Csongrád Megyei Hírlap, 1976. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Rendhagyó „nyomozáshoz® kértem segítséget Abody Bélától. — Kevesebb vice szüle­­tik ma, mint nyolc-tíz év­­vel ezelőtt. Véleménye sze­rint miért? — Elfogadom a sokszor elhangzott véleményt — a magyar irodalom „sors”­­Irodalom. A történelem alakulásából adódóan, az írók so­hasem tehették meg azt, hogy csak” írjanak. Válaszolniuk kellett, »■­tat is mutatni — egyszóval: vállalni kellett a valóság konkrét kihívását. Ugyanez a megállapítás a humorra is vonatkozik. A humornak is megvan a maga „sors”-funkciója. —­ A XVI. századtól kezdve van­nak írásos emlékeink a „parázna és rút beszédről” — vagyis a humorról, mely afféle pótreakciója volt a társa­dalmi tevékenységnek. Azoknak, akik nem tudtak változtatni nehéz sorsu­kon — elégtételt jelentett egy-egy gú­nyos vers- egy-egy jóízű vicc, ha el­nyomóik felett csattant. 1945. sors­fordulója alapvetően megváltoztatta a humor „feladatát”. A társadalom le­hetőséget adott az embereknek arra, hogy cselekedjenek, megoldást kínált sok olyan problémára, melynek addig egyetlen megvalósítható formája a humor volt... Természetese velejáró­jaként, a humor maga is megsínylette ezt a változást. — A jelenség, nevezetesen az, hogy kevesebb vicc születik ma, mint ré­gebben, mindenképpen figyelmeztet­hető. A humor, az emberi együttlét­­nek harmóniája. Más szóval: közös­séget kíván. De úgy érzem, egyre in­kább elmaradnak életünkből a meg­hitt, csendes beszélgetések... A hő­mérséklet hiányzik, amelyben kipat­tan a vicc... (Zárójelben, de feltét­lenül szeretném megjegyezni: köztu­dott dolog, hogy a humor egyik forrá­sa a kávéház volt, amelyek ma már megszűntek. Még oly modern és szép bisztróban, vagy állóbüfében, ahol fogyasztás után nyomban át kell adni a helyet, soha nem születhet vicc.) — Azt is tudjuk persze, hogy a ká­véház nemcsak romantikát jelentett, hanem egyfajta szükséget, is. Az ott ■találkozó­ beszélgető írók többségének nem volt rendes lakása. A fűtetlen­, Interjú Abody Bélával hónapos szobák helyett szívesebben időztek a füsttel, de meleg, baráti szavakkal bélelt kávéházakban. Jó, hogy ma már az emberek többségé­nek megfelelő otthona van. Jó, hogy mozgunk a világban, hogy egyre többen utaznak külföldre. A mozgás­sal együtt azonban fellazultak az emberi kapcsolatok. Tétovák, bizony­talanok ... Talán, ha több időnk lesz újból egymásra, ismét több vicc szü­letik. — 2V­i hozhat megújulást a hu­morban? — Szembe kellene nézni azzal, hogy végül is melyek humorunk nagy ha­gyományai? Jók-e ezek a hagyomá­nyok? A kérdésben megfogalmazódik véleményem is: nem jók. A múlt szá­zad végi, bécsi kedélyesség jelentené csak a humor hagyományát? És hol­­van a humor avantgarde korszaka? — melyet egyedül Karinthy „tartott a vállán”? Hol van a weimari humor­stílus, melyet Brechték követnek? Gyakran hangoztatják, hogy kabaré­kultúránk sikere nemzetközisége. Szá­momra ez a „nemzetköziség” megkér­dőjelezi a sikert: ha ugyanazon derül a disszidens magyar, mint az itthon élő polgár —­ baj van! A befogadóké­pességünk valahol megállt. Más szó­val: konzervatívak maradtunk. De — csak a humorban? Ez gyanús... — Az ok —­ nem a szórakoztatás művelőiben, mélyebben, a társada­lomban gyökeredzik. Felelősnek ér­zem humorunk konzervatizimusában az iskolai oktatást. Azt a rettenetesen sivár, kicsi helyet, amit az iskolai