Csongrád Megyei Hírlap, 1976. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
Rendhagyó „nyomozáshoz® kértem segítséget Abody Bélától. — Kevesebb vice születik ma, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt. Véleménye szerint miért? — Elfogadom a sokszor elhangzott véleményt — a magyar irodalom „sors”Irodalom. A történelem alakulásából adódóan, az írók sohasem tehették meg azt, hogy csak” írjanak. Válaszolniuk kellett, »■tat is mutatni — egyszóval: vállalni kellett a valóság konkrét kihívását. Ugyanez a megállapítás a humorra is vonatkozik. A humornak is megvan a maga „sors”-funkciója. — A XVI. századtól kezdve vannak írásos emlékeink a „parázna és rút beszédről” — vagyis a humorról, mely afféle pótreakciója volt a társadalmi tevékenységnek. Azoknak, akik nem tudtak változtatni nehéz sorsukon — elégtételt jelentett egy-egy gúnyos vers- egy-egy jóízű vicc, ha elnyomóik felett csattant. 1945. sorsfordulója alapvetően megváltoztatta a humor „feladatát”. A társadalom lehetőséget adott az embereknek arra, hogy cselekedjenek, megoldást kínált sok olyan problémára, melynek addig egyetlen megvalósítható formája a humor volt... Természetese velejárójaként, a humor maga is megsínylette ezt a változást. — A jelenség, nevezetesen az, hogy kevesebb vicc születik ma, mint régebben, mindenképpen figyelmeztethető. A humor, az emberi együttlétnek harmóniája. Más szóval: közösséget kíván. De úgy érzem, egyre inkább elmaradnak életünkből a meghitt, csendes beszélgetések... A hőmérséklet hiányzik, amelyben kipattan a vicc... (Zárójelben, de feltétlenül szeretném megjegyezni: köztudott dolog, hogy a humor egyik forrása a kávéház volt, amelyek ma már megszűntek. Még oly modern és szép bisztróban, vagy állóbüfében, ahol fogyasztás után nyomban át kell adni a helyet, soha nem születhet vicc.) — Azt is tudjuk persze, hogy a kávéház nemcsak romantikát jelentett, hanem egyfajta szükséget, is. Az ott ■találkozó beszélgető írók többségének nem volt rendes lakása. A fűtetlen, Interjú Abody Bélával hónapos szobák helyett szívesebben időztek a füsttel, de meleg, baráti szavakkal bélelt kávéházakban. Jó, hogy ma már az emberek többségének megfelelő otthona van. Jó, hogy mozgunk a világban, hogy egyre többen utaznak külföldre. A mozgással együtt azonban fellazultak az emberi kapcsolatok. Tétovák, bizonytalanok ... Talán, ha több időnk lesz újból egymásra, ismét több vicc születik. — 2Vi hozhat megújulást a humorban? — Szembe kellene nézni azzal, hogy végül is melyek humorunk nagy hagyományai? Jók-e ezek a hagyományok? A kérdésben megfogalmazódik véleményem is: nem jók. A múlt század végi, bécsi kedélyesség jelentené csak a humor hagyományát? És holvan a humor avantgarde korszaka? — melyet egyedül Karinthy „tartott a vállán”? Hol van a weimari humorstílus, melyet Brechték követnek? Gyakran hangoztatják, hogy kabarékultúránk sikere nemzetközisége. Számomra ez a „nemzetköziség” megkérdőjelezi a sikert: ha ugyanazon derül a disszidens magyar, mint az itthon élő polgár — baj van! A befogadóképességünk valahol megállt. Más szóval: konzervatívak maradtunk. De — csak a humorban? Ez gyanús... — Az ok — nem a szórakoztatás művelőiben, mélyebben, a társadalomban gyökeredzik. Felelősnek érzem humorunk konzervatizimusában az iskolai oktatást. Azt a rettenetesen sivár, kicsi