Csongrád Megyei Hírlap, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

Arcok az Aranyhalból „Nagy szó, hogy nincs egyedül az ember” Meglepően friss mozgású, derűs arcú idős asszony lép be az Aranyház irodájába. A meglepő az, hogy az érke­ző Kotormán Istvánná már 92 éves. Beszélgetésre hív­juk, mondaná el, hogyan él, mit jelent számára a Rok­kantak Napközi Otthona ál­tal nyújtott gondoskodás. — Hát mit is mondjak? Öt éve jöttem ide, s azóta jól érzem magam. Ennivalót adnak eleget, az uzsonna egy részét néha még haza is vi­szem. Amit nem tudok meg­enni, abból a kiskutyámnak. Picinek is adok. Kis fekete jószág. Nem az enyém, csak én ajnározom. Míg beszél, igazít egyet a hallókészülékén. — Hol is hagytuk abba? — néz rám kérdően. — Na igen. A gondozónőkről akartam még mondani, hogy nagyon rendesek. És szoktak itt előadások, vidám játékos foglalkozások lenni. Rátkai tanár úr tartja. Sokat neve­tünk, olyan jókat­­mond, de mi is mondjuk ám neki... Beszél a korábbi életéről is: — Mártélyon születtem, Répásháton nőttem fel és Szikáncson mentem férjhez, a Rácz útra — sorolja. — Az uram 20 holdat hozott magával, én 40 holdat kap­tam a szüleimtől. Vettünk hozzá 17 holdat, s csináltat­tunk rá tanyát, górét, ólat, artézi kutat. Sajnos, tönk­retettek. • — Hogyan? Mondhatom? — mondja Ko­tormán néni. — Mindent el­vettek tőlünk, mert azt mondták, hogy kulákok va­gyunk. Édesanyámat azért vitték el a börtönbe 81 éves korában, mert nevrt tudott beadni 9 mázsa búzát. Nem tudta, mert a kukoricát­ is elvették tőle. Ez így volt. ’­­ — Sok mindenen keresz­tül mentem — folytatja egy kissé felengedve —, 1950-ben halt meg az uram. Utána én jártam a tanyavilágot. El­vállaltam minden munkát. Kapáltam, kukoricát törtem, szárat vágtam, kendert arat­tam Nézze, milyen a ke­zem — mutatja széttárva ujjait —, még operálták is. 85 éves koromig állandóan dolgoztam, házakhoz jártam néhány forintért takarítani, de a térdemen kopás lett, abbahagytam. Már korábban tagja lettem a nagyothallók csoportjának, ezen az úton kaptam az otthonba felvé­telt. Kotormán néni a Könyves utcában lakik. Innen ballag be gyalog az Aranyházba. Ha útközben megfárad, leül egy-egy útba eső padra pi­henni. — Vasárnaponként otthon vagyok, sütök, főzök ma­gamnak. — Mit szokott főz­ni? — Nem mondom meg, mert beleteszi az újságba. — Miből él? — Van 2 ezer 438 forint nyugdíjam. Azután a tsz-től is kapok, mert 65 éves koromban beléptem és adják a kukoricapénzt meg a földjáradékot. — Mennyi az összesen? — Úgy számo­lom, megvan évi 10 ezer fo­rint. — Akkor ki lehet be­lőle jönni?! — Ki, persze, hogy ki. Itt az otthonban pedig nagyon olcsó az ellá­tás és jószívvel vannak irántam. Amikor érdeklődtem felő­le, azt mondták:­­Kotormán néni nagyon otthon, érzi ma­gát az Aranyházban. Az ott­honnak van egy kiskertje, azt jóformán csak ő gondoz­za. Nem szívesen enged oda másokat. — Nagyon szeretem a vi­rágot — mondja. — Hozok virágmagot, a földbe teszem. Nemcsak az otthon kertjét, de az utcai részt is beülte­tem. Van bennük tátogó, hajnalicska, piroskavirág, őszirózsa. De nem engedem leszedni, mert az azért van, hogy ott viritsort. Augusztus 30-án lesz a születésnapja, a 92. Két esz­tendeje szép ünnepséget rendezett számára a napközi otthon vezetősége és a gon­dozott