Dátum, 1990. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1990-03-15 / 63. szám

1990. március 15. _____ A kultúra világa dátum i MÁRCIUS WUSA: PETŐfI FEPIT Európai hangok a költőről ...Én mindig nagyra becsültem a hősies szellemű magyar nemzetet és nagy költőjét Petőfi Sándort. Úgy ér­tesültem, hogy műveit az eredeti szö­veg nyomán franciára fordítják. Az Ön hírneves honfitársa kétségkívül nálunk is ki fogja vívni azt a dicsőséget, amit a gondviselés tehetségénél és elhiva­tottságánál fogva neki rendelt... ...boldog vagyok, hogy Petőfi és több magyar költő műveim jeles fordí­tásával megemlékezésre méltatott, s nevemet szíves-örömest egyesítem az Önök nagy költőjének: Petőfinek ne­vével. P.­­ J. Béranger levele Kertbeny Károlyhoz (1855) Petőfi költői ereje éppen olyan cso­datünemény, mint emberi élete volt. Olykor azt hihetnők, hogy ez a Petőfi soha nem is létezett, s a neve alatt meg­jelent költeményeket nem is ő maga ír­ta, hanem mindkét jelenség egy isme­retlen, láthatatlan nagy alkotó s terem­­tő­ erő képzeletének szüleménye. Saint René Taillandier levele Kertbeny , Károlyhoz (1860) Én magam eleddig csak igen kevés ilyen természetes hangra találtam, mint ezé a legszebben verő csalogány gazdagságával daloló pórfiúé. Mi, az öntudatos ész, a reflexió emberei ily eredetiség mellett valóban szánalomra méltóak vagyunk. Heinrich Heine levele Kertbeny Károly­hoz (1848) Azok közül az idegen költők közül, akikkel érett koromban ismerkedtem meg, egyik se vette magát olyan hirte­len szívembe, mint Petőfi, noha isme­retségünket csupán fordítások közvetí­tették... ...olyan dalokat alkotott, amelyek egyenértékűek minden népnek legna­gyobb lírikusainak dalaival és díszhe­lyet biztosítanak számára a legna­gyobb lírikusok között a világ­­irodalomban. Fredrich Bodenstedt (1877) (Petőfi) szelleme a nemzetközi összefogásnak és népek barátságának bensőséges kifejezője. Vajon a hazája szabadságáért vívott harcot nem tágí­totta-e átfogóbb jelentőségűvé ennek a jelszónak felröppentésével: „Világsza­badság!” Szelleme végezetül, s ezt senki el nem vitathatja, mélyen demokratikus szellem. A haza és a demokrácia fogal­mát soha el nem választotta egymástól. Nem tartozott azok közé, akik gépie­sen elkülönítik a „honfiak” és a „hazát­lanok” fogalmát. A demokrácia, a haza és a nemzeti függetlenség egyet jelen­tett számára. Georges Lamy (1938) A világszabadság fogalma, konkrét tartalmat öltve, két eszményben teste­sül meg, amiket Petőfi mindenkor ele­venen őriz: egyfelől a hazaszeretet, másfelől a demokratizmus. Az ő szá­mára ezek elválaszthatatlanok egy­mástól, Petőfi nem tudja hazáját sze­retni, hogy ne szeresse a népet. A. de Marassovich (1940) Petőfi Sándor nevét fiatal korom óta ismerem. A világtörténelem minden­kor érdekelt, ezért mohón faltam a XIX. századbeli európai írók minden elérhető könyvét. És ott, 1848 forra­dalmi-nemzeti harcainak hősei között bukkantam néhány, Petőfi Sándorra a költőre és a katonára vonatkozó adatra. Már akkor megragadott üstökösszerű élete és romantikus halála a csatame­zőn... Teltek-múltak az évek. Mire 1939- ben, Petőfi halálának 90. évfordulóján egy verseiből összeállított antológiát kezdtem fordítani, már jól ismertem ennek a jeles költőnek életét és költé­szetét. .. lenyűgözött gazdaságskálájú hangja, forradalmi heve, a verseiben rejlő igazság és mélyértelműség, amely annyira sajátja Petőfi költemé­nyeinek... Petőfi a világirodalom nagyjainak