Csongrád Megyei Hírlap, 1975. április (20. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-18 / 90. szám

Alig egy hónappal a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusát követően a közművelődés egyik legfontosabb, legmeg­határozóbb eleméről, a közoktatásról, an­nak további feladatairól beszélgetett dr. Polinszky Károly közoktatási miniszterrel Szőke Sándor, a Magyar Távirati Iroda kulturális rovatvezetője. — Hogyan fogalmazható meg a XI. kongresszus jelentősége a közoktatás szempontjából? — Bár a részletes, konkrét méltatás meghaladná egy ilyen beszélgetés kere­teit, mégis úgy vélem, a lényeg néhány gondolattal kifejezhető. Mindenekelőtt azt a tényt szeretném hangsúlyozni, hogy a párt megkülönböztetett figyelme, iránymu­tató gondolkodása a közoktatás iránt­i folyamat, azaz szerves eleme volt és ma­radt a párt programjának. Emlékeztettek a X. kongresszus határozatainak nevezetes pontjára, amely feladatul tűzte ki az ál­lami oktatás rendszerének vizsgálatát. Ezt a vizsgálatot a Központi Bizottság — szé­les társadalmi bázison, a szakemberek be­vonásával — sikeresen elvégezte, és 1972. júniusában meghozta határozatát az álla­mi oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. Ez a határozat hosszabb időre kijelölte a szocialista köznevelés tovább­fejlesztésének irányait, ugyanakkor világo­san kitűzte a rövidebb távú oktatáspoliti­kai feladatokat is. Ez utóbbiak végrehaj­tásán munkálkodunk a határozat óta el­telt két és fél év alatt — nem csekély eredményekkel, csökkentettük a tanulók túlterhelését, javítottunk általában a ne­velés, különösen a világnézeti nevelés fel­tételein, sokat tettünk az iskolai élet de­mokratizmusának fejlesztéséért, a diákön­kormányzati tevékenység bővítéséért. A középtávú feladatok körében erőtelje­sen dolgozunk valamennyi iskolafok és is­kolatípus tantervi korszerűsítésén. Nagyobb távlatú munkáink sorában említem a köz­nevelés fejlesztését szolgáló tudományos kutatók — az úgynevezett „6-os főirány” — megtervezését és összehangolását. A közelmúltban zárult XI. pártkongresszus — mind az előzetes dokumentumokban, mind a Központi Bizottság beszámolójában — lényegében nyugtázta a közoktatás mun­kásainak eredményeit és erőfeszítéseit. — Úgy érthet­jük-e, hogy a XI. kong­resszus jóváhagyta a közoktatás szo­cialista korszerűsítésének érdekében végzett eddigi munkát? — Feltétlenül, de a kongresszus ennél sokkal többet mond, éppen ezért jelentő­ségének méltatásánál itt nem állhatunk meg. Elsősorban arra utalok, hogy a XI. kongresszus — hasonlóan az előzőekhez — igazi „munkakongresszus” volt: értékelt, elemzett, bírált; a szocializmus belső és nemzetközi fejlődésének széles háttere előtt világította meg társadalmunk előre­haladásának minden fontos feltételét, így az oktatás helyzetét és perspektíváit is. A nagy társadalmi összefüggések optikája, a társadalom, a párt összpontosított figyelme ezúttal is felszínre hozta a közoktatási rendszerünk alapkérdéseit, amelyek egy­ben a továbbhaladás fő területét is jelzik: az egyenlő tanulási esélyek feltételeinek megteremtését, a világnézeti és erkölcsi nevelés erősítését, az általános iskolai ok­tatás