga, s fürgén kipattant belőle a karcsú, szőke űrhajós, filigrán feleségé­vel, már úgy köszöntöttük egymást, mintha régi ismerősök lennénk. Igaz, én régen ismerem — a hírszolgálat, rádió, újságok, televízió révén, ő meg úgy viselkedett, mintha naponta találkoztunk volna. Ezt a véletlen találkozót egyébként régi barátom, la­pomnál újságíró elődöm, Hegedűs Ferenc alezredes készí­tette elő, aki valamikor újságírópályáját — indulva a kis­vásárhelyi szigeti tanyából — a Vásárhely Népénél kezdte. Ő is nagy utat futott be, a parlamenti hivatal főtisztviselő­­ségéig. De nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy úgy ajánlotta figyelmembe Szevasztyjanovot: „Bűbá­jos, remek fickó.” Tényleg az volt. Az ebédnél szüntelenül faggattam: mit szólt a felesége, amikor megtudta, hogy űrutazásra je­lölték ki? Az asszonyt faggattam, izgult-e a 18 nap alatt, mert ilyen hosszú volt az utazás, amely világrekordokat döntött. Mire gondolt az űrkabinban? — és így tovább. Annak idején a válaszokat a HÍRLAP-ban megírtam, egyet azonban nem, ezt elfelejtettem. Azt kérdeztem: — Hiányzott-e a fenti csendben a földi zaj? — Szüntelenül azt próbáltam felidézni — mondotta Vi­talij —, milyen is a madár­­csicsergés, s milyen illata van az uborkasalátának... Gyurka gépkocsivezető, én két éve ismerem. Először akkor találkoztam vele, BEDŐ NÁNDOR amikor jogtalanul elbocsá­tották akkori munkahelyéről. Fellebbezését elutasította a ¥/ '„ L,_ '_ helyi munkaügyi döntőbi­­t u/lUt/l lltW/i­zottság, ám nagyon is ala­posnak találta azt, ezért helyreállította eredeti mun------—--------------------------------— kaviszonyát a feljebbviteli hatóság. Érthető persze, hogy igazának ilyen megerősítése után nem akart tovább ott dolgozni, ahol a munkásember csak paragrafusok bástyái mögül nyilváníthat véleményt. A napokban megint összefutottunk, véletlenül. Megüt­közéssel hallgattam, hogy éppen most lépett ki két éve választott, új munkahelyéről. Tettének oka pedig egyene­sen felháborított. Mert ismét nem vándorló természete, ha­nem az igazához való makacs ragaszkodás késztette ván­dorútra. Gyurka tűi nem dicsérhető mértékben ragaszkodott ahhoz, hogy az általa ledolgozott túlórákat a törvénynek megfelelően fizesse ki a vállalat A helyi döntőbizottság sajnos, megint a jogtalan vezetői gyakorlatot támogatta, így a gépkocsivezetőnek újfent a megyéhez kellett fordul­nia. A tárgyalás percek alatt befejeződött: a kifizetés meg­tagadása törvényellenes! Azóta Gyurka felvette jogtalanul visszatartott kétezer forintját, ám ismét munkahelyet keres. Miért jelenti nekem ez a kétrészes történet az év szto­riját? Távolról sem azért, mert mindkét epizód úgy kínálja annak a tanulságnak a levonását, hogy még mindig akad­nak nálunk önkényeskedő, a törvényt is semmibe vevő ve­zetők, meg az ő szájízük szerint dolgozó gyári társadalmi szervezetek. Hanem azért, mert világosan bizonyítja: a vállalati ön­állóság még az egyetlen munkást érintő döntésben sem le­het fedezete törvénytelenséginek. És a jövőben még kevésbé lehet, hiszen a területi mun­kaügyi döntőbizottságok ja­nuártól már bíróságként folytatják nagyon is szüksé­ges tevékenységüket. Ment a brigád a KACZÓK ISTVÁN