helyet, amit az iskolai tananyagban a humor elfoglalt Innen a magyarázata, hogy szinte középkorba illően elnézőek vagyunk még ma is a humorral. Nem kívánom piedesztálra állítani a humort. Lukács Györggyel együtt, hiszek a katartikus műfajok előjogában, de nem zárkózom el a minősítéstől: adott esetben jobb egy jó kabaré, mint egy rossz, úgynevezett komoly darab. — „...mert a magyar irodalomban a humor nagy hatalom, nemcsak nevettet, de az írók szakadatlan erkölcsi próbája, lazítás és menekítés, ellenállás és leleplezés, jelképes lélektani pótreakció és célratörő útmutatás” — ön írta ezeket a sorokat a „Nevető magyar dekameron” című összeállítás előszavában. A humor megújhodásáért nem ■elelősek-e — épp hagyományaink ismeretében — élő, jeles íróink? Mi a magyarázata annak, hogy az írók maguk vontak holmi kategorizáló különbséget humoros és prózai műfajok közt? — írók, humoristák kölcsönösen tartózkodnak. Túlzott önérzetből, túlzott szeméremből? A merev különállás tény a műfajok között. Érdemes lenne egyszer végiganalizálni a jelenség okát. Egymagam nem tudok erre válaszolni. — Abody Béla milyen viszonyban áll a humorral? — Eddig megjelent könyveimben, melyeket komolyan írtam — afféle skizofrén perlekedésben önmagammal —, mindig sikerült egy humoros felhangot eltalálnom; a humoros írásaimban voltam inkább drámai... — Megértették vajon, olvasói, kritikusai ezt a kettősséget? — Kérdés, hogy ez a kettősség megvan-e valóban, vagy csak naivul hiszem? Ha igen, az a gyanúm, személyemben inkább egy jóindulatú félreértésről van szó. Az emberek — olvasók, kritikusok egyaránt — a humoros felszínt értékelik, de nem kaptam meg még azt a szigorú elemzést, amit igényel a munka, hogy magáról a témáról szóljon egyszer a kritika. — Négy évig súlyos beteg volt. Hallgatott. Az évek csendje nyújtott-e valamit az embernek, az írónak? — Egy erkölcsi értéket feltétlenül; megszűntek a hamis kapcsolatok, az álgondolatok, az álbarátságok. Független lettem, ennek a ténynek minden szomorúságával, diadalával. Azt írom csak, amit múlhatatlan belső kényszer diktál... LÁSZLÓ ILONA A humorról — nagyon komolyan Díszes kötésű mini könyvecske: „Magyar Országi Kis Kalendárium az 1801. esztendőre, mely 365 napokból áll. A Magyar Nemzetnek közjavára kiadatott Pesthen. Találtatik Kis István könyvárusnál.” Hogy ott, vagy máshol talált gazdára, ki tudja 174 év távlatából. Az apró, tükrös vagy tükör nélküli kalendáriumok az 1700-as évek végén, Bécsben kezdtek megjelenni, boltokban, vásárokon nálunk is kelendők voltak. Ma már a Főváros: Szabó Ervin Könyvtár — Budapest gyűjteményét gyarapítja az 1801., az 1803. és az 1806. évi mini kalendárium. Ez utóbbit 1976-ban faximile kiadásban újra megjelentetik a könyvtárak számára. . A több száz kalendárium között találhatók ezeknél régiebbiek is. „A Ház és íráshoz alkalmaztatott 1730. évi Kalendárium” például sok hasznos tudnivalót tartalmaz. Többek közt Astrológiai jelentést a Télról, A kikelet vagy Tavaszról, Nyárról, a Kalendárium* krónikák Őszről, a Hadakozásml, a Békességről, a Betegségekről és az Aszonyokról Külön érdekesség a Bisextilis, azaz közbetétetett, vagy ugró esztendőre, kinek hossza 366 nap. Világteremtése után 5626, a Közönséges víz- közön után 4059. Róma városának építése után 2414, a római kalendárium megújítása után 82. esztendőben ...” megjelent 1646 .