társak. — Akkor töltöttem be a 90. évemet, s jólesett, hogy olyan szépen megemlékeztek rólam — mondja elfogult hangon. — Ez volt a leg­szebb jubileumom. Hoztak nekem egy szép nagy tortát. Mindenkinek jutott belőle. Virágot kaptam és le is fényképeztek. De én is hoz­tam erre az alkalomra bort, gyümölcsszörpöket, sütöttem piskótát, hókiflit, perecet. Kedves ünnepséget tartot­tunk. Most is megtartom a születésnapomat. De tudja, azért már meguntam élni. Keveset alszom, és nagyon sokat élek. Tavaly már meg­csináltattam a családi sír­hely fedőlapját; olyan, mint egy kripta, öten nyugszanak ott a családunkból. Nem szomorkodva mondja ezt Kotormán néni, hanem a beletörődés természetessé­gével. Kívánjuk, hogy még sokáig ne legyen szüksége a családi sírhely hatodik par­cellájára. Virágozzék sok­sok évig az általa gondozott kiskert, amelyet oly nagyon szeret az otthon teremtette kellentes­­ légkörben. KOVÁCS IMRE. (Fotó: Szanda István) Naplójegyzetek Kohán kisfröccsei Tragikus sorsú nagy tehet­ségű festőművészünket bará­tomnak mondhattam. Sok­szor voltunk együtt, legtöbb­ször gyulai vagy vásárhelyi vendéglős fehér asztalnál. Akkoriban a Vorosilov ut­cán laktam és Kohán útja ablakom alatt vezetett na­ponta a Bandula-féle sarki kocsmába. Elég gyakran elő­fordult, hogy kopogtattak az ablakredőnyön: „Gabi, itthon vagy, van egy százasod?” Persze mindig volt számára, s kiadtam a redőny rései kö­zött. Nem köszönte meg, ez volt közöttünk az egyezség. A törlesztés festménnyel tör­tént. Akkoriban a Szántó Ko­vács János utcán Fárinénál lakott albérletben. „Válassz!” — mondta, amikor felkeres­tem, s kinyitotta egy nagy láda tetejét. Ez telistele volt olajfestményekkel, többségük tájkép volt. Ma már nagyon sajnálom, hogy közülük csu­pán egyet választottam, mert később maga közölte, hogy valamennyit széttépte, meg­semmisítette . Pedig csak ebben a ládában több száz festmény lehetett Utoljára akkor találkoztam Kohán Györggyel, amikor Szegeden a megyei pártbi­zottságon ünnepélyesen átad­ták neki a Kossuth-díjat. El­kísérte Kulka professzor, aki tüdőrákkal műtötte. Sajnos, nem sokat tudott ekkor már a műtét segíteni. Az ese­ményről egyébként megrázó fényképsorozatot készített kollegám, Enyedi Zoltán fo­tóriporter. Több látható sze­gedi szerkesztőségünk folyo­sóján. S amikor már halála után, az akkor nemrég megnyitott várbeli gyönyörű Nemzeti Galériában megrendezték gyűjteményes kiállítását, köz­tük az óriási vásznakat, ak­kor döbbentem (sokan más barátaival együtt) rá arra, hogy sem emberileg, sem művészetét életében teljes­séggel nem ismertük. Bár Kohán György nagyon kedvelte a fehér borral ké­szített kisfröccsöt, ez múló epizódként maradt meg em­lékem­ben. Úgy vélem, az idő múlásával művészi nagysága csak növekedik. (rácz) SZOMBAT, 1987 AUGUSZTUS 15. ......