Elhagyottan élt sok évig az öreg néni. Címét nevét nem írjuk le, nehogy valaki szégyell­je magát a történet szereplői közül, noha valójá­ban nincs abban szégyellni­­való. Rákerült a háromgyer­mekes öregasszony a városi tanács szociális gondozott­jainak listájára. Gyermekei ugyanis — talán maguk is gondokkal küzdöttek — megfe­ledkeztek róla valamikor. Elhagyottan élt a néni. A hiva­tal, a Vöröskereszt olykor megjelenő megbízottján kívül szinte senki sem törődött vele, amíg a nagyüzem egyik szo­cialista brigádja tudomást nem szerzett róla. A tanács szo­ciális osztályán kapta meg a címet a brigád. Akkor va­lami változás történt Néhány munkásasszony jelent meg a néni lakásán. Kö­rülnéztek, mit lehetne segíteni, tettek-vettek is, amire röp­ke idejükből futotta, hiszen családanyák voltak ők is. Mun­kásasszonyok. Nem is az jelentett többet a néni számára amit a lakásban a szíves látogatók elvégeztek, hanem az emberség. Az, hogy egyáltalán volt, aki törődött vele. Olyan jólesett ez a néninek, hogy beszélt az esetről ahol tehette. Talán még többet is elmondott, mint aho történt, puszta jó szívűségből, szeretetből. S lelke meleg­ségétől naggyá nőtt a m­unkásbrigád cselekedete. Olyan naggyá, hogy azt csak egy elhagyott öregasszony érezheti. A hír valamiképpen eljutott az anyjukról megfeled­kezett gyermekek fülébe is. Azok pedig egyszer csak meg­jelentek a szülői házban. Megjelentek, majd ott is marad­tak, kevés időre. Sőt, visszajárnak azóta, rendesen, rend­szeresen. Nem él már egyedül az öreg mama, hanem sze­retett gyermekeivel él. A munkásbrigád meg — nem is sokáig patronálta a nénit —, ahogy mondani szokás szépen továbbállt. Telje­sítve küldetését, új címet kapott a tanácsnál, és most más elhagyottat igyekszik segíteni. S esetleg más gyermeke­ken? írtam egyszer én, valaha egy olyan tárcát, ami ügyért semmivel nem tűnt ki ön- PAPP zorxAN hierarchiám átlagából, ám a ravaszdi körülmények végül SS““*'“ “ Ember, aki jó­l kis színes arról szólt,­­ hogy amikor az újságíró té­maszegénységben szenved — -----------------------------------------­előfordul néha efféle szellemi pauperizáció minálunk —, minő leleménnyel is segít magán. Van például olyan, aki leemeli a könyvespolcról a nagy Brehm köteteit, felüti va­lahol, és az éppen ott található állat orvén prezentál vala­milyen megszimbóliumosított történetet. Rögvest szolgál­tam is néhány példával: miképpen lehet kutyát, macskát, verebet, fecskét, lovat egy kis irodalmi machinációval meg­­tárcásítani. Hanem egyszer föltelefonáltak a portáról, hogy valaki keres. S mielőtt elfoglaltságomra hivatkoztam volna, már azt is közölték: késő, az illető jön föl a lépcsőn, és egye­nesen szobám felé tart. Elfogott az ijedelem. Egy évtizedig voltam irodalmi szerkesztő is, és azóta nem tudok szabadulni a kényszer­képzettől, mely arra ösztökél, hogy a legnormálisabb, a legártatlanabb képű honpolgárban, a gyermekes anyában csakúgy, mint a tisztes aggastyánban, sőt, már a gügyögő gyermekben, és még a bimbózó lánykában is: szerzőt — vers, dráma, regény, beszély, freskó, opera stb. — sejtsek. Ekkor belépett szobámba a fiatalember. Helyet fog­lalt, elnézést kért, és miközben én dobogó szívvel