és a szakmunkásképzés fejlesztését, tartalmának és formájának korszerűsítését — hogy csak a legfontosabbakat említsem. Külön szót érdemelnek a kongresszus do­kumentumaiból és a felszólalók részéről azok a gondolatok, javaslatok, amelyek a pedagógusok társadalmi megbecsülésével, képzésük, továbbképzésük színvonalának további emelésével foglalkoztak. — Az MSZMP XI. kongresszusa tör­ténelmi jelentőségű okmányt fogadott el, a párt programnyilatkozatát. Mit jelent ez a dokumentum a magyar ok­tatásügy számára? — A programnyilatkozat pártunk törté­nelmi feladatainak szintézise, a fejlett szocialista társadalom megteremtésének nagy távlatú munkaterve. Hiba lenne most kiragadni a dokumentum oktatásügyi vo­natkozásait, hiszen — könnyű belátni — a programnyilatkozat egésze érinti az ok­tatás-nevelés perspektíváit. Hadd említsek egy példát a dokumentum II. fejezetéből: „A felnőtt nemzedék minden tagja, a csa­ládok, az érintett intézmények azzal a fe­lelősségtudattal törődjenek az ifjúság ne­velésével, hogy munkájukkal és példá­jukkal a jövőt alakítják. Ugyanakkor nö­velni kell az ifjúsággal szemben támasztott követelményeket is, hangsúlyozva köteles­ségeit és felelősségét önmagáért és a szo­cialista társadalom jövőjéért” De idézhet­nék a Központi Bizottság beszámolójából is, amely szerint: „A szocialista társada­lom növekvő igényeinek megfelelően — 15—20 éven belül — általánossá kell tenni a felnövekvő nemzedék középfokú iskolá­zottságát.” Mi más ez, mint oktatáspoliti­kai feladat? Természetesen a programnyi­latkozat külön pontban is megfogalmazza az oktatási rendszer továbbfejlesztését köz­vetlenül érintő feladatokat, így például a szociális különbségek hatásának megszün­tetését a fiatalok életpályájának alakulá­sában, az oktatás és a nevelés egységének erősítését, a feltételek kiegyenlítését az al­sófokú oktatásban, és így tovább. A prog­ramnyilatkozat oktatási vonatkozásai, mint részfeladatok logikusan következnek az 1972-ben meghatározott korszerűsítési fel­adatokból. Mint egész, a párt programnyi­latkozata nekünk elsősorban a távlatokat mutatja meg, amiért munkálkodunk: a fej­lett szocialista társadalom képét látjuk benne, amelynek építőit, részeseit — a szo­cialista embert — nekünk kell tovább ok­tatnunk, képeznünk nevelnünk. Minden­esetre minisztériumunk — együtt a peda­gógusokkal — tanulmányozza a XI. kong­resszus összes dokumentumát, és ennek alapján jelöljük ki a magyar oktatás fej­lesztésének következő lépéseit — fejezte be nyilatkozatát dr. Polinszky Károly. (MTI A közoktatás feladatai a pártkongresszus után Beszélgetés úr. Polinszky Károly oktatási miniszterrel Arcok a színházból Csernák Árpád Sikeres találkozó Tegnap befejeződött az országos diáknapok szegedi rendezvénysorozata, az Or­szágos Diák­ Képző- és Ipar­­művészeti Kiállítás és szak­mai tanácskozás. Nagy sike­re van az ország középis­koláinak és ipari szakmun­kásképző intézeteinek kép­zőművész diákjai által ké­szített alkotásoknak, ipar­művészeti tárgyaknak, nép­­művészeti munkáknak, raj­zoknak, festményeknek, szobroknak. A kiemelt arany oklevéllel jutalmazott alko­tások a szegedi Bartók Bé­la Művelődési Központban