élgárdájához tartozik és egy sorban áll Heinével, Victor Hugóval, Byronnal, Mickieviczcsel. Valami elpusztíthatat­lan fiatalosság lüktet és pezseg versei­b­en és dalaiban. Költeményei ma már közkézen forognak szerte a Szovjet­unióban... Ny­ikolaj Tyihonov (1946) Nagy költő vagy, immár világnév. Szeret az egész magyar nép, csodál az egész magyar ifjúság. A nevedet fel­használni egy doboz címkéjéül, né­hány jól megválasztott idézettel. Ez bi­zalmat kelt. A dobozba azt lehet tenni, ami jólesik: feltétel nélküli nacionaliz­must, monarchista restaurációt, a nép­­köztársaság, a demokrácia elleni láza­dást. ..sőt, ha úgy tetszik, klerikális fe­udalizmust is. Méltatlankodás e hamisítás miatt, mennydörögsz e hamisítók ellen. Fel­kiáltasz, hogy költeményeidet kisajá­títva, elárulnak Téged. Igazad van. De nyugodj csak meg. A szenvedély, az alapérzelmek, ame­lyek egy művet sugallnak, végül is mindig megindítanak. Ismét felfedezik azokat és ezzel leleplezik a csalást és a csalókat. A Te életednek és műveidnek leg­főbb tanulsága: szüntelenül megújulni, újrakezdeni a küzdelmet­­ bensőnk­ben. Végezetül arra is megtanítanak, hogy a forradalmi nagylelkűség nem jutalmazza a kapzsiságot, az irigységet és a törtetést. Nagy és termékenyítő lecke ez. Köszöntelek évfordulódon, Petőfi Sándor! Jaques Gaucheron (1958) Cosbuc...a parasztság nagy költője egyike volt Petőfi legfanatikusabb cso­dálóinak. Nem pusztán azt a rokon­­szenvet érezte iránta, amit a nagy ma­gyar költő tehetsége szélesebb román rétegek körében egész természetes módon kivívott. Coșbuc csodálata mé­lyebb forrásokból fakadt és a megértés tágabb területét érintette. Néhány erre vonatkozó máig ismeretlen részlet megérdemli, hogy kiemeljük a fele­désből... Bár Cosbuc nem szívesen lépte át a határt, mégis évről-évre időt szakított arra, hogy Erdélybe menjen. Ezeket a napokat többek között annak szentelte, hogy elzarándokoljon Petőfi segesvári emlékoszlopához. Petőfi iránti rajongása nyilvánult meg abban is, hogy eredetiben olvasta a nagy magyar költő verseit, s mint­hogy magyar nyelven töredezve be­szélt, sokáig kellett fáradoznia, míg a mondatok árnyalatait megértette és könyv nélkül tanulta meg a Petőfi-ver­­seket - magyarul. Valahányszor szó esett a magyar költőről, Cosbuc nem mulasztotta el az alkalmat, hogy erede­tiben szavalja és el is magyarázza a megtanult verseket... Utoljára 1910- ben zarándokolt el Cosbuc Segesvárra. A mester a hajnali vonattal érkezett és Brassóban rövid időre megpihent. Itt találkozott egy csapat fiatal értelmisé­givel és jó darabig elidőzött közöttük. Egyik-másik ifjú ismerte Petőfi verse­it, s Cosbuc megkérte őket: szavalják el, amit tudnak tőle, magyarul és bol­dogan élvezte a versmondást. Cosbuc elmondta a fiataloknak, hogy évente a magyar költő tiszteletére Segesvárra zarándokol, mert Petőfit a világ egyik legnagyobb költőjének tartja és csodá­­lója harcos egyéniségének. V. Munteanu (1928) Nem árt újra meg újra rámutatni a tiszta s üdítő költészetnek ama kiapad­hatatlan kútforrására, amelyet nemzeti költészetnek nevezünk. S ezekből mu­tatjuk be hazánkfiainak elsősorban a Petőfi Sándor költészetéből összeválo­gatott pompás csokrot... Igaz fia nemzetének. Úgy érez, úgy gondolkodik, úgy beszél és úgy tekint a világra, ahogy azt egy igaz magyar cselekszi és sen­ki fia más a földkere­kén. Karel Тита ( 1871 ) A magyar puszta lánglelkű fiának műve és géniusza az egész emberiség felemelkedésének óhaját