- és Újesztendőre szóló Kalendárium. Hajdani tulajdonosa, Zrínyi Miklós tisztje üres lapjaira feljegyezte hadjárataikat és visszatéréseiket. Szeptember 18-án ezt írta: Gróf Zrínyi Miklós Horvátországi bánt vadászatban egy ördög meglőtte. Végül pedig azt: Zrínyi Miklós temetése Muraközben. Más kalendáriumokban leírták: milyen volt az időjárás, a termés, mikor ment Erdélybe posta, mennyit fizettek a búzáért, a béresnek, mennyit a szabónak, a kereskedőnek. De bevésték a család, az ország főbb eseményeit is. A kalendárium a XVII—XVIII. században az egyik legnépszerűbb kiadvány — az ismeretterjesztés forrása — volt Tájékoztatott „Magyarország emlékezetes dolgairól”, „A magyarok történetéről”, „Az aranyoknak mostani járásáról”, „Hasznos regulákról”, az „Érvágásmi, Purgálásról, Köpülözésről”. A mai kutatóknak ritka, érdekes adatokat szolgáltatnak ezek a kalendáriumok. Ezért gyarapítják évről évre az ország legnagyobb helytörténeti gyűjteményét, amely ma már 55 ezer könyvet, monográfiát, évkönyvet, tanulmányt, kalendáriumot, 50 ezer filmet, 300 térképet és ezenkívül 1902-től máig megjelent újságokból és folyóiratokból kivágott cikkeket őriz. MÓLNÁR ERZSÉBET 4 A mondabeli Petőfi A magyar irodalom nagyjai közül kétségkívül Petőfi Sándor nevéhez fűződik a legtöbb monda és emlékezés. A hagyománykor a múlt század közepe óta száll nemzedékről nemzedékre, bővül, terebélyesedik — még napjainkban is születnek új változatok. Persze, az emlékezések a valóságot csak elnagyoltan érintik, a modabeli Petőfinek kevés köze van az élőhöz. A halhatatlan Petőfi A legtöbb monda a költő születésével, halálával és álruhás megjelenésével foglalkozik. Petőfi halálhírét nemcsak a magyarok, de a szomszéd népek is elutasították. A szerbek szerint Románián keresztül Törökországba, majd Szerbiába menekült. Petrus álnéven sekrestyésként évtizedekig élt Crna Travéban. Verseket is írt, amelyeket maga fordított le szerb nyelvre. Az álruhás megjelenés alapgondolata: a költő egy a néppel, együtt eszik-iszik velük, gondjaikkal azonosul. Hogy ez a monda a múlt század második felében mennyire elterjedt volt, bizonyítja az, hogy szélhámosok Petőfinek adták ki magukat , hetekig élősködtek a hiszékeny emberek nyakán. Az egyik változat a bécsi besúgók füléhez is eljutott. 1850. júliusában jelentik Bachnak: Kossuth ügynököket küldött Magyarországra, köztük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert magyar költő nincs Párizsban, hanem Juhásznak maszkírozva a Muraközben, éspedig annak horvátországi részén tartózkodik." Egy még máig fennmaradt: „Petőfi nem esett el a segesvári csatában ... megmenekült, aztán álruhában bujdosott az országban, és a pajták, meg a pincék ajtajára írt verseket, hogy tudják az embereit, hogy él még Petőfi Sándor.” A szabadságharc hőse Gyakoriak az olyan emlékezések is, amelyek a költő életének valóságos eseményeiből nyernek inspirációt. A legtöbb Petőfi és Kossuth barátságáról szól. „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabadságharcot, Kossuth szóval, Petőfi írással”. Az emlékezések másik nagy csoportja Bem tábornokhoz fűződő bensőséges kapcsolatát tartja fenn: „Bem apó igen féltette, egy kicsinyt gyöngébb egészségedet. Mondta neki: ,Fiam, neked csak a szüved nagy, ám úgy gyönge vagy? De szavaival úgy fellelkesítette a csapatot, hogy