ezen a héten még megtekint­hetők. A kiállításhoz szak­mai tanácskozás is kapcso­lódott. Kedden délután ifjúsági fórumot rendeztek az alko­tó fiatalok részvételével. A fórumon párt-, állami és if­júsági vezetők, valamint al­kotó művészek válaszoltak a fiatalok művészetpolitikai, ideológiai, esztétikai és szak­mai kérdéseire. A háromnapos program elősegítette, hogy az ország különböző részén élő tehet­séges fiatalok találkozzanak egymással. A fiatalok ellá­togattak a JATE KISZ- klubjába, tegnap pedig Hód­mezővásárhelyre és Mártély­­ra kirándultak. Megtekintet­ték a Jubileumi Dél-alföldi Tárlatot és a pályázati ki­állítást, megismerkedtek a mártélyi művészteleppel, az ifjúsági képzőművész tábor­ral és a jellegzetes alföldi tájjal. A háromnapos szegedi se­regszemle egy nagyszerű kezdeményezés első állomása volt. Ezután kétévenként Szegeden találkoznak a kép­ző- és iparművészettel alko­tó módon foglalkozó fiatalok. Az országos kiállítás egy részlete: szegedi diákok festményei és kerámiái (Fotó: Somogyi Károlyné) Pér Endre Álom és való (KISREGÉNY) — Apukának mik vol­­­tak a nevelési elvei? Az öreg fürkészve nézett Valikéra. Számolni akar ve­le, talán az ő szemére veti Saci halálát? — Minket se nevelt az apám, anyám. Nőttünk. Az apámra nem is emlékszem. Csak tudom róla, hogyan halt meg. Erős ember volt, azt hiszem, Saci tőle örö­költe az erejét. Mindenáron ki akart tűnni. Mindenben a „leg” akart lenni. Ez lett a veszte. Fogadásból két ha­talmas zsákot vett a két vál­lára, és a padlás ajtajába állított létra egyik szélén egyensúlyozva igyekezett fölfelé. Az egyik zsák meg­billent a vállán, mire ő tel­jes nekifeszüléssel visszarán­totta azt a vállára. A zsá­kokat fö'vitte ugyan a md­­lásra szakszerével le­­tt on-’a fe­lárom van múlva me°''a' bele csavaro­dott meg" így mondták a’ kor. ötéves voltam akkor Az anyám meg ... hamaro­san férjhez ment. Ő férjhez ment, én pedig szolgálni mentem. Hatéves gyerekre már sok mindent rá lehet bízni. — Saci is etette a csirké­ket, tömte a kacsákat az is­kola mellett. — Igen, én iskoláztatni akartam. Esze volt hozzá. — Sacinak szíve is volt. Saci az élet művésze volt, nem is tudom, kire hason­líthatott. Az öregember lehajtott fővel mondogatott valamit magában, majd elővett az aktatáskájából (mindig ak­tatáskával járt, hajadonfő­vel) egy Tomikának való öl­tönyt. Bársonyból készült, a zakó fazonja és kezelője kö­zött. — Még Laci kezdte el ta­valy. Gondolom, elfelejthet­te én is véletlenül akadtam rá a rongyos zsákba“1- Kár ’e-me s-‘p pondo’tam ma­ríqpa’-'o'' .Ár oef * * ,J'1S + Valika fölkapta a „kötöt­tem rá” kifejezésre a fejét . Parasztnak készültem én is, akár az apám. De ő erős, izmos férfi volt, én pe­dig csenevész. Három osz­tályt úgy-ahogy elvégeztem, írni-olvasni úgy-ahogy meg­tanultam, nem folyékonyan, hiszen iskolába azért nem rendszeresen jártam, csak úgy hébe-hóba, ahogy el­engedtek a gazdáim. Fiatal­ember voltam már, a pa­raszti munka meg­­ nagyon kifárasztott. Mikor aztán ka­tonának álltam be, bezupál­­tam. Akkor már feleségem is volt, meg egy lányom. Valika ki-kiment a gye­rekhez. Tomika önfeledten gombfocizott Andrissal. — Szeretnék Tominak