sűríti össze magában és egyetemes szabad­ságvágyát jelképezi - lévén ő első éne­kese, legmagasabbrendű kifejezője a világszabadság eszméjének. Costa Cáréi (1948) Petőfi az a gyémántkapocs, mellyel a magyar irodalom a világirodalomhoz kapcsolódott. A szép, tüzes magyar nemzetnek nincs nála nagyobb fia és nem volt szerencsésebb napja, mint az, melyen Petőfi megszületett. Szép tu­lajdonságai vannak ennek a nemzet­nek: elragadó tűz, mély érzés, nagy vendégszeretet, még nagyobb őszinte­ség, vérző haza- és szabadságszeretet s mindezek alatt valamilyen régi, titkos bánat, meghatóan elégikus tónus, s mindeme tulajdonságok Petőfiben ta­láltak eszményi kifejeződést, benne kristályosodtak ki, váltak költői meg­testesüléssé. Ha semmit sem tudnánk erről a nemzetről, csak Petőfi verseit ismernők, egyúttal a nemzet legfino­mabb idegeit tapintanék... Jan Neruda (1871) „És ha mi is érdeklődünk a külön­böző népek igazi nagy emberei iránt, ha gyönyörködünk egy Schiller, Goe­the, Shakespeare, Molière, Béranger és mások költeményeiben és egyéb cso­dás munkáiban, akkor mennyivel in­kább érdekelni fog azon nemzet egyik géniuszának élete és működésének eredménye, amellyel mindennap és minden helyen érintkezünk, amellyel az ezeréves sors úgy rendelte, hogy együtt éljünk és együtt haljunk meg... ...hiszem is, hogy ha...ez alkalom­mal a magyar nemzet legnagyobb lírai költőjéről fogok beszélni, az Önök tet­szésével találkozom, annál is inkább, mivel noha Petőfi Sándor testestül-lel­­kestül magyar volt, mégis az ő emel­kedett érzésvilága és tüzes haza- és szabadságszeretete, például szolgálhat minden embernek és minden nemzet­nek.” Petru Oprisiu (1882) A költői dicsőség lehet hosszú vagy rövid életű; eltarthat egy-két nemzedé­ken át és eltarthat évezredekig, amíg csak a költő nemzete él, sőt azon túl is. Petőfi, mint a költők legelejéből va­ló, örökkön él, aminthogy költészeté­nek eszméi is örökéletűek. Amiről ő énekelt, az az egész világnak szól, azt magáénak vallja és híven őrzi az egész világ. Bátran elmondhatjuk róla a szerb költő szavaival: „Boldog az, aki örökké él, annak volt is miért megszü­letnie.” Blagoje Brancsics (1900) Valami földöntúli, rejtélyes szellem... Most már mindörökre belépett a magyar titkok közé, akinek megfejtésén még sokszor elmereng az álmodozó magyar a messzi éjfélek csendjében is. Világrajövetele, rövidre szabott, de a magyar búza bőségességével fizető élete, prófétákéhoz hasonlatos, tanú nélküli égbe röppenése nagy rejtélyként maradt azok előtt, akik a helységek alakjában, a folyamok futamodásában, az erdők zúgásában is szeretik a nemzet sorsát, jövendőjét keresni. Természeti csoda volt ő is, mint a Kárpát hegylánca vagy a Tisza folyása. Lélekmegállító, mint a csillagos égboltozat, amely a magyar Alföldre borul, és csodálkozásba ejtő, mint Magyarország, amelyet az ősmagyar vezér a hegyek csúcsáról először megpillantott Mindent szeretnénk róla tudni, és csak árnyékként látjuk nagy messziségből külső emberi alakját; a belső ember, a belső Petőfi oly mélységbe tűnt előlünk, mint Attila koporsója. Mintha valami csodálatos végzet emelgette volna körü­lötte egész életén át a felhőket amelyek majd idejében eltakarják. Valami föl­döntúli, rejtélyes szellem járt a háta mögött, a lábnyomait elrejtse azok elől, akik majd sírva keresésére indulnak a nemzet elveszett, legszebb fiának. Vala­mely nemzeti babona, ősi mítoszainkból, pogány vallásunkból maradott cso­datevés gondoskodott