­­ -iái PMK-hírek Augusztus 16. és 19. között Magyarországon szerepel a Holland Leoville Jazz Band a Blaskó Dixieland vendé­geként. Hétfőn, 17-én lesz közös koncertjük az Árpád utcai Népművészeti Házban este 7 órától. (Rossz idő ese­tén a PMK-ban.) Hollandiában a dixieland zenének igen nagy hagyomá­nyai vannak, hiszen körül­belül 600 ilyen jellegű együt­tes működik az országban. Elsősorban a New­ Orleans-i stílust játsszák ezek az együttesek. Ez alól a Leo­ville Jazz Band sem kivétel. Enkinsen-i, Bresa-i nemzet­közi dixieland fesztiválon sikerrel szerepeltek. Vasár­­­elyen vendégszereplésükön jegyek a helyszínen váltha­tók. A Magyarok Világszövet­ségének példamutató kezde­ményezésére újszerű kap­csolat bontakozik ki a vi­lágban szerteszóródott ma­gyar tudósok, művészek, szakemberek, valamint anya­országok között. A társada­lom valamennyi rétegében növekvő érdeklődés nyilvá­nul meg a nemzet távolba szakadt szellemi értékei iránt. Nemcsak büszkesé­günket, identitástudatunkat táplálják, hanem nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy országunk Európa, a világ egyetemes szellemi vérke­ringésébe kapcsolódhassék. Vásárhely története során nem egy kiválóságot adott a magyar kultúrának, de — jellemző módon — az or­szág határain túl alig-alig került közülük valaki. Ezen kevesek egyike volt Széche­­ner Sándor (1896—1985) pári­zsi mérnök.) A helyi lapok an­nak idején Széchenernek ír­ták a nevét, Franciaország­ban Alexandre Secener állt a névjegykártyáján.) Nem kalandvágy vagy jobb meg­­vötés vonzotta külföldre, az „ordas idők” taszították el szülőföldjéről Édesapja, Széchener Mór a város kulturálódni vágyó, a művelődésért, közért áldo­zatokat hozó kereskedő ré­teghez tartozott. Üzlete és vendéglője a Szentesi és Rék­­vai utca sarkán állott. Sz. Sándor gyermekkorá­nak színhelye a kanálispart volt. Onnan járt be a refor­mátus főgimnáziumba is, ahol 1914-ben tett érettségit. Ismertebb osztálytársai Ju­hász István gyógyszerész (padtársa), Sisa­ István, Ker­tész Lajos, Kelemen Lajos (orvosok), Kun Bálint (fa­kereskedő), később színházi szervező) voltak, őt az ér­deklődése műszaki pályára vonzotta. A Budapesti Mű­szaki Egyetem elvégzése után annak adjunktusa lett. Nyugat-Európai tanulmá­nyi körútja során nemcsak a technikai haladás vívmá­nyaira lett figyelmes, hanem a bontakozó fasizmus veszé­lyére is. Ez késztette arra, hogy emigráljon. Olyan or­szágot választott letelepedés­re, amelyben benyomásai szerint a legkevésbé kellett tartania a szélső­jobboldal uralomra jutásától, így lett 1938-ban párizsi lakos. Ter­vezőirodában helyezkedett el. Első munkái közé tarto­zott a Verduni templom helyreállítása. Később önál­ló irodát nyitott. Legtöbbet Párizs Avenue nevű negye­débe tervezett, lakóházakat. Sikeres pályázat útján na­gyobb feladatokat is kapott. Az ő tervei alapján épült például a Stuttgart-i Merce­des gyár egyik épülete. Szülőföldjével való kap­csolatát nosztalgikusan ápol­ta. A 25 éves érettségi ta­lálkozóra 1939-ben már nem mert eljönni, mert közben napvilágot látott az első zsi­dótörvény. Csak telefonon beszélgetett, a sasi állomá­son keresztül az ott banket­­­tező cimborákkal A háború alatt Vásárhelyre írt leve­leit ellenőrizték, levelezőtár­sait figyelmeztették A fel­­szabadulás után több ízben hazalátogatott és boldog na­pokat töltött a rokonok és öregdiáktársak körében. Utol­jára 1976-ban járt itthon Amatőr festegetéssel is foglalkozott. Endre Béla stí­lusában készített képeivel is hazaálmodta magát. Széchenei Sándor renge­teget dolgozott, mégis ki­egyensúlyozott életet élt. Káros szenvedélyei nem voltak. Az, hogy víz helyett is bort ivott, franciahonban nem számít szenvedélynek. Párizsi eleganciával öltöz­ködött, még otthonában is a rue