mindent megadni, hogy kor­szerű, művelt ember váljék belőle. Saci mellett tudom, nem lett volna nehéz ezt el­érni. Ezért akarom a rend­szeres élethez szoktatni. Saci mellett ezt az egyet nem tudtam megvalósítani. Saci ugyan mindig mondta, ami­kor kórházban volt: „Menj haza a gyerekhez, vele le­gyél, hozzám csak minden héten egyszer gyere be”. De hát én minden délelőtt be­szaladtam hozzá a kórházba, megengedték az irodában, mivel este ledolgoztam a mur.k^:J*met\Csakhogy To­*vij[ r—rx vir14'*n ^r­•»amat ő maga is rvűgös lett, magának követelt, én pedig ettől még idegesebb lettem. — Igen, nem könnyű szü­lőnek lenni. Én magam se tudtam jó szülő lenni. Tu­dod, nagy kincs az értelem. De rosszul használva — zsarnok is tud lenni. Laci nagyon könnyen tanult. Sose kellett neki segíteni. Nem is tudtam volna, hiszen én ma­gam is állandó tanulással voltam elfoglalva. Elmesé­lem neked, hogyan tanul­tam én. — Igen, apuka, csak le­fektetem Tomikát. — Valika kiment a szobából, és nem jött vissza, csak 8 óra körül. Akkor aztán Andris, is be­jött a szobába, elbúcsúzott az öregtől, megcsókolta Va­likét, majd fölmutatta a fényképet. — Találtam egyet rólatok! Tomika a kisszobában, rácsos kis ágyában feküdt, vagy jobban mondva, feküd­nie kellett volna. A kisszo­­ba ajtajában állt, majd Andris elköszöntével kiro­hant az előszobába, még egyszer átölelte nagybátyját és gyors léptekkel rohant vissza szobájába. — Saci nagyon értékelt engem, és tisztelte a szüleit. — kezdte el a hes­z­getést -nósával :smó* 'ZaMVa — Semmi Mattel«* nem volt benne c­sak értetlen­ség. Tudom, fölfogta ő ésszel, hogy az anyja úrilány úri életvitellel, én pedig paraszt vagyok, egy ösztönember, nagyakaratú, és még mit tu­dom én mi nem. Mikor el­érkezik az a tizenöt, tizen­hat év, a szülő nem tud mit kezdeni azzal az emberrel, aki ismeretlen, a léte hozzá­köti, a tudata pedig elidege­níti. Én sehogy nem voltam a szüleimmel. Tizenöt éves koromban már a magam ura voltam, illetve mások cse­lédje, ezért aztán mintegy magam erejének éreztem, amikor húszéves koromban katonáéknál tisztes iskolába küldtek. Hát, a többieknél nem jelentett problémát az írás-olvasás, én is le tudtam írni a nevemet, de valósze­rűtlennek tűnik ma már, hogy egyetlen könyvet húsz­éves koromig nem olvastam. A tisztes iskolán a többiek jegyzeteltek. Én nem. Mivel azonban mindenáron el akartam végezni ezt az­ isko­lát, nagyon odafigyeltem az előadóra, és a hallás utáni tanulást olyan tökélyre emeltem, hogy a vizsgákon szinte szóról szóra el tud­tam mondani az előadó magyarázatát. Persze jegyze­tet is be kellett mutatni, de csak egy-két előadó kérte ezt számrn, ilyenkor pokróc alatt körmöltem lassan, szó­­tagokra .A szavakat — Apuka elmondta ezt már Lacinak? — Nem, soha nem mond­tam. Neked is csak azért mondom, mivel öregségem­ben, tudod — lehet, hogy ezt én is Sáritól tanultam —, beprogramozom magam. Így aztán időt kell találnom munkára, egészségügyi sétá­ra, na meg a múltam bon­colgatására is. Hát azért el­jöttem hozzátok, tudjatok rólam valamit. Egyre többet foglalkoztat Saci vaslogiká­val elkészített szociográfiája a múltról. Na és látod, mennyire szétesek