arról, hogy sohase tudjuk feltalálni őt, mikor azt hittük, hogy már a közelébe értünk, ahol a szívverése van, levegőt fogott kezünk; eltűnik kutató lelkünk elől, mint a kürtszó az erdőn, mint a lélek a halottból, amint Árpád­ királyaink eltűntek, hogy soha többé nem találkozhatunk velük. Ami fennmaradott róla: jóformán képzelem, amint álmunkban látjuk vis­­­szatérni néha halottainkat. De nem tudjuk az álombéli alak szenvedéseit, leg­bensőbb gondolatait, mert hisz a kéz nem tud minden érzésnek hangot adni, még az alak sem, pedig annak milliónyi skálája van. Mondják, hogy mindazt papirosra vetette apró betűkkel, ami lelkében zenélt... De meg lehet vajon írni akár a Vezúvnak, akár egy kis virágnak a belső életét úgy, hogy azt mindenki megérthesse? Ki merné azt mondani, hogy ismeri Petőfinek minden gondolatát, holott csak verseit olvasta? Milyenek lehettek azok az érzések, amelyekhez gyönge volt még az ő tolla is? - Feleletet senkitől sem kaphatunk, mert aki ösmerte is külső alakjában, csak úgy látta őt, mint egy örök nyugtalanságban tovasuhanó szellemet, mint a villámsugarat a horizonton, mint a folyó habját, annyi időre, hogy bárki a szeme mélyére, a lelke kútjába pillanthatott volna. Ragadta magával a reábízott másvilági lángot, hogy azt közelről senki szem­ügyre ne vehesse. Sietett élete, költészete nagy titkával él a földről, hogy visszaadhassa a legnagyobb darab magyar aranyat a Temetőnek, aki reábízta. Nem tudunk róla többet, mint egy átutazó vendégről, aki darab ideig társa­ságunkban volt, és annyit mondott el életéről, napjairól, amennyit jónak látott. Nem tudjuk róla, hogy miként élt, amikor senki sem volt a társaságában, leg­feljebb a csodálatos szellemalak hajolt feléje, aki tollát, sorsát kormányoz­ta...nem tudjuk, hogy miként töltött bizonyos éveket, amikor jóformán senki se látta az emlékezők közül: midőn országutakon járt, az ég alatt pihent, árva madárként aludt a bokor alatt, és tán verset írt a határkövön.. .nem tudjuk, hogy mivel táplálkozott, amikor senkije, semmije nem volt, csak egy nagy darab gyémántja, amellyel az ország fővárosa felé közelgett, senkitől sem kérdezte az utat.. .nem tudjuk, hogy kik csatlakoztak mellé a kanyargó ösvényeken ván­dorlásaiban, akik darab időre elkísérték, betyárok, vándorlegények vagy kül­földi nagy költők szellemei, könyvei...nem tudjuk a házfedeleket, amelyek alatt a csodálatos álomlátások meglátogatták...nem tudjuk a kunyhókat, ame­lyek csendes éjszakákon megvilágosodtak, amikor belépett.. .nem tudjuk a nő­ket, akik nyugtalankodva néztek a vándor ifjú után, mintha különös álmuk lett volna az éjszaka... Csak egy július végi nap emlékét őrizgetjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki, sem eleven, sem holt állapotban. Egy nap ez, amely közömbös lehetne, mint a többi millió, midőn nyár lombjai között bujdosik a szél, és az alkonyat hosszú, mint általában nyár havában: ebbe a dátumba kapaszkodik gyönge tudásunk, mint valami szögbe, amelyhez az égboltozatról eltűnt üstökös további sorsát kötjük; eltűnt, meghalt, mondjuk arról a tüneményről, akinek életéről is oly szégyenletesen keveset tudunk, hogy ez örökös szemrehányásként éget... Eltűnt, meghalt; ismételjük, mert szörnyű álmokkal volna telve éjszakánk, ha azt hinnénk, hogy Petőfi Sándor 1849. július 31-ike után is életben volt. Krúdy Gyula (Az Ál-Petőfi című regény Előszava) 4________________________________________________________________

Next