Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1907
háborgó szenvedély. Néha-néha egy-egy gyűrűt fúj rajta a szellő, de ez is gyorsan elsimul; egy tükör az egész, egy fenséges tükör, amelynek szivárványleple úgy csillog, mint a vakító kristály a nap fényében. Ebéd után a „Vészmadár" nevű vitorlás hajón áthajóztunk Tihanyba Alig indultunk azonban útnak, hirtelen megeredt az már már félteni kezdtük kirándulásunk sikerét, amikor birokra kelt a sötét selegekkel a nap s néhány perc múlva már győztesen ragyogva kacagott bele az esőcseppektől sötétzöldre vert Balatonba. Ezer meg ezer szárnyas röppen fel a nádasokból, mikor hajónk feléjük közeledik, felcsapnak a magasba, kóvályognak felettünk egyet-kettőt, hogy aztán ismét leszálljanak hátunk mögött hepehupás szállásukra. Egy gyönyörű sirály repül hajónk előtt, reásimulva a víztükörre, repül tova . . . meghimbálja széles szárnyait, aztán kéjesen elnyújtózva rábízza magát a szellőre, mintha csak úsznék a víz szinén, melyet érintve testével vakító fehér barázdát szánt körülfodrozva a szürkés tajt haboktól. Már Balatonfüredről láttuk a híres tihanyi, templom két hatalmas tornyát, most már ott voltunk mellette. Atogy kikötöttünk, husz-huszonöt gyermek száguldva rohant meg bennünket s a debreceni ember előtt szokatlan kiejtéssel kínálták a balatoni specialitást, a kecskekörmöt: „Kácskakörmet tássen vanni" ! Vettünk tőlük néhány darabot, aztán a hegyen épült templomba fel akarván jutni, a meglehetősen meredek hegy megmászásához kezdtünk, míg a célhoz értünk. A nyájas főtisztelendő apát úr lekötelező szívélyességgel fogadott bennünket. Megmutogatta a templom minden rejtekét, a régi katakombákat, többek között azt a sírboltot is, melyben I. Endre királyunk alussza örök álmát, aki megalapítója volt Xro55)^"tih«»yf-?rp^tsá*gnak. A régi hires tihanyi várnak helyét már csak egy árok jelzi, keresztül kasul benőtte a bozontos fű, mintha csak örökre feledtetni, eltemetni akarná azokat a szomorú emlékeket, amik a török világból a bevehetetlennek hitt hajdani erősséghez fűződnek. A régi várat idők folyamán lerombolták, zárdát és templomot emeltek köveiből. Tovább mentünk a tihanyi visszhang bámulatos helyéhez. Bizonyos meghatottság vett rajtunk erőt. Itt tanyázott egykor a jó kálvinista diákpoeta Csokonai is, itt bujdokolt sajgó sebével, mikor Lillája hűtlen lett hozzá. Nem jelöli semmiféle emléktábla a debreceni tógátus diák emlékét, sehol egyetlen jel, mely reá emlékeztetne s mégis hogy, hogy nem mindegyikünk egyszerre a mi jó Csokonai Vitéz Mihályunkra gondoltunk. Valami ájtatossághoz hasonló érzés szállta meg lelkünket. Körbe álltunk és a következő pillanatban felhangzott ajkunkról a dal: „Óh Tihanynak riadó leánya ! Szállj ki szent eged közül." Öreg parasztok gyűltek közénk. Kalaplevéve hallgatták a szent zsolozsma akkordjaiként felhangzó dal hangjait, megkönynyezték. A visszhang pedig versenyre kelve velünk, megerősbödve sírta vissza a mélabús dallamot. Lelki szemeink előtt egy pilla-