már... 20-ban lettem őrmester. „Ezerkilencszázhúszban, apa!” — mondaná Saci. Mikor föltűzték galléromra az őr­mesteri rangot, úgy mentem hazafelé az utcákon, mintha lebegnék. Soha ehhez hason­ló boldogságot nem éreztem. És amikor Laci bebizonyí­totta nekem, hogy a Horthy­­rendszer a magyarok millióit nyomta el, és hát tulajdon­képpen mi volt az én bol­dogságom, minek örültem, hogy fizetett lakás lehet­tem?! Az éjjel döbbentem erre rá. Csak azért jöttem el most, hogy megmondjam: ma már nagyon szégyellem magam miatta ... — Nincs ezen mit szé­gyellni, apuka... Ki akart valahogy törni a nyomorú­ságból. — Igen, én is ezzel nyug­tatgatom magam meg, hogy gh-s voltam. Senkinek, sze­mély szerint, rosszat nem tettem. Ember maradtam ... (Folytatjuk.) ------------------------------­ A színpadon a VI. Henrik előadásakor a gonosz Ri­chard szerepében két embert ölt meg. Előadás után haza­ment, felesége azzal fogadta, hogy egy légy van a kony­hában, fogja meg. Ő, a gyil­kos Richárd nem bírta el­pusztítani a legyet. Csernák Árpád, a Szegedi Nemzeti Színház fiatal mű­vésze arról beszél, mennyire más színpadon az ember, mint a magánéletében. Csen­des, zárkózott embernek is­merik, csak a család, a köz­vetlen baráti kör, tudja róla, nevetni, vidám lenni is tud, humora is van. — Az idei évadban két je­lentős, nagy sikerű darab egy-egy szerepének birtoko­sa. Hogyan vélekedik hiva­tásáról, munkájáról? — A színpadon az ember önmagát elpusztítja, s maga helyett egy másik embert szül — mondja. — Ezt a nehéz feladatot csak az vál­lalhatja, aki saját magával tisztában van, megtalálta egyéniségét. Tökéletességet sem a színpadon, sem az életben nem lehet elérni, de szüntelenül harcolni kell érte. A két mű — amelyben emlékezetesen keltette életre a szerepeket Csernák Árpád — a VI. Henrik és Az anya. — Mi előzte meg az emlí­tett alakításokat? — Talán ott kezdeném, hogy 1966-ban kaptam ke­zembe a diplomát Budapes­ten, a Színművészeti Főis­kolán. Debrecenbe kerültem. A minden szempontból új helyzet — idegen város, ide­gen emberek, friss diploma — először késztette arra, hogy önmagával szembenéz­zen. Elkezdődött egy rend­kívül szigorú útkeresés. Sze­gedre jött, majd Békéscsa­bán ismerhették meg nevét. Újra Szeged, már családdal együtt, Hódmezővásárhelyen lakik, felesége, Gera Kata­lin szobrászművész szintén a színháznál dolgozik. Naponta együtt járnak Vásárhelyről Szegedre, s vissza Vásárhely­re, ahol két kisfiú várja őket nap mint nap. — A két fiam életem leg­nagyobb eseménye — moso­lyog Csernák Árpád. — So­kat tanulok tőlük, amit az­tán a munkámban hasznosí­tok. Hogy mit lehet egy gye­rektől tanulni? Játékos ked­vet, őszinteséget, belső tisz­taságot — mindezeket csak a gyerektársadalomtól kap­hatja meg az ember. Amikor jó szerepekről kérdezem, konkrétan nem nevez meg egyet sem. Álta­lánosságban beszél nagy fel­adatokról, álmokról, ame­lyekkel a mának szeretne szólni évezredek tapasztala­taival. Úgy véli, a jó és go­nosz emberek típusát a szí­nésznek egyformán jól,­ér­tően kell megformálni, mi­közben a nézőtéren ülőket a színpadon lezajló esemény­nek részesévé varázsolja. HONTI KATALIN PÉNTEK, ms. ÁPRILIS IS.

Next