tananyagban a humor elfoglalt In­nen a magyarázata, hogy szinte­ kö­zépkorba illően elnézőek vagyunk még ma is a humorral. Nem kívánom piedesztálra állítani a humort. Lu­kács Györggyel együtt, hiszek a ka­­tartikus műfajok előjogában, de nem zárkózom el a minősítéstől: adott esetben jobb egy jó kabaré, mint egy rossz, úgynevezett komoly darab. — „...mert a magyar irodalomban a humor nagy hatalom, nemcsak nevettet, de az írók szakadatlan er­kölcsi próbája, lazítás és menekítés, ellenállás és le­leplezés, jelképes lélektani pótreakció és célratö­rő útmutatás” — ön írta ezeket a sorokat a „Nevető magyar deka­­meron” című összeállítás előszavá­ban. A humor megújhodásáért nem ■elelősek-e — épp hagyományaink ismeretében — élő, jeles íróink? Mi a magyarázata annak, hogy az írók maguk vontak holmi kategorizáló különbséget humoros és prózai mű­fajok közt? — írók, humoristák kölcsönösen tartózkodnak. Túlzott önérzetből, túl­zott szeméremből? A merev különál­lás tény a műfajok között. Érdemes lenne egyszer végiganalizálni a je­lenség okát. Egymagam nem tudok erre válaszolni. — Abody Béla milyen viszonyban áll a humorral? — Eddig megjelent könyveimben, melyeket komolyan írtam — afféle skizofrén perlekedésben önmagammal —, mindig sikerült egy humoros fel­hangot eltalálnom; a humoros írása­imban voltam inkább drámai... — Megértették vajon, olvasói, kritikusai ezt a kettősséget? — Kérdés, hogy ez a kettősség megvan-e valóban, vagy csak naivul hiszem? Ha igen, az a gyanúm, sze­mélyemben inkább egy jóindulatú félreértésről van szó. Az emberek — olvasók, kritikusok egyaránt — a hu­moros felszínt értékelik, de nem kap­tam meg még azt a szigorú elemzést, amit igényel a munka, hogy magáról a témáról szóljon egyszer a kritika. — Négy évig súlyos beteg volt. Hallgatott. Az évek csendje nyúj­­tott-e valamit az embernek, az író­nak? — Egy erkölcsi értéket feltétlenül; megszűntek a hamis kapcsolatok, az álgondolatok, az álbarátságok. Füg­getlen lettem, ennek a ténynek min­den szomorúságával, diadalával. Azt írom csak, amit múlhatatlan belső kényszer diktál... LÁSZLÓ ILONA A humorról — nagyon komolyan Díszes kötésű mini könyvecske: „Magyar Országi Kis Kalendárium az 1801. esztendőre, mely 365 napokból áll. A Magyar Nemzetnek közjavára ki­adatott Pesthen. Találtatik Kis István könyvárusnál.” Hogy ott, vagy máshol talált gazdára, ki tudja 174 év távlatából. Az apró, tükrös vagy tükör nélküli kalendáriumok az 1700-as évek vé­gén, Bécsben kezdtek megjelenni, boltokban, vásárokon nálunk is ke­lendők voltak­. Ma már a Főváros: Szabó Ervin Könyvtár — Budapest gyűjteményét gyarapítja az 1801., az 1803. és az 1­806. évi mini kalendá­rium. Ez utóbbit 1976-ban faximile kiadásban újra megjelentetik a könyvtárak számára. . A több száz kalendárium között ta­lálhatók ezeknél régiebbiek is. „A Ház és íráshoz alkalmaztatott 1730. évi Kalendárium” például sok hasz­nos tudnivalót tartalmaz. Többek közt Astrológiai jelentést a Télról, A kikelet vagy Tavaszról, Nyárról, a­ Kalendárium* krónikák Őszről, a Hadakozásml, a Békesség­ről, a Betegségekről és az Aszonyok­­ról Külön érdekesség a Bisextilis, azaz közbetétetett, vagy ugró eszten­dőre, kinek hossza 366 nap. Világte­remtése után 5626, a Közönséges víz- k­özön után 4059. Róma városának épí­tése után 2414, a római kalendárium megújítása után 82. esztendőben ...” megjelent 1646 .