Csongrád Megyei Hírlap - Délvilág, 1990. szeptember (47. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-01 / 205. szám

Temesvári 47/205. 1990. szept. 1szombat Ára: 5,30 Ft. Romániában: 5 lej Ha tovább nyomják az árgombot A boltban nem kapsz majd csirkecombot! Augusztus közepe óta új időszámítás van a baromfi­­feldolgozó ipar, valamint a kis- és nagytermelők életé­ben. A kormányzat 20 szá­zalékkal csökkentette a csir­ke, 15 százalékkal pedig a pulyka exporttámogatását. Azoknál a vállalatoknál, ahol csirkére szakosodtak már hallani lehet a csődóra ketyegését. Ám nincsenek jobb helyzetben a háztáji és a nagyüzemi gazdaságok sem, mert a jövedelmezőség oly alacsony, hogy lassan, de biztosan közelít az elvisel­­hetetlenség határához a csir­ke- és a pulyka-előállítást nézve. — Az elmúlt esztendő kö­zepétől idáig 10 forinttal emeltük a csirke, pulyka felvásárlási árát. Viszont oly rohamosan emelkednek a termelési kedvet hátráltató táptakarmány-, energia- és gyógyszerárak, amivel — vállalatunk részéről — nem tudunk most már lépést tar­tani — mondja Szilágyi Gá­bor, a Szentesi Baromfifel­dolgozó Vállalat mezőgazda­­sági főosztályának vezetője. — Akkor mi tartja mégis a lelket a termelőkben? — Most az a helyzet, hogy a csirkénél nem hárítottuk át az exporttámogatás csök­kentésének terhét a terme­lőre. Tehát változatlanul hagytuk a felvásárlási árat. Ebben közrejátszik, hogy a csirke tonnánkénti értéke­sítése valamit javult a dol­láros piacon. Ezzel ellenté­tes szituáció van a pulyká­nál, ezért kénytelenek vol­tunk 4 forinttal csökkente­ni a felvásárlási árat. Igaz­ság szerint ennek nagyobb mértéke lett volna indokolt, de mi is vállaljuk a rizikót. Nagyon fontos körülmény, hogy az említett 4 forintból — a szentesi Árpád Tsz-hez tartozó integrációban — csak egyet kell viselni a ter­melőnek, mert két forint tá­mogatást ad a gabonaipar, és egy forintot pedig az átve­vő. Ezek után nem véletlen, hogy mind a feldolgozóipar­ban, mind a kis- és nagy­üzemek körében nagy vára­kozással tekintenek a me­zőgazdasági kormányzat moszkvai tárgyalásai elé. A szovjet exportpiac megtartá­sa, netán bővítése létfontos­ságú a magyar kínálat szem­pontjából. Ugyanis a nyuga­ti piacon rendkívül éles versenyben és államilag je­lentősen támogatott part­nerekkel szemben kell helyt­állni. SZ.­R­ Megnyílt OMÉK Pénteken, a kőbányai vá­sárvárosban megnyílt a 71. Nemzetközi Mezőgazdasági, Élelmiszeipar Kiállítás és Vásár (OMÉK). Megnyitó­­beszédet Göncz Árpád köz­­társasági elnök mondott. Hangsúyozta: hazánk fej­lődésében, népünk boldogu­lásában a mezőgazdaság meghatároóan fontos szere­pet tölt ki Nemzetgazdasá­gunk egyéni sikerágazata napjainkban : a pusztító aszállyal , az átalakulás­sal járó goldokkal küszkö­dik, ám sol a felszínre hoz­ható lendíti erő is. Ezek azonban csak akkor érvé­nyesülhetnek igazából, ha az ágazat elfogadható áron és jó minőségben jut hozzá a kiállításon is látható hazai és külföldi biológiai anya­gokhoz, műszaki eszközök­höz, technológiákhoz, vala­mint a tudományos világ kínálta legkorszerűbb isme­retekhez és módszerekhez. A vendégek ezután meg­tekintették a vásárvárost, amelyben 611 hazai és 178 külföldi kiállító vizsgázik szeptember 9-éig, az OMÉK zárásának napjáig a szakma és a nagyközönség előtt. Algyői olijosjubileum Negyedszázados az első kút Kivételes jelntőségű ün­nepre seregletik Jószeren­csét! köszönései tegnap, pénteken délelőt az NKFV Szegedi Üzemélk dolgozói. Termelők, kutaik, irányí­tók, mindannyia