erősebb volt, mint ■ akármilyen vezérlet alatt... Petőfi őrnagy volt. Amerre ment, mindenfelől elhajtották az ellenséget.” Az „özvegyi fátyol" eldobása Számtalan variációban ma-radt fenn a múlt század második felének nagy pletykája: Szendrey Júlia hűtlensége. Ez a monda különösen az Alföldön és Erdélyben terjedt el. A monda a társadalom különböző szintjein más-más formában fogalmazódott meg: „Én úgy tudom, hogy Petőfi nem jót élt a feleségével, aztán elterjedt a híre, hogy ő meghalt volna, az asszony meg nem gyászol, hanem elment a bálba... No már most, akárhol is volt Petőfi, megtudhatta ezt és ezért nem jött vissza.” ..Petőfiről azt mondják, meghalt a segesvári csatában. De nem haltam meg, csak megsebesült. Az oroszok elvitték és felápolták. Hazajött, de meghallotta, hogy felesége Szennyey Júlia elhagyta, bánatában visszament Oroszországba.’ A „fain" gyerek A Petőfi mondakör kialakulására nagy hatással volak legnépszerűbb versei. „Az úr jó dóga akkor szűrül meg, mikor Petőfi azt mondta, hogy ’Talpra magyar!” „Jött Petőfi, akkor felszakadnl!) a nép, és attól kezdve nem vitték el tőle azt, amit termelt. Attól kezdve jobban mertek beszélni az uraikkal, azok is jobban bántak a cselédekkel, attól kezdve kommencót mértek. Petőfi fain gyerek Volt, úgy tudott az beszélni, hogy az egész magyar népet minő felrázta. A Talpra magyar-ti Petőfi tanáta ki, a maga eszitöl”. „Petőfi is de marha egy ember volt, amikor erővel kiment a frontra. Mondta is neki egy tábornok, hogy ,poétának nincs itt semmi helye’ — ,Ott essem el, a harcmezején”. A ponyvák és olajnyomatok hatása is érezhető bizonyos fokig, különösen az Alföldön a parasztság felső ré-tegének emlékezéseiben: „Petőfi? Talpig magyar (! volt. Híres költő korában halt meg Segesvárnál. Volt egy kép a községházán, rajta volt félig fekve Petőfi, megsebesülve és a saját vérével írta egy kőre, vagy mire, hogy .Hazám!” , mivel, az iskolai, írásos műveltségtől viszonylag független ad óhagyomány egyre jobban elhalványul, beleol.,vad a közkultúrába, lehetséges, hogy Petőfiaz utolsó költőiüt, akinek emlékét országszerte népmondák őrzik. DOBOS ILONA agyié......—U..1 St. LUKÁCS IMRE regen ar észlelt . Anyjára szépséget öntött öröme. A tanár érzéseit rendezgette, őszintén igyekezett a cselédházakhoz, szerette őket, megdöbbentette a betegség, furdalta a tudat, megint szegényebb lesz, veszít világából, a szegényszagú asszonyból táplálkozhatott, erőt meríthetett, megtérhetett hozzá hitvány Hadakozásaiból, önmagától való meneküléseiben. — Mije fáj? — kérdezte. — A szemem nem mindig lát Fájni nem fáj, csak itt — mutatta Potornainé a vese tájékát —, kibírom, csak bánt, hogy így lefeküd tem. — Mikor fázott meg? — Libatöméskor. Először otthon hűlhettem meg. — A Váradiék libájának issza a levit — mondta mérgesen a titkárnő. Hallgattak. Kint, a major felett óriás szürke semmi volt az ég, még ezüstszegekkel patkólva. Nővére leoltotta a villanyt. Anyja kábán aludt az ágyban. „Libling-gyerek vagyok — gondolta a filozófus hajlamú tanár —, sajnálkozok magamon, rokonaim a sárga földig húznak, pirulok mégis, mert keveset tehettem értük. Zsuzsa színmázas, hiú, tükörrel ébred, tükörrel fekszik, félrelöki, aki útjában áll. Lehet boldog ilyen áron?” Legkisebb lánytestvérük, Eta érkezett, aki a finommechanikában dolgozott, citromot, kekszet