- és Újesztendőre szóló Kalendárium. Hajdani tulajdo­nosa, Zrínyi Miklós tisztje üres lap­jaira feljegyezte hadjárataikat és visszatéréseiket. Szeptember 18-án ezt írta: Gróf Zrínyi Miklós Horvátor­szági bánt vadászatban egy ördög meglőtte. Végül pedig azt: Zrínyi Miklós temetése Muraközben. Más kalendáriumokban leírták: mi­lyen volt az időjárás, a termés, mikor ment Erdélybe posta, mennyit fizettek a búzáért, a béresnek, mennyit a sza­bónak, a kereskedőnek. De bevésték a család, az ország főbb eseményeit is. A kalendárium a XVII—XVIII. szá­zadban az egyik legnépszerűbb kiad­vány — az ismeretterjesztés forrása — volt Tájékoztatott „Magyarország emlékezetes dolgairól”, „A magyarok történetéről”, „Az aranyoknak mos­tani járásáról”, „Hasznos regulákról”, az „Érvágásmi, Purgálásról, Köpülö­­zésről”. A mai kutatóknak ritka, érdekes adatokat szolgáltatnak ezek a kalen­dáriumok. Ezért gyarapítják évről év­re az ország legnagyobb helytörténeti gyűjteményét, amely ma már 55 ezer könyvet, monográfiát, évkönyvet, ta­nulmányt, kalendáriumot, 50 ezer fil­met, 300 térképet és ezenkívül 1902-től máig megjelent újságokból és folyó­iratokból kivágott cikkeket őriz. MÓLNÁR ERZSÉBET 4 A mondabeli Petőfi A magyar irodalom nagy­jai közül kétségkívül Petőfi Sándor nevéhez fűződik a legtöbb monda és emlékezés. A hagyománykor a múlt század közepe óta száll nem­zedékről nemzedékre, bővül, terebélyesedik — még nap­jainkban is születnek új vál­tozatok. Persze, az emléke­zések a valóságot csak elna­gyoltan érintik, a modabeli Petőfinek kevés köze van az élőhöz. A halhatatlan Petőfi A legtöbb monda a költő születésével, halálával és ál­ruhás megjelenésével foglal­kozik. Petőfi halálhírét nemcsak a magyarok, de a szomszéd népek is elutasították. A szerbek szerint Románián keresztül Törökországba, majd Szerbiába menekült. Petrus álnéven sekrestyés­ként évtizedekig élt Crna Travéban. Verseket is írt, amelyeket maga fordított le szerb nyelvre. Az álruhás megjelenés alapgondolata: a költő egy a néppel, együtt eszik-iszik velük, gondjaikkal azonosul. Hogy ez a monda a múlt század második felében mennyire elterjedt volt, bi­zonyítja az, hogy szélhámo­sok Petőfinek adták ki ma­gukat , hetekig élősködtek a hiszékeny emberek nyakán. Az egyik változat a bécsi besúgók füléhez is eljutott. 1850. júliusában jelentik Bachnak: Kossuth ügynökö­ket küldött Magyarországra, köztük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert ma­­­gyar költő nincs Párizsban, hanem Juhásznak maszkírozva a Muraközben, éspedig annak horvátországi részén tartózko­dik." Egy még máig fennmaradt: „Petőfi nem esett el a seges­vári csatában ... megmenekült, aztán álruhában bujdosott az országban, és a pajták, meg a pincék ajtajára írt verseket, hogy tudják az embereit, hogy él még Petőfi Sándor.” A szabadságharc hőse Gyakoriak az olyan emlé­kezések is, amelyek a költő életének valóságos esemé­nyeiből nyernek inspirációt. A legtöbb Petőfi és Kossuth barátságáról szól. „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabadságharcot, Kossuth szó­val, Petőfi írással”. Az emlékezések másik nagy csoportja Bem tábor­nokhoz fűződő bensőséges­ kapcsolatát tartja fenn: „Bem apó igen féltette, egy kicsinyt gyöngébb egészsége­det. Mondta neki: ,Fiam, neked csak a szüved nagy, ám úgy gyönge vagy? De szavaival úgy fellelkesítette a csapatot, hogy erősebb volt, mint ■ akármilyen vezérlet