a kezde­tekre emlékezte a Szegedi Nemzeti Színházon tartott ünnepségen, ki­s saját múlt­jában kutatva,­­ pedig a munkatársak „hikor idézé­sében”. Huszonöt évvel ez­előtt kezdődött meg az al­győi, majd a szegfi környé­ken tovább terjekedő olaj­mezőn az ország­nergiaellá­­tása szempontjábó óriási je­lentőségű kőolaj- s földgáz­kincs kitermelése. A kétnapos ünepség nyi­tóeseménye a sínházbeli megemlékezés volt ahol el­sőként Hangyái Jnos, az OKGT vezérigazgó-helyet­­tese mondott köszönőt. Visz­­szatekintett az első időszak­ra, az algyői olaj-­­ gázme­ző generálművelési érvének kialakítására, a bénázások­­ra, s azokra a szószerűen kimutatható termelő ered­ményekre, amelyek millió tonnákban és milliós köb­méterekben mérhető Szólt a jövőbeni lehetőségéről is, ami által még évtize­kig je­lentős tényező lesz a szegedi­nél immáron távolabbi szén­hidrogén-lelőhelyek sora. Az­ alapítóknak Szalóki István, az NKFV vezérigazgatója emlékplakettet adott át a ju­bileum alkalmából. Barna János, Baros József, Baros Józsefné, Dávid Péterné, Flaisz Sándor, Fűrész Kál­mán, Jenei János, Juratovics Aladár, Klemann páter, Ko­csis József, Molnár Imre, Ne­­moda Sándor, Sipos János, Somogyvári István, Székely Péter, Tari Ferenc, Terhes József, Tóth Antal kapott 25 éves emlékplakettet. Dr. Pohankovics István, az Ipari és Kereskedelmi Mi­nisztérium államtitkára is részt vett az ünnepségen. A kormányzat nevében köszön­tötte az üzem dolgozóit, hangsúlyozva, hogy a hazai földben rejlő energiahordo­zók felszínre hozása a jövő­ben is döntő feladat. Mind­ezzel párhuzamosan az or­szágban öt év távlatában az energiafelhasználás mintegy 10-15 százalékos csökkenté­sére lenne szükség. Az ün­nepségen köszöntőt mondott még a jugoszláviai Vajdaság Naftagas üzemének képvi­(F­oly­tatás a 3. oldalon.) Derék Anonymus, királyi jegyző szerint itt pihentek meg országszertő őseink a honfoglalás utolsó csatája után, és itt szedték szerbe az ország dolgait. Későbbi értelmezés szerint itt tar­tották tehát az első magyar országgyűlést. Magyar szo­kás szerint azonban szobor­ból is mindjárt kettő ké­szült, mert ki tudná eldön­teni annyi idő után, a szeri pusztának melyik részén tá­borozhatott Árpád serege. A kecskemétiek is fölállí­tották a magukét a későbbi Pusztaszeren, a szegediek pe­dig a későbbi Ópusztasze­ren. Erősen föltehető, hogy a szegediek ötlete régebbi gondolatokra épült, hiszen monostor is épült régesré­­gen, több fokozatban, azon a helyen. Az ugyan egyál­talán nem biztos, hogy a honfoglaló seregek is ott pi­hentek volna meg, ahol a nagy épület emelkedett, hi­szen a megpihenés legföl­jebb a füvet nyomja meg, más nyomot nem nagyon hagy maga után. De ha van valami, ami szintén nagyon régi, ahhoz könnyű hozzá­kötni a még régebbit. A né­pi legenda pedig megterem­tette a Nagyszer városát, amelynek az egyik utcája Szegedig elért. A monostor akkor is ma­gához kötve tartotta a hon­foglalás legendás befejezé­sét, amikor már csak rom­jai álltak. Az alföldi bazi­lika búcsúja volt a napja az Árpád-ünnepeknek is. Így is nevezték- Szobori búcsú. Elő tudnám keresni, hogy szeptember elején pontosan mikor tartották, ha hiteles történetét akarnám megírni, de mostani szempontjaink szerint nincsen jelentősége, hiszen a mai világban min­dig szeptember első vasár­napján történt. Erősen lerobbant állapo­tában találtam rá az ün­nepre 1961 őszén. Szép szám­mal összejöttek ugyan a környező falvak lakói, sőt, sokan már előző napon