vártam, lestem, hogy mikor veszi elő zsebéből a kéziratot, rajzla­pot, kottapapírt stb., ő megkérdezte: — Miért tetszett­en­­rólam olyanokat írni az újságban? Később, némi utánnyomozással közösen megállapítot­tuk: arra a bizonyos tárcára gondolt, amelynek emlékét előbb már fölemlegettem. — De uram — mondtam neki —, abban a firkálmány­­ban a témákat verítékezve kiötölő zsurnalisztán kívül más emberszereplő nem volt , tudomásom szerint ön nem új­ságíró .,, Mélyen a szemembe nézett, úgy mondta: — Én voltam a ló.­­ Miután magamhoz tértem, még sokáig elbeszélgettünk. Méghozzá lényegében az európai lovagiasság szabályai sze­rint. Újdonsült ismerősöm sokat mesélt magáról. Többek között azt is, hogy nemrég még ideggyógyászati kezelésre járt Végül szinte jó barátsággal váltunk el. Sokáig szoron­gattuk egymás kezét, és én egészen a kapuig lekísértem. Azóta nem láttam. De szintén azóta mindig össze­rezzenek, és dobogni kezd a szívem, amikor benyit hoz­zám valaki, és megcsikordul eközben az ajtó. Kombájnnal CSÉPI JÓZSEF Egy hónapja arattak már itthon, éjt nappallá téve, ar­ra sem figyelve, hogy me­lyik nap a vasárnap. Jó lett volna végre aludni egy igazi hosszú éjszakát, amikor jött a rossz hír. Dunántúlon baj­ban van a kenyér, pusztul az élet, a példátlan esők mi­att. Elhangzott a központi felhívás is, hogy kell a segítség Vasban, Veszprémben, Győr megyében, meg máshol. Nehézkesen mozdult a szer­vező-, szállítóapparátus. Apátfalvára azt telefonálták Bu­dapestről, hogy trélerek érkeznek majd: „felrepítik” Vas megyébe az apátfalvi Aranykalász kombájnjait. De csak közönséges teherautók érkeztek, amelyekkel sok mindent lehet szállítani, de kombájnokat nem. A fáradt kombájno­­sok értették csupán, hogy itt minden óra késés nagy vesz­teség. Bálla István mondotta el, amikor meglátogattam őket Kőszeg közelében, egy Vép nevű falucska termelőszö­vetkezetében: — Reggel 7-kor tudtuk meg, hogy mennünk kell, és másképp nem lehet csak „saját kezéken”. És tízkor már mentek az apátfalvi acélmonstrumok. Az apátfalvi brigád, Balla Istvánék, Jakabovics Mátyásék és a többiek — összesen hatan —, két napig felváltva ve­zettek. Mire a Csongrád megyei kombájnokkal megrakott irányvonatok — pedig zöld utcán robogtak — a sárvári meg a vasvári állomásokra befutottak az apátfalviak már egy hete arattak, amikor lehetett, a meg-megújuló esőzé­sek között. És nem is csak ők mutatták a szocialista áldo­zatvállalásnak ezt , a meghatóan emberséges, a hősiességgel határos példáját. Amikorra az irányvonatok felértek a nyugati határ közelébe a szegvári, a szentesi, a mindszenti meg a többi Csongrád megyei „gyalogosok” már ezen va­gon búzát megmentettek. Azt se kérdezték kié az aratni­­való, azt se, hogy mi lesz a fizetség, nagy igyekezetük­ben ez eszükbe sem jutott A délutáni műszak előtt kisebbfajta ribillió támadt az öltözőben. H.-né nem ke­vés pénzért nagy fehér mac­kót vásárolt a­ lányának, akörül tört ki a kavarodás. A többség véleménye abban kristályosodott ki, hogy ront­juk, kényeztetjük a gyereke­ket, erőnkön felül költjük rájuk a pénzt. Miért? CSONTOS MAGDA 4 fehér mackó így került az uborkaillat a­­ „mennyországba”. VASÁRNAP. DECEMBER 9

Next