alatt... Petőfi őrnagy volt. Amerre ment, mindenfelől elhajtották az ellenséget.” Az „özvegyi fátyol" eldobása Számtalan variációban ma-­­radt fenn a múlt század má­sodik felének nagy pletykája­: Szendrey Júlia hűtlensége. Ez a monda különösen az Al­földön és Erdélyben ter­jedt el. A monda a társadalom különböző szintjein más-más formában fogalmazódott meg: „Én úgy tudom, hogy Petőfi nem jót élt a feleségével, aztán elterjedt a híre, hogy ő meg­halt volna, az asszony meg nem gyászol, hanem elment a bálba... No már most, akár­hol is volt Petőfi, megtudhatta ezt és ezért nem jött vissza.” ..Petőfiről azt mondják, meg­halt a segesvári csatában. De nem halt­am meg, csak meg­sebesült. Az oroszok elvitték és felápolták. Hazajött, de meg­hallotta, hogy felesége Szenn­­yey Júlia elhagyta, bánatában visszament Oroszországba.­’ A „fain" gyerek A Petőfi mondakör kiala­kulására nagy hatással vol­­­ak legnépszerűbb versei. „Az úr jó dóga akkor szűrül meg, mikor Petőfi azt mondta, hogy ’Talpra magyar!” „Jött Petőfi, akkor felszakadnl!) a nép, és attól kezdve nem vitték el tőle azt, amit termelt. Attól kezdve jobban mertek beszélni az uraikkal, azok is jobban bántak a cselédekkel, attól kezdve kommenc­ót mér­tek. Petőfi fain gyerek Volt, úgy tudott az beszélni, hogy az egész magyar népet minő felrázta. A Talpra magyar-ti Petőfi tanáta ki, a maga eszi­­töl”. „Petőfi is de marha egy em­ber volt, amikor erővel kiment­ a frontra. Mondta is neki egy tábornok, hogy ,poétának nincs itt semmi helye’ — ,Ott essem el, a harc­­mezején”.­ A ponyvák és olajnyoma­­tok hatása is érezhető bizo­nyos fokig, különösen az Al­földön a parasztság felső ré-­­tegének emlékezéseiben: „Petőfi? Talpig magyar (!­ volt. Híres költő korában halt meg Segesvárnál. Volt egy kép a községházán, rajta volt félig fekve Petőfi, megsebesülve és a saját vérével írta egy kőre, vagy mire, hogy .Hazám!” , mivel, az­ iskolai, írásos m­űveltségtől viszonylag füg­getlen ad óhagyomány egyre jobban elhalványul, beleol.,­vad a közkultúrába, lehetsé­ges, hogy Petőfi­­az utolsó költőiüt, akinek emlékét or­szágszerte népmondák őrzik. DOBOS ILONA agyié......—U..1 St. LUKÁCS IMRE reg­­en ar észlel­t . Anyjára szépséget ön­­­tött öröme. A tanár ér­zéseit rendezgette, őszintén igyekezett a cselédházakhoz, szerette őket, megdöbbentet­te a betegség, furdalta a tu­dat, megint szegényebb lesz, veszít világából, a szegény­­szagú asszonyból táplálkoz­hatott, erőt meríthetett, megtérhetett hozzá hitvány Hadakozásaiból, önmagától való meneküléseiben. — Mije fáj? — kérdezte. — A szemem nem min­dig lát Fájni nem fáj, csak itt — mutatta Potornainé a vese tájékát —, kibírom, csak bánt, hogy így lefeküd­­­ tem. — Mikor fázott meg? — Libatöméskor. Először otthon hűlhettem meg. — A Váradiék libájának­ issza a levit — mondta mér­gesen a titkárnő. Hallgattak. Kint, a major felett óriás szürke semmi volt az ég, még ezüstszegek­kel patkólva. Nővére leol­totta a villanyt. Anyja ká­bán aludt az ágyban. „Libl­ing-gyerek vagyok — gondolta a filozófus hajla­mú tanár —, sajnálkozok magamon, rokonaim a sárga földig húznak, pirulok még­is, mert keveset tehettem ér­tük. Zsuzsa színmázas, hiú, tükörrel ébred, tükörrel fek­szik, félrelöki, aki útjában áll. Lehet boldog ilyen áron?” Legkisebb lánytestvérük, Eta érkezett, aki a finom­­mechanikában dolgozott, cit­romot, kekszet hozott. Sze­me várakozóan