meg­érkeztek, de jószerivel nem volt több a szobori búcsú, mint a Kisteleki Egység Földművesszövetkezet kihe­lyezett barnája. Hazatérve méltatlankodva mondtam, ennél azért többet érdemel­ne Árpád apánk. A követ­kező évektől kezdve megyei pártfogás alá került az ün­nepség, rendezvényfelelőse a (többszöri névváltozáson át­esett) megyei népművelési tanácsadó, a megyei mód­szertani központ, illetve a megyei művelődési központ lett. Minden névváltozás vedlést jelent, de ez a fel­adat maradt. Azonnal megkezdődött a régi ünnep politikai aktuali­tásának a megteremtése is. Magyarul így kéne monda­nunk: a politikai átfestése. Azonnal megalkották a má­sodik honfoglalás fogalmát, ami rögtön két dolgot je­lentett: az ország fölszabadí­tását a fasizmus járma alól, és a földosztást. A földosz­tással azonban bajban is voltak a szónokok, hiszen pár év múlva vissza is vet­ték a parasztság ezeréves jussát, de jó szónoknak ez se okozott gondot. Emlék­szem rá, némely keményfe­jű parasztemberek úgy von­tak párhuzamot a régi bú­csú és a későbbi megideolo­­gizált ünnepségek között, hogy azelőtt hosszú ingben mondták a misét, most pe­dig rövidben. Volt egy em­ber, Csongrád megye „nagy fia”, aki a legelsők között szerepelt ott, rövid ingre vetkőzve, a központi hata­lom kimagasló egyénisége­ként, aki teli torokból kia­bálta bele a téeszszervezés csődjének beismerését váró tízezrek fülébe, hogy szá­munkra a hatalom a legfon­tosabb, és ebből a hatalom­ból jottányit se engedünk. Ha jól emlékszem, egé­szen addig minden esztendő­ben eljártam ide, amíg szep­temberben tartották az ün­nepségeket. Amíg, ha csak a fű alatt is, de megmaradt szobori búcsúnak. Egyszer se mentem viszont azóta, hogy a nagy ünnepáthelye­zési akciók keretében ezt is át nem tették augusztus 20- ára. Annyi biztos, nagy sé­relem nem esett, hiszen Ár­pád is Árpád-házi fejedelem volt, és Szent István is Ár­pád-házi király, de nekem úgy tűnt első pillanattól kezdve, egy kimondottan helyhez kötődő országos ün­neppel kevesebb lett. Azt persze annak idején is be­teg elmék tervezgetésének tartottam — valamikor a hatvanas évek közepén —. (Folytatás a 2 oldalon.) Árpádtól Istvánig A szobori búcsú Tartok tőle, ezért az írásomért se kapok tapsot. Meg kell írnom mégis, amit majdnem mindenki tud, aki kicsit is odafigyel dolgainkra. Arra például, hogy Ópusztaszeren Árpád ül szobori változatban az emlék­mű tetején. Leolvasható az is az emlékműről, hogy a honfoglalás ezredéves fordulójára készült. Behajthatatlan követelések Megint hitelt veszünk föl Magyarország 500 millió márka, korábban már kilá­tásba helyezett hitelt kap nyugatnémet bankoktól, részben szövetségi kezesség­­vállalással — jelentette a Frankfurter Allgemeine Zei­tünk pénteken exkluzív ér­tesülésként. A tizenkét hó­napra szóló hitelt a Deutsche Bank vezetésével nyugatné­met bankkonzorcium nyújt­ja a Magyar Nemzeti Bank­nak. A kamatláb ötnyolcad százalékkal a Libor-kamat­­láb felett lesz, a hitelösszeg tíz százalékáért a bankok vállalnak kockázatot, a szö­vetségi kezesség kamatokkal együtt 495 millió márkára terjed ki. (Ezzel egy időben a nyugatnémet, szövetségi kezelésben lévő Kreditans­talt Lengyelországnak 421,55 millió márka értékben nyúj újjáépítési hitelt.) Mint a frankfurti lap ír­ja, Magyarország likviditási gondjainak enyhítésére kap pénzügyi segítséget. Az or­szág devizaszűkében szen­ved, a Szovjetunióval szem­ben behajthatatlan követelé­sei vannak Magyarország­nak, a Bolgár