hozott. Szeme várakozóan rebbent. A fejőnő feküdt soványan az új sezlonon, amit libatömésből szerzett. Öreg pendelyében mermozdult. — Milyen jó, hogy itt vagytok. Már jobban érzem magam. —• Egyen valamit. — Orvosságon élek — mondta. Kezével hajtogatta fia pulóverjének az ujját. — A szemüvegemet add ide, látod, tönkrement — mutatta a tanárnak —, elvesztettem a szememet. A bor csúfságot csinált, mert megártott, ágynak estem, unokáim két csokoládét adtak, őrzöm azonmód — mutatott párnája alá. Lába ujját dörzsölte, áporodott, ecetszag csapta orron Potomai Bandit — gondoltak rám a drágáim — csurgott szeméből a könnye. — Nehezére esik a beszéd? — Nincs egyéb dolgom, csak a fekvis, meg hogy nézzelek benneteket, parancsolok, ezt is megirtem. Elitt a nyavalya, úgy bánt, sohasem rólam hótt beteg, tán az injekciótól lett bajom? Tetves, szegény család ez, egyik szontat, másik elemeket csinál mind 177-! van teli, pize semelyiknek. Azirt dógoztam. Gazduraméknak soha se élig, pedig a kapufélfájuk mán aranyból lehetne. Potornai Bandi nézte beteg anyját és önmagát sajnálta. A cselédszagú Magyarország hiába lökött katedrát feneke alá, nem tudta illúzióit megőrizni, ütött-kopott forradalmisága vészesen sorvadt, zabálták a szerzés indulatai. Menekülni szeretett volna környezetétől, utálta az erős szagú cselédházakat, úgy érezte, félbemaradt tehetség, csiszolatlan jellem, a kezdő sebesség hátrányai megfogták. Rozikára is haraggal gondolt, korábban ébredhetett volna. Idült sérülékenysége savanyította. Virrasztott a betegágynál, elszaladt a tegnapdélutánja, könyvet sem vehetett kezébe, meddő, üres órák szítták el erejét. „A többiek — jutott a tanár eszébe indulatosan —, talán tolakodnak?” Az ólhoz ment. Apja sár*a '•reá gyűrő'*»* msnolt éles késsel nyúzta a magasra akasztott birkát, szeme fénylett, a reggeli féldeci, felesége lábbadozása erővel töltötte, ügyesen dolgozott, bontotta a meleg testet bundájából. -1- Jó, hogy jöttél — mondta legidősebb fiának —anyád úgy bízik benned, mint az istenben. Mán attól meggyógul, ha láthat. Szívibül nőtt az esze. Novák Gabi, Potornai Pista segített a nyúzásban. Ittak. Kínálták a pálinkásüveget, de Potornai Bandi eltolta. Apja fényes szemmel nyúlt érte, elemében volt. Kortyolt az üvegből, elégedetten csettintett. — Semmilyen történetű emberek vagyunk. Nincs más a hasunkon kívül. A tanár nézte a kopasz dombot, ahol piszkosszürkén haltak meg az akácok. Az égnek szelíd szeme nyit, a szalmakazal oldalánvörös fényt szórt szét a gyenge Nap. —'Tekem nem a kocsmáros — mondta Potornai Bandi keményen —, nincs a palotájában pénzem. — Vittük ml a fizetést — heherészett Novak Gabi, akinek állandóan pálinkáért égett a gyomra —, részegek se lettünk tőle. — Ihatsz, ehetsz mama dögivel — szólt a szálas Po- ‘ tomaj boldogan —, birkapörköltet főzünk. Együtt lesz a család. — Együtt? — kérdezte tanár fia meglepetten —, az világszenzáció. — A hasuk hozza üket, meglásd. Erős, ha levit csinálok, csúszik rá a savanyú bor. Bepakolunk — mondta elégedetten a tehenész. Jó ízek emléke, torkigvaló, türelmetlen falások ritka napjai tolakodtak képzeletében, a szegénység boldog ünnepei, a húsos fazekak. Gyönyörűséggel darabolta a jókora birkát, Pista fia a nehéz bográcsot kereste, készített tüzelőt, készségeskedett szívesen . (Folytatjuk.) CSÜTÖRTÖK, SWR) ,i&i