rebbent. A fejőnő feküdt soványan az új sezlonon, amit libatömés­ből szerzett. Öreg pendelyé­­ben me­rm­ozdult. — Milyen jó, hogy itt vagytok. Már jobban érzem magam. —• Egyen valamit. — Orvosságon élek — mondta. Kezével hajtogatta fia pulóverjének az ujját. — A szemüvegemet add ide, látod, tönkrement — mutat­ta a tanárnak —, elvesztet­tem a szememet. A bor csúfságot csinált, mert meg­ártott, ágynak estem, unoká­im két csokoládét adtak, őr­­zöm azonmód — mutatott párnája alá. Lába ujját dör­zsölte, áporodott, ecetszag csapta orron Potomai Ban­dit — gondoltak rám a drá­gáim — csurgott szeméből a könnye. — Nehezére esik a be­széd? — Nincs egyéb dolgom, csak a fekvis, meg hogy nézzelek benneteket, paran­csolok, ezt is megirtem. El­itt a nyavalya, úgy bánt, sohasem rólam hótt beteg, tán az injekciótól lett ba­jom? Tetves, szegény csa­lád ez, egyik szontat, másik elemeket csinál mind 177-! van teli, pize semelyiknek. Azirt dógoztam. Gazdura­méknak soha se élig, pedig a kapufélfájuk mán arany­­ból lehetne. Potornai Bandi nézte be­teg anyját és önmagát saj­nálta. A cselédszagú Magyar­­ország hiába lökött katedrát feneke alá, nem tudta illú­zióit megőrizni, ütött-kopott forradalmisága vészesen sor­vadt, zabálták a szerzés in­dulatai. Menekülni szere­tett volna környezetétől, utálta az erős szagú cseléd­házakat, úgy érezte, félbe­maradt tehetség, csiszolatlan jellem, a kezdő sebesség hátrányai megfogták. Rozi­kára is haraggal gondolt, korábban ébredhetett vol­na. Idült sérülékenysége sa­vanyította. Virrasztott a be­tegágynál, elszaladt a teg­nap­­délutánja, könyvet sem vehetett kezébe, meddő, üres órák szítták el erejét. „A többiek — jutott a ta­nár eszébe indulatosan —, talán tolakodnak?” Az ólhoz ment. Apja sár*a '•reá gyűrő'*»­* m­snolt éles késsel nyúzta a magasra akasztott birkát, szeme fény­lett, a reggeli féldeci, fele­sége lábbadozása erővel töl­tötte, ügyesen dolgozott, bon­totta a meleg testet bun­dájából. -1- Jó, hogy jöttél — mondta legidősebb fiának —anyád úgy bízik ben­ned, mint az istenben. Mán attól meggyógul, ha láthat. Szívibül nőtt az esze. Novák Gabi, Potornai Pis­ta segített a nyúzásban. It­tak. Kínálták a pálinkásüve­get, de Potornai Bandi el­tolta. Apja fényes szemmel nyúlt érte, elemében volt. Kortyolt az üvegből, elége­detten csettintett. — Semmilyen történetű emberek vagyunk. Nincs más a hasunkon kívül. A tanár nézte a kopasz dombot, ahol piszkosszürkén haltak meg az akácok. Az égnek szelíd szeme nyit, a szalmakazal oldalán­­vörös fényt szórt szét a gyenge Nap. —­­'Tekem nem a kocsmáros — mondta Potor­nai Bandi keményen —, nincs a palotájában pén­zem. — Vittük ml a fizetést — heherészett Novak Gabi, akinek állandóan pálinkáért égett a gyomra —, részegek­ se lettünk tőle. — Ihatsz, ehetsz mama dö­givel — szólt a szálas Po- ‘ tomaj boldogan —, birka­pörköltet főzünk. Együtt lesz a család. — Együtt? — kérdezte ta­nár fia meglepetten —, az világszenzáció. — A hasuk hozza üket, meglásd. Erős, ha levit csi­nálok, csúszik rá a savanyú bor. Bepakolunk — mondta elégedetten a tehenész. Jó ízek emléke, torkigvaló, tü­relmetlen falások ritka nap­jai tolakodtak képzeletében, a szegénység boldog ünne­pei, a húsos fazekak. Gyö­nyörűséggel darabolta a jó­kora birkát, Pista fia a ne­héz bográcsot kereste, ké­szített tüzelőt, készségeske­­dett szívesen . (Folytatjuk.) CSÜTÖRTÖK, SWR) ,i&i

Next