de L’abbé Gregoire 13. szám alatt. Vásárhely­ről, Szegedről, Budapestről érkező vendégei előtt min­dig nyitva állott az ajtaja, asztalán sohasem fogyott ki a saját termésű vörösbor Nyugodt, kedélyes modorát haláláig megőrizte, pedig a sors meglátogatta őt is: fe­lesége után egyszülött lá­nyát is el kellett temetnie Hagyatékát, az emeletes há­zat, némi készpénzt leány unokája örökölte. Széchenei Sándort Savo­yában temették el feleségé­nek családi sírboltjában. F. B. Egy vásárhelyi mérnök a nagyvilágban Széchener Sándor Született: Tóth Balázs és Csányi Erzsébet Máriának (Mindszent, Bethlen G. u. 5­ A) Balázs: Meggyesi János Sándor és Czifra Lídia Ju­liannának (Bercsényi u. 6.) Dóra; Kristó Imre és Bodnár Ágnes Erzsébetnek (Gorzsa­­tanya 868 C) Ildikó; Szabó Bálint és Galambosi Katalin­nak (Mindszent, Szántó Ko­vács János u. 28.) Róbert; Kardos Sándor és Kecske­méti Katalinnak (Ádám u. 8 .) Nóra; Czutor Károly és Szűcs Erzsébet Máriának (Munkás u. 6.) Anita; Her­­czeg Péter és Ungi Sárának (Felhő u. 11.) Zoltán; Angyal Károly Gábor és Mucsi Gyöngyike Ildikónak (Kalap u. 21.) Felicia Gyöngyike; Bajnóczi Sándor László és Szepesi Juditnak (Rudnay Gyula u. 22.­) Balázs; Heve­si Ferenc János és Sütő Ibo­lya Hajnalkának (Kisfaludy u. 54.) Mariann; Czina László Mihály és Gyovai Gyöngyike Tündének (Radnóti u. 1.) Ádám Gergő; Szűcs Sándor és Szabó Ildikónak (Mind­szent, Lenin u. 6.) Alexand­ra; Takács Tibor Máté és Becsei Anikónak (Szeged, Olajos u. 1/D) Balázs; Kenéz Zoltán és Molnár Lídiának (Kodály Zoltán u. 4.) Niko­letta; Fülöp Tamás és Mi­hály Irén­­Ilonának (Mind­szent, Akácfa u. 9.) Endre nevű gyermeke Házasságot kötött: Kovács László (Szeged, Szamóca u. 6.) és Horváth Anna (Szeged, Rét u. 49.); Bánfi Lajos (Rét u. 4.) és Kádár Anna (Búza u. 12 ); Horváth László (Ol­dalkosár u. 2 A) és Gulyás Márta (Bercsényi u. 33 .); Török Pál (Mártély, Tanya 277.) és Horváth Tünde (Liszt Ferenc u 274.); Csa­bai József (Táncsics Mihály u. 22 ) és Gojdár Zsuzsanna Erzsébet (Tanya 1573 ); Al­bert András (Vörös lobogó u. 9­ A) és Szeri Enikő (Ifjúság u. 19); Lele János (Széche­nyi u. 21.) és Kanász Erika Ildikó (Zrínyi u. 70.); Dezső Sándor (Árpád u. 4.) és Ra­gály Mária (Szeged, Petőfi Sándor sgt. 6 ). Meghalt: Gojdár Sándor (Tanya 3550/2.); Kovács Sán­dor (Jámbor u. 6); Kovács András (Engels u. 2.); Hős Lajos (Róka u. 43); Pető Miklós (Tanya 1133); Bozó Istvánná Zsótér Mária (Mind­szent, Mátyás király u. 25); Nádudvari Pálné Szeles Mar­git (dr. Münnich Ferenc u. 18 ); Kanász Józsefné Nagy Lídia (Tornyai János u. 9.); Miklós János (Kunágota, Ta­nya 16.); Szabó Ernő (Lévai u. 54 ); Csorba Mária (Dimit­rov u. 32 ); Arany Sándorné Klepács Julianna (Jókai u. 156); Rácz Lajos (Tanya 3589.) Családi események Ki mivel foglalkozik? Az építész tervez, a kőműves házat épít, az esztergályos esztergál, az orvos gyógyít és így tovább az újság­író meghallgatja, megnézi, észreveszi, lejegyzi, a fod­rász pedig .. No igen, akár hiszik, akár nem, a fodrász frizurát csinál Már amikor kedve­ van. Ugyanis nemrégiben az egyik hölgy mesélte, hogy csak úgy, bejelentés nélküli vendégként „ugrott” be a kistóparti állami fodrászat­ba. Gondolván, csináltat egy alkalmi frizurát, vendégség­be készülve. Meglepetésére az egyik nődolgozó