Külkereske­delmi Bank pedig leállította kifizetéseit. Galamb és olajág A legenda szerint, amikor Noé úgy gondolta, hogy szűnőben az Úr haragja, és közel az özönvíz, vér­­ge, kibocsátott egy galambot a bárkából. A ga­lamb olajággal a csőrében tért vissza hamarosan, az égen pedig a megbékélés jeleként fölragyogott a szi­várvány. Jómagam építészmérnök létemre is örömmel vál­­laltam, hogy megnyissam a szegedi képzőművészek ki­állítását itt, Temesváron. Arra gondoltam, hogy a mi korunkban miért is ne lehetne a művészet a bibliai fehér galamb? A reménykedés madara, aki a vízöszönt meg nem szüntetheti, de biztatást és hitet adhat ahhoz­ a munkához, amit nekünk közösen kell majd elvégez­ni. Azért, hogy elvonuljon végre az ár. A bibliai özön­víz az Isten büntetése volt Ez, a miénk sokkal ke­gyetlenebb, mert az a Sátántól kapott jutalom. Az a jutalom, amelyet évtizedek, talán évszázadok gyanak­vásaiért, gyűlölködéséért és türelmetlenségéért kap­tunk. Ezért van az, hogy ezt a bűzös tengert, amit az elnyomás, a félelem és az erőszak bomlástermékei szennyeznek még ma is, bizony magunknak kell lecsa­polni. Át kell vágjuk a sovinizmusból, tudatlanságból és rossz babonákból épített gátakat mindkét oldalon, hogy a szenntyet levezetve, a szabadság és a demokrá­cia napsugara mihamarább termőtalajjá változtathassa a ma még mérgező mocsárvilágot. Hiszem és vallom, hogy ebben a sorsfordító mun­­kában Szegednek és Temesvárnak küldetése van. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szivárvá­nya először Szeged fölött jelent meg, mint ahogy a hősi román népé Temesvárott 33 évvel később. E két város homlokát maga a történelem jelölte meg. Ez a történelem akarata, ami elől éppen úgy nem futhatunk el, mint ahogyan Jónás sem futhatott el az Úr elől. A mocsártenger lecsapolásához vezető út görön­gyös, de nem nehéz rátalálni. A kölcsönös megismerés, a kölcsönös tisztelet és az egymásra utaltság tudata mutatja az irányt. És tovább, az ösvényt, amely Európa felé vezet az Emberi jogok és a Félelem nélküli élet feliratú tábla jelzi majd. Ne csodálkozzunk azon, hogy e szörnyű tenger le­­csapolásának közeli lehetősége félelemmel és dühvel tölti el mindazokat, akik a rémület tengerén kalózkod­­va remélik hatalmukat fenntartani. Tudják ugyanis — hiszen a történelem is arra tanít —, hogy a zsarnokok kora a fasizmus és a kommunizmus végleges buká­sával lejárt, és a nagy diktátorokat tanítványaik nem sokkal szokták túlélni. A félelmetes kalózhajók rozsdás roncsait nemso­kára mementóként fogjuk mutogatni az eljövendő bol­dogabb kor gyermekeinek. Ez­ a kiállítás — mondhatni — kísérlet, a műveket nem válogatta zsűri, és senki sem szólt bele abba, hogy a művészek mit mutassanak meg a munkásságuk­­ból. Ezért azután hiába is keresnének itt valamiféle központi koncepciót. A szegedi művészek úgy mutat­ják meg magukat nyitott nyakkal és nyitott szívvel, ahogyan szomszédolni szoktak a jó barátok. A koncepció az ismerkedés és a személyes barát­ságok építése. Hiszem, hogy ez az, ami igazán aktuális. A nyitott­ szív és a baráti kézfogás. A galamb és az olajág. B­izonyos vagyok abban, hogy a szegedi szivár­vány — és az, amelyik az­ önök csodálatramél­tó városa fölött ragyogott tavaly decemberben — teherbíró híddá fog sűrűsödni hamarosan, megbé­kélést hirdetve a sokat szenvedett népek és nemzeti­ségek számára. És biztatást Európa számára is: itt nem lesz, nem lehet többé vízözön! (Elhangzott 1990. augusztus 30-án, Temesvárott.)

Next