Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 3. kötet
I - I, (1)
I. (A hosszú I- 1. külön). I, kisded alakban i, röviden ejtve ; tizenötödik betű a magyar ábéczében, s az önhangzók sorában hatodik. Az éles vagy legmagasb hangúak közé tartozik. Éles hangja által egyebek közöl kitűnő. A gyökökben részint ragozási, részint nyelvszokási tekintetben négyféle i-t különböztetünk meg. 1) Vastaghangu i (igazabban : i) rejlik oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonzanak, pl. ill, illan, in, inal, szid, szitok, tü, tilalom stb. 2) Vékonyhangu i, mely ismét háromféle : a) mely tájejtési vagy közösebb, vagy különösebb nyelvszokás szerint íi-re változik, mint : ide üdv, fizet füzet, ing üing, dicső dücső , ízen üzen , siket süket, hit hüt, igyekszik igyekszik; b) mely kivált a régieknél éles e-vel váltakozik , pl. mind mend , is es , ide üde , ily ely, sziget szeget, kincs kenés stb. szókban. (Azonban ezen e-nek i-vel váltakozása a mélyhangu szókban sem szokatlan, pl. giliszta geleszta, Pista Pesta, ritka retka; de mint föntebb érintők ez itti). c) a legtisztább i, mely se ü-re, se e-re nem változik , pl. icz iczeg, bicz biczeg, ill illik, csir csirke stb. Miről bővebben 1. Bevezetés: 36—37 lap. Vastaghangu némely szókban más vastaghangu szókkal fölcserélve használtatik, kivált az úgynevezett ikerszókban, mint : csipcsop , gyimgyom, limlom , diribdarab , filitfalat, gizgaz, mely esetben az i-vel jelzett előszó az utóbbinak némi kicsinyezett árnyalatát fejezi ki. Hasonló változatúak : lik lyuk, tik tyúk , lidércz ludvércz, csikló csukló. Valamennyi hosszú l könnyen változik rövid i-vé, pl. ige ige, ígér igér, kígyó kigyó, hív hív, míg míg, íz iz stb. Így történik, hogy a hosszú e-ből hoszszú í, ebből ismét rövid i válik, pl. édes ídes ides, fényes fínyes fényes, fészek físzek fiszek, kerítés keritis keritis, lépes méz lipes míz lipes miz, pénzes pínzes pinzes, tanét tanít tanit stb. sőt a hosszú é egyszerre rövid i-vé is változik, mint szerént szerint, emelént (tájdivatosan) emelint, köhént köhint, suhént suhint, tapént tapint stb. Némely szók elején fölveszi a) a leheleti h betűt, mint : inbál hinbál, inta hinta, inpók hinpók ; b) az ajakbetüket, pl. izgat bizgat, ingó bingó, iczeg biczeg, illeg billeg, irka firka, iczke ficzke , iszam ficzam, igyel figyel, izgál piszkál, itizál pitizál, ityók pityók, iócza piócza, Ila Pila, Ista Pista, ihog vihog, iháczol viháczol, imád, régiesen vimád. Fölcseréltetik j betűvel is, a szükséghez képest kivált mélyhangú szókban még egy hangzó járulván hozzá, pl. ig jog, izgat, régiesen forgat, inkább, régiesen ronkább: iha• juh, a Carthausi névtelennél : ihait — juhait, ihász • juhász , iszalag — juhszalag ; magas hangú szókban is mint feszke jeszke , iedés, iesztés, a székelyeknél: jedés, jesztés. Néha köny-AKAD. NAGY SZÓTÁR III. KÖNnyebb kiejtés végett, mint : teljes teljes, cserjes cserjes , haramia haramia , paizs pajzs. Némely képzett szókban az es os, es us képzőnek felel meg , mint : lapis lapos, hamis hámos, tüvis füves , haris haros, kőris kőrös, kódis koldus. Tájejtéssel mind rövid, mind hosszú é helyett használtatik, pl. ékik (a székelyeknél), kilis kelés (az ország több helyein), sőt némely szókban általánosan is : füves tüvis,és is ; egyenes igyenes, különösebben a személyragokban : pénze pénzi, széle széli , szeretete szereteti, becsülete becsületi, íze ízi, feje feji stb. a mennyiben ezek nem tárgymutatóknak tekinthetők. Nevezetes tünemény — mert a sínai nyelvre emlékeztet — Balatonmelléken , Göcsej-s Rábaközben azon tájszokás, mely szerént, az é önhangzó előtt, mint erősbülés (az árja nyelvben gúna), i hangzik, pl. fényén, i édes édes, biéres béres, gyiékfény gyékény, kiép kép, kiérdez kérdez, kiés kés, ménném néném stb. (Vass József koszorúzott pálya értekezése). Ugyanebből magyarázandó, midőn régente is némely mai ié volt, tehát a föntebbi eset forog fenn, pl. kiégyó , kígyó, régen: kégyó, kiénes — kincs, régen : kénes , kiénos , kínos, régen : kénos ; néha rövid vastag, vagyis inkább éles e előtt is, mint : idomtalan az idomtalan vagy edomtalan, cziegány ~ czigány v. czegány. (így van ez az ó, ő-nél is, miről illető helyén). Sokszor fölcseréltetik az éles é-vel, pl. giliszta geleszta, kivált tájszólásokban : világos világos, hirtelen hertelen, villa vella, virad vérad, ritka retka. Pölcseréltetik még ö-vel is, de ez is közvetlenül ií-re, majd ü-re változott által, s ez utolsóból lett aztán, pl. a rábaközi tájszólásban Vass József szerént bőkezű (— bűkezü bükezű ”) bikezü, bőség (= büség =r: büség =) biség. (A régieknél is bűn ~ bűn = bűn, nélkül = nélkül = nélkül stb.). I, (1), elvont gyökelem, 1) Közelséget mutató szócska, mint származékai : i de, i-lt, i-nnen, i-nn ét, i-ly bizonyítják. Ellentéte : o, mint : o-da, o-tt, o-nnan, o-nn ét, o-ly származékaiból kitűnik. Rokon e jelentéssel, midőn kicsinyitő, fiatalító értelme van, leginkább keresztnevekben, mint Feri, Erzsi, Pali, Matyi, Pisti, Laczi, amidőn ellentéte szinte o megnyújtva, s néha még k betűvel toldva, mint Ferkó, Erzsók, Palkó, Matyók, Istók, Laczkó. 2) Jelent mozgást, menést, haladást, a legszélesb értelemben véve, s megvan a szanszkrit elvont gyök i, a görög lírai, a latin ire, a szláv it v. iti igékben, s megegyezik vele a lovat menésre nógató és leheletes hi v. gyi indulatszó. Egyezik vele az il gyök is iiz (= ü öz), üget (= üget v. ű éget), üldöz (~ ü-öl döz) szókban stb. Származékai : idő, ideg, ill. illan, ing, inog, ireg, iz (tag), izeg, melyekben általán a mozgás, menés , haladás vagy mozgási képesség fogalma rejlik. Ide tartoznak a rezegő , reszkető mozgást jelentő , ied v. ijed, iszony, iszonytató, és a rázkódtató mozgást kifejező irtózik, irtóztató. 3) Elavult egyszerű ige, melyből sz segédbetűvel származik : iszik, s ebből i-t.