közölte, hogy „idegen fejjel" nem foglalkozik. Hát igen, ide­gen is, hiszen sohasem ta­lálkoztak még, van fej is, rajta haj, amit rendbe ké­ne hozni. De hogyan, ha fodrászatban nem lehet? Mert ki mivel foglalko­zik? A tervező „idegennek” nem csinálja meg a tervet, a kőműves „idegennek” nem épít házat, az esztergályos „idegennek” nem dolgozik, az orvos „ismeretlent” nem gyógyít, az újságíró „ide­gent nem hallgat meg”, a fodrász „idegen” fejjel nem foglalkozik. Milyen szép is volna, ha mindnyájan csupa ismerő­sök lennénk! Mennyivel egy­szerűbb lenne minden. No, szóval, végül is megalkud­tak a másnap reggelben. A megbeszélt időben a hölgy megérkezett, bizakodva, hogy már nem „ismeretlen", nem „idegen”, hiszen előző nap megtörtént az ismerke- Szilánkok dés. Csalódott Egyszeri ta­lálkozás még nem jelent komoly ismeretséget. Sajná­­lattal közölte a fodrásznő, hogy mégsem ér rá. És le­ült, várt. Bizonyára egy is­merősre, egy régen bejelen­tett, rendszeresen oda járó vendégre. Végül is az nem baj, hogy az ember kivá­laszthatja azt, akiben leg­jobban bízik, csak hát köz­ben vannak még más ven­dégek is, akik ugyanúgy részesei kívánnak lenni egy­­egy szolgáltatásnak Végül a dolog megoldódott, mert valaki azért csak megcsinál­ta a frizurát Jó is lett. Ta­lán annyi hiányossága van a dolognak, hogy kevesebb lesz egy ismerőssel. ♦ Erről jut eszébe. Ki, mi­vel foglalkozik? Hogyan? Például 3 telefonközpontos Gondolom, azzal, hogy­ fel­veszi a hívásokat, kapcsolja és. . ... ámbár több hó­napra vezethető vissza egy furcsa és érdekes dolog. Kezdjük talan az elején. A crossbar bekapcsolása rendkívül meggyorsította a beszélgetéseket, az ügyinté­zést. Vásárhely és Budapest között viszonylag gyorsan lehet kapcsolatot teremte­ni. Néha ugyan zsúfolt a vonal, de hát ez most lé­nyegtelen. Sokkal inkább számíthat érdekességnek az, hogy egy szám nem jelent­kezik a hívásra, több alka­lommal sem. Mit tesz ilyen­kor a hívó? Elvileg egysze­rű a dolga. Felhívja a kézi kapcsolású központot, elő­­jegyezteti a kívánt számot és vár. Közben intézi egyéb ügyes-bajos dolgait. A vá­ratlan helyzet akkor alakul ki, amikor a központos köz­li hogy a szám be van kap­csolva a crossbarrendszerbe, és ott próbálkozzon az ille­tő. A hívő viszont határo­zottan állítja, hogy elakad valahol a hívás, és ragasz­kodik a kézi kapcsoláshoz, vállalva a többletdíjat is, hiszen nem magánbeszélge­tést szeretne lebonyolítani A válasz meglepő: „Ismeri egyáltalán a hívó a telefon használatát?" A számot ke­reső bánatos ügyfél szorgal­masan felmondja a leckét. Úgy látszik, így sem elég meggyőző, mert a kapcsolás elmarad. Időközben az a furcsa dolog derül ki, hogy a hívott fél (terézvárosi távbeszélő, IX. kerület, Táv­író u. 4.) kézi kapcsolású, így tehát nem valószínű, hogy crossbaron hívható. A központos ezt nem hiszi (nem tudja?). Állítólag ez lehetetlen. Elképzelhető. Az azonban nem, hogy bejelen­tésre kioktató hangon a to­­vábbi kísérletezésre szólítja fel a kapcsolatot kérőt, és nem hajlandó a kért kézi kapcsolást létrehozni. Tel­jesen mindegy ugyanis, hogy van crossbar, vagy nincs. A szolgáltatást igénybe vevő­nek (ha ezt megfizeti) joga, ismétlem, joga van a lehe­tőségek között választani. Tehát ki, mivel foglalko­